Balett

Horeczky Krisztina: Nem féltek a farkastól

Wayne McGregor: Woolf Works (Virginia Woolf művei) -

Az Angol Királyi Balett (Royal Ballet) elmúlt évekbeli talán legnagyobb vállalkozása volt Wayne McGregor (1970) a londoni társulatnak készített első egészestés balettja, a Virginia Woolf (1882-1941) művei ihlette, 2015-ös Woolf Works.

A Max Richter zenéjére komponált három felvonásos darabban Alessandra Ferri (1963) bújt bele Mrs. Dalloway és Woolf bőrébe – a Royal Ballet történetének hajdani legfiatalabb, egyben – nyolc év szünet után a színpadra visszatérő – legkorosabb prímabalerinájaként.

Alessandra Ferri és Gary Avis / fotók: Tristram Kenton

Az 1992-ben prima ballerina assoluta címmel kitüntetett művész teljesítményét Nagy-Britanniában Laurence Olivier-, és Critics’ Circle National Dance-díjra (a Kritikusok Köre Nemzeti Tánc-díja) érdemesítették, az opusnak odaítélték a Laurence Olivier-díjat (Legjobb táncprodukció) és a Critics’ Circle-díjat (Legjobb klasszikus koreográfia). A royalisták állandó koreográfusának nagyszabású művében az ötvenhárom esztendős Ferri mellett az élő moziközvetítésen (is) deszkára lépett több nemzedék kiválósága. Közülük jó néhány nem pusztán a Királyi Balett oszlopos és/vagy ikonikus tagja, hanem a világ tánc- és balettszcénájának ünnepelt szereplője is. Mint Natalia Oszipova (1986), Sarah Lamb (1980), Beatriz Stix-Brunell (1993), Akane Takada (1990), továbbá McGregor múzsája, Edward Watson (1976), a produkció balettmestereként is dolgozó, negyvenhat esztendős Gary Avis, a harmincnyolc éves Federico Bonelli, a harminckét éves Steven McRae és Eric Underwood.

Alessandra Ferri 

A balett formanyelvét is forradalmasító McGregor már-már a lehetetlent kísértette meg a Mrs Dalloway (1925), az Orlando (1928), és A hullámok (1931) táncszínpadra alkalmazásával. Ugyanakkor nem ő az első mozgáskomponista, akit a Bloomsbury-kör egyik legnevesebb alakja, a tragikus sorsú író-literátor inspirált: William Forsythe 2001-es Woolf Phrase-e a Mrs Dallowayra épül.
A 105 perces triptichon nem sorolható az ún. narratív balettek közé, amilyenekből az utóbbi esztendőkben számosat bemutatott a kompánia. Ilyen Christopher Wheeldontól az Alice Csodaországban (2011), a Téli rege (2014), Liam Scarlett-től a W. H. Auden Pulitzer-díjas barokk eclogáján alapuló, 2012-es The Age of Anxiety (Az aggódás kora), majd a Frankenstein (2016), vagy McGregor 2015-ös Raven Girlje (Hollókisasszony). E felnőtt mese librettóját Az időutazó feleségét jegyző Audrey Niffenegger írta McGregor fölkérésére, eztán jelent meg a könyvváltozat, mely magyarul Szabó T. Anna fordításában olvasható. Azonban a modernista Woolf újító, kísérletező prózája zsigerileg ellenáll az ilyes projekteknek; ennek oka – többek között – a belső monológtechnika, a tér- és időkezelés. Az I know, I then-ben színre lép a Mrs Dalloway összes fő(bb) szereplője: a Ferri megformálta, ötvenkét éves Clarissa/Mrs Dalloway, fiatalkori alakja (a remek Beatriz Stix-Brunell), Richard Dalloway (Gary Avis), Clarissa hajdan kikosarazott kérője, Peter Walsh (Federico Bonelli), az I. világháborús veterán Septimus Warren Smith (Edward Watson), a neje, Lucrezia Smith (Akane Takada). Valamint Septimus barátja, a háborúban odaveszett katonatiszt, Evans (Calvin Richardson), és Clarissa ifjúkori barátnéja, szerelme, Sally Seton (Francesca Hayward).

