Turbuly Lilla: Áramolj!
Medúza – KRITIKA
A Medúza az az előadás, amit lehet egyszerűen csak nézni, mert jó nézni. De közben sokkal több van mögötte: költészet, filozófia, ökológia – nem belegyömöszölve, hanem megnyitva a néző előtt a lehetőséget, hogy bekapcsolódjon az áramlásba…
Ahogy Örkény egypercesében, néha az életben is megtapasztaljuk a költészet hatalmát. Rózsavölgyi Zsuzsa egy japán haiku hatására készítette el – Terebessy Tóbiással közösen – a Medúza előzményét, a 2015-ben Lábán-díjra is jelölt Öreg tó című koreográfiát. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy beszélhetnénk a fordító hatalmáról is, mert a koreográfus egy olyan szövegváltozatra hivatkozik egy interjúban, amely a hang és a látvány viszonyát a többi fordítástól eltérően írja le, mintha a csobbanás hangja megelőzné az ugrás látványát: „Öreg tó / Béka beleugrik / Víz csobbanásába.” És ezt a hang-látvány viszonyt felhasználja a koreográfiában is. Az interjú itt olvasható. Az idézett japán haiku magyar fordításairól itt található egy tanulmány.)
Fotók: Kővágó Nagy Imre
Az Öreg tóban még csak három táncos volt a színpadon, a Medúzában már huszonegy. Így jutott el a japán költészet a magyar táncszínpadig, majd a salzburgi Experimental Academy of Dance táncosaiig, aztán a nézőkhöz, mind több és több emberhez. Ahogy a vízbe ugró béka körül kelt koncentrikus körök terjednek egyre tovább.
A tánc emberközpontú világában a vizek élőlényeiről, a mélyben élő létformákról beszélni, egók harca helyett odafordulni az életünket alapvetően meghatározó, többnyire mégis semmibe vett természethez – szokatlan és egyben nagyon rokonszenves választás. Ami persze a koreográfiát is alapvetően meghatározza. Az előadás első felében olyan mozgásformákat látunk, amelyekben a táncosok a földön fekve, a kezüket és a lábukat nem, vagy nem a megszokott módon használva mozognak. A tenger legmélyéről indulnak, ahol a hatalmas nyomás miatt csak rezgésszerű mozdulatok lehetségesek. Aztán csúsznak, hullámzanak, tekeregnek, tekerednek. Valaki a huszonegyből átvált egy másik mozgásformára, egyre többen követik. Nézőként nehéz elkapni ezeket a váltásokat, de nem is kell, sokkal inkább a pulzálás, a folytonos változás érzete az, ami hat. Ahogy a kavargásból időről időre kisebb-nagyobb csoportok verődnek össze, majd újra szétválnak, és megint külön-külön léteznek. Aztán valamennyien összeállnak egyetlen, fodrozódó hullámmá (vagy a hullámok fodrozta hínárteleppé), azzal a jógából ismert, gerinclazító ide-oda gurulással. Egyszerű(nek tűnő) mozdulatok váltakoznak fizikailag nagyon megterhelő, a gravitációnak és a fizika más törvényeinek már-már ellentmondókkal, hiszen szárazföldön kell megteremteni a vízben érvényes mozgásformákat.
Az első félóra kavargása után egy lassúbb, csendesebb rész következik. Sáry Bánk „vízizenéje” és a víz alatti fényeket megidéző világítás csendes, meditatív, néha már-már hipnotikus hangulatba vezeti át a nézőt. Soha nem búvárkodtam, de ilyen lehet nézni a víz alatti színes világot (a színeket a táncosok ruhái idézik meg), a szárazföldihez képest más dimenziókban mozgó életet. Ahogy haladunk előre, a táncosok egyre többször kapcsolódnak egymáshoz, a földközeli testhelyzetekből egyre gyakrabban emelkednek fel. Különösen erős az a rész, amelyben egymáson gördülve állnak össze egyetlen, lassan mozgó testfolyammá. Az előadás végén pedig már állva pörgetik-forgatják, emelik egymást.
Mire idáig elérünk, egyre erősödik az érzet, hogy ez a koreográfia legalább annyira szól az emberről, mint a vizek élőlényeiről. Nem is csak abban az értelemben, hogy a magányos létezést, a kettősökbe-hármasokba és nagyobb csoportokba csapódásokat, szétválásokat, egymásra hangolódó és szétzilálódó többeseket nézzük így. És nem is csak úgy, hogy az ember és a természet viszonyát és egyre veszélyesebb viszonytalanságát látjuk benne. Legalább ilyen erősen szól a táncosok közösségéről. Mert ez az az előadás, amelyben az egyes táncos szinte nem látszik. Ha visszagondolok, talán két arcot tudok felidézni a huszonegyből, de az előadás alatt is végig az egészre kellett figyelni. Ritkán látni ennyi táncost kortárstánc-előadásban, akik ráadásul ennyire együtt vannak, és a közösség erejével is hatnak. Ennek nyilván az az alapja, hogy a salzburgi táncakadémia végzőseiként évek óta együtt dolgoznak és Rózsavölgyi Zsuzsa is évek óta tanítja őket. Nem mellékesen elképesztő erőnlétet mutatnak.
A Medúza az az előadás, amit lehet egyszerűen csak nézni, mert jó nézni. De közben sokkal több van mögötte: költészet, filozófia, ökológia – nem belegyömöszölve, hanem megnyitva a néző előtt a lehetőséget, hogy bekapcsolódjon az áramlásba, és ússzon vele, de a maga választotta irányba.
Medúza (SÍN Kulturális Központ)
Zeneszerző: Sáry Bánk. Fény: Nagy Zoltán. Produkciós vezető: Rácz Anikó. Koreográfus: Rózsavölgyi Zsuzsa.
Előadók: Alessio Scandale, Àngel Duran Muntada, Anna Bárbara Bonatto, Beno Novak, Delphine Hertsens, Elina Pohjonen, Elton Petri, Emma Riba Santuré, Fanny Didelot, Francesca Frewer, Hector Buenfil Palacios, Ilona Salonen, Inês Carijó, Jordan Deschamps, Laura Faarinen, Laureline Mejean, María Casares González, Michele Ferrer Azamar, Mufutau Yusuf, Myunghee Cho, Nathalie Baert (a Salzburg Experimental Academy of Dance diákjai).
Koreográfus: Rózsavölgyi Zsuzsa.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. június 3.