A legismertebb meleg- és leszbikus témájú szépirodalmi alkotás a Covent Garden színpadán lidérces szerelmi sokszögtörténet – Ferri és Bonelli, Ferri és Watson kivált nagyszerű kettőseivel. A flashback-dramaturgiával dolgozó, elégikus műben úgy tűnik át a jelenbe a múlt, mintha visszacsöppennénk egy (rém)álomba; ebben az univerzumban semmi sem állandó, kivéve a zaklatottságot – esetleg Clarissa stabilitást sugárzó férjét, de talán ez is illúzió. A nyugtalanító atmoszférát erősíti a regényben egymással nem találkozó, a saját neméhez is vonzódó lelki ikerpár: a poszttraumás stressz-szindrómától szenvedő, hallucináló Septimus és Clarissa/Mrs Dalloway; másrészt a regény végén öngyilkosságot elkövető férfi a mániás depressziós, biszexuális Woolf alteregója is. Ferri és Watson (aki amúgy az ilyen karakterek mestere) belső tudattartalmakat közvetít, ez a Mrs Dalloway kulcsa. Olyanok, mint akik bezáródtak a saját elméjükbe, egy mások számára áthatolhatatlan burok veszi körbe őket, ezért is alakul(hat) ki az a benyomásunk, hogy bármi is történjék körülöttük, ők azon kívül állnak. Az I know, I then-ben, melynek alaphangja a melankólia, a szorongás, a magány, korhű ruhákat viselnek, és a díszlet ugyanannyira tűnhet három hatalmas, üres képkeretnek, mint egy ház alaprajzának. Visszatérő motívum, hogy egy-egy alak nekidől a díszletelemnek (apró figurát látunk a háttérben, aki mintha egy falnak támaszkodna), mikor megjelenik a „harmadik” a szerelme/társa életében, vagy vissza-visszatérő emlékeiben (duett a színpadon).

Alessandra Ferri 

Míg a Mrs Dalloway egy nap történéseit mondja el, közismert, hogy az Orlando háromszáz esztendőt átfogó (1586-1928) időutazás, és egy nemváltás szárnyalóan képzeletgazdag története: Erzsébet királynő szeretője (majd kincstárnoka, első udvarmestere) a kötet végére Lady Orlando szépíróvá (ez esetben indokolt szóhasználattal: írónővé) alakul. A lézerfényes high-tech Becomings mindezzel nem foglalkozik, az Erzsébet-korra egyedül az arany és/vagy fekete kosztümökre, dresszekre varrt nyakfodor utal. A tizenkét szereplős munka központi alakja Natalia Oszipova, aki noha technikailag kifogástalan, a duettekben remekel Watsonnal és McRae-vel, előadóként mégis neutrális. Nem hordozza egyszerre az arisztokratikus hűvösséget/érzelemmentességet és az érzékiséget, hogy androgün figuraként egy pillanat tört része alatt átváltson egyik állapotból/minőségből a másikba. Mindezt a mozgáskomponista első, a társulatnak készített műve, a korszakváltást hozó Chroma (2006) óta a férfiak művelik a leglenyűgözőbb természetességgel – talán Sarah Lamb kivételével. Ezt bizonyítja most is a vörös üstökű átváltozóművész-specialista Watson és McRae, és a két lábon járó szexus, a fekete Underwood. A harmincöt perces munka fenséges lezárása, az energiától kirobbanó csoportos koreográfia, és a szinkronmozgások is azt tanúsítják, hogy ennek az innovatív, különleges fizikai állóképességet követelő táncnyelvnek a Királyi Balett tagjai a legértőbb, leghitelesebb tolmácsolói.
Míg a fölvillanyozó Becomings egyetlen impresszió, annak sűrítménye, milyen érzéseket, asszociációkat keltett McGregorban az Orlando (szabadságot, mindent szétfeszítő alkotói energiákat, precizitást, játékosságot, érzékiséget), A hullámok ihlette Tuesday a trilógia legföldhözragadtabb darabja. A Woolf Works felütéseként részlet hangzik el az egyetlen fennmaradt felvételből, amely Virginia Woolf hangját őrzi; a BBC rádió 1937. április 29-i „Words Fail Me” műsorsorozata keretében mondta el az író a Craftsmanship (Szaktudás) című esszéjét, nyolc percben. A huszonhét szereplős Tuesday – keretes szerkezettel – Woolf híres, a férjéhez, Leonardhoz írt búcsúlevelével kezdődik, Gillian Anderson tolmácsolásában. Eleve vitás, hogy ezt a szövegében roppant erős, letisztult, érzelmileg fölkavaró vallomást szerencsés-e fölhasználni, de abban bizonyos vagyok, hogy afféle prológusként alkalmazni dramaturgiai hiba volt. A félórás opus a magát a jéghideg Ouse folyóba ölő Woolf halálát mondja el didaktikusan, látványában is már-már iskolásan. Az egyetlen szcenikai elem a háttérben kivetített, fekete-fehér film: a hullámzó, tajtékos víz.

Federico Bonelli és Alessandra Ferri

A félórás darabban részt vesznek az Angol Királyi Balett iskolájának növendékei mint a Woolf Works legifjabb generációja is. Esztétikusak a lassú tempójú csoportos táncok, költőiek az este folyamán ragyogó Federico Bonelli és a széttört pszichéjű Woolfként új színekkel bár nem szolgáló Alessandra Ferri kettősei. Az egyhangú záró darabbal talán a legnagyobb probléma, hogy nem radikális, viszont átcsúszik a patetikusságba, szépelgésbe; a munícióját fölélő McGregor nem tud mit kezdeni a nyers halállal, sem annak kíméletlenségével, és nem találja azt a tónust sem, amelyben Woolf búcsúlevele fogant. Ehelyett látunk szaladgáló gyermekeket, körtáncot, előkerül egy ugrókötél, Sarah Lamb úgy tesz, mintha a karjában csecsemőt ringatna, a meggyötört és falfehér arcú Ferri tekintete majdnem mindig párás, szeme alatt (eleve) hatalmas karikákkal. A férfiak ugyanakkor ún. fekete fétisklub-ruhát viselnek, és a csoportos táncokban az előadók arcára fehér műanyag girlandokat (hullámok) applikáltak – vajon minek?

Edward Watson és Natalia Oszipova

A Woolf Works tehát korántsem hibátlan produkció, de kivételes és magával ragadó. A vállalás bátor, extravagáns, kockázatokkal teli, a széles érzelmi amplitudókkal dolgozó Gesamtkunstwerk-mű darabjai esztétikailag és látványukban teljességgel eltérők. (Dizájn: Ciguë, We not I, Wayne McGregor. Jelmez: Moritz Junge. Fényterv: Lucy Carter. Mozgókép: Ravi Deepres. Dramaturg: Uzma Hameed). A nyitódarab és a Becomings mozgásnyelve roppant magas színvonalú, technikailag irdatlan nehéz, fantáziadús, részletgazdag és minden elemében kidolgozott. A létező összes izomtónusát megmozgató társulat összmunkája ugyanannyira lefegyverző, mint a szólóteljesítmények és az előadóművészi/színészi kvalitás, ezért is, hogy Ferri főalak-jelenléte az első és a harmadik munkában nem jut glamúros többletjelentéshez. Nem is ő váltja ki a legnagyobb tetszést a nagyérdeműből, hanem az Orlando-Becomings általam is kiemelt, pazar csoportos táncjelenete az opus végén. Amúgy Ferri szerepét a 2016/17-es évadban talján pályatársa, Mara Galeazzi (1973) táncolja kettős szereposztásban (a prímabalerina a 2012/13-as évadban vonult vissza a Királyi Balett szólistájaként.) Alessandra Ferri személyében nem a megelevenedett tánctörténet volt a deszkákon, a teljesítménye nem is törpülhet bornírt rekorddá. Mindaz, amit képvisel nemes, nagystílű, és – persze –szimbolikus is. Hiszen a Giselle mellett legemblematikusabb szerepe az Angol Királyi Balett legendás alakja, Kenneth MacMillan (1929-1992) 1965-ös Rómeó és Júliájának címszerepe. (MacMillan ráadásul két darabot is komponált számára 1983-ban és ’84-ben.) Júliaként tért vissza a Covent Garden színpadára 2003-ban, így búcsúzott 2007-ben az American Ballet Theatre (ABT) tagságtól, és ezt táncolta el egy alkalommal, 2016. június 23-án a Metropolitanben, az ABT előadásában, ötvenhárom esztendősen. Korántsem mellékesen MacMillan Júliájaként öntötte az alakját bronzba Nathan David, 2009 óta áll ott a szobra egykori alma matere, az Angol Királyi Balett iskolájának épületében.

Tristan Dyer és Edward Watson

A Woolf Worksben nem egy intézményt láttam, nem is önnön szobrát, hanem hasonlóképpen Giselle-hez, Júliához, az Erószról, káoszról és Thanatoszról sokat tudó, tragikus heroinát. A prímabalerina egy – a közvetítéskor önmagát is fölülmúló – csúcsformát mutató együttes rendkívül magas színvonalú produkciójában vállalt szereplést, így láthatta őt az élő közvetítés publikuma Londonon kívül a világ számos országában. Ezen a pályán az ilyen grandiózus és vakmerő munka rendkívül keveseknek lesz/lehet az osztályrésze. Alessandra Ferri visszatérése a Királyi Balett színpadára a Woolf Worksben – légyen ez majd búcsú a pályától, vagy sem – eszembe juttatta a páratlan Sylvie Guillem (1965) két évvel ezelőtti világkörüli búcsúturné-darabját, a felemás nívójú, kortárs Life in Progresst, amelyet ehhez képest, utólag, merő öntetszelgésnek vélek.

Wayne McGregor: Woolf Works (Virginia Woolf művei)
A londoni Angol Királyi Balett előadásának élő közvetítése a Covent Gardenből
A közvetítés rendezője: Ross MacGibbon.

Vigadó, 2017. február 8.