Floridában ér véget a MÁNE turné - Villáminterjú Mihályi Gáborral

 Mi történt a színfalak mögött?

Floridában napfényben, pálmafák között ér véget a Magyar Állami Népi Együttes három hónapos észak-amerikai megaturnéja. Az együttes Magyar Rapszódia - Amerika című előadásával bejárta a fél kontinenst, több mint 70 helyszínen léptek színpadra az Egyesült Államokban és Kanadában. Az együttes művészeti vezetőjét, Mihályi Gábort – közismert nevén Misit – New Yorkban csíptük el, két fellépés között.

 Mi történt a színfalak mögött?

Floridában napfényben, pálmafák között ér véget a Magyar Állami Népi Együttes három hónapos észak-amerikai megaturnéja. Az együttes Magyar Rapszódia - Amerika című előadásával bejárta a fél kontinenst, több mint 70 helyszínen léptek színpadra az Egyesült Államokban és Kanadában. Az együttes művészeti vezetőjét, Mihályi Gábort – közismert nevén Misit – New Yorkban csíptük el, két fellépés között.

Találkozásunk izgalmas és pörgős volt, pont amilyen maga a turné is. Unatkozni ugyanis esélyük sem volt a résztvevőknek, a turnészervező cég mindvégig feszes tempót diktált. Pihenni leginkább a buszon tudtak a táncosok, útban a következő helyszín felé.  Vida Virág kolléganőnk az együttes Los Angeles-i előadásról írt jegyzetét már olvashatták (lásd:ITT), most inkább kicsit a kulisszák mögé próbáltunk bepillantani. A 15 percnyi szünetben, amíg körülöttünk lebontották a színpadot, Misit arról faggattuk, hogy vajon ezúttal is kicselezte-e a szervezőket, illetve hogy mi zajlik a színfalak mögött, hogyan élik meg a táncosok, zenészek a három hónapos összezártságot, a sikereket, a honvágyat. A táncosok naplóbejegyzéseiből pedig az is kiderül, terem-e töltött káposzta Amerikában. 

Villáminterjú Misivel, New Yorkban

Mihályi Gábor hatodik alkalommal turnézik a MÁNÉ-val Észak-Amerikában. Kezdetben a férfikar tagjaként, az utóbbi két alkalommal pedig már mint az együttes vezetője vesz részt a turnékon. Az együttes repertoárját ismerve, illetve ahogy már számos interjúban elhangzott, Mihályi Gábor a hagyományőrzés modern vonalát képviseli. A tradicionális elemekből építkező, azokból ihletet merítő, kortárs felé mutató stílus a névjegye. Így történt, hogy hat évvel ezelőtt, az együttes 2007-es turnéján is becsempészett némi kortárs elemet a műsorba. A rebellis újítás sikerét látva anno a szervezők szemet hunytak a csel fölött, de idén szerződésbe foglalva ragaszkodtak a százszázalékosan hagyományos elemekből álló műsorhoz, modern elemek nélkül.

- Az együttes folyamatosan járja a világot. Általános jelenség az, hogy külföldön inkább a tradicionális műsorokra van igény? Megalkuvást jelent-e ez számodra koreográfusként?

Mihályi Gábor: Valóban nagy igazság van abban, hogy sok külföldi országban a hagyományosabb néptáncszínház-felfogást kedvelik. De nem lehet általánosítani. Németországba, Olaszországba, vagy éppen Hongkongba például a modernebb előadásainkat hívták meg. Azt gondolom, amelyik országban erősebb a kortárs tánc, és az ráadásul a folklórból inspirálódik, ott könnyebben fogadják el a hagyományostól eltérő elemeket. Itt, Amerikában konkrétan ez az ügynökség a konzervatívabb színházfelfogást támogatja. Most kifejezetten kérték, hogy lehetőség szerint ne modernkedjek, de nincs ezzel semmi baj. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha a Columbia Artists nevű koncertügynökségünk egy picit bátrabb lenne, akkor épp a hat évvel ezelőtti tapasztalatok alapján lehetne ide, ennek a közönségnek ettől újszerűbb, modernebb műsort is hozni, mint a mostani. 
Látva a világ folyását - és a saját belső indíttatásom is ez –, a szívemhez valóban közelebb állnak azok a műsorok, amelyekben korszerűbb, kortárs felfogás érvényesül, de az úgynevezett tradicionális és autentikus darabokat is ugyanúgy a magaménak érzem. Ez nem jelent kétarcúságot, természetesnek fogadom el, hogy mindkettőre szükség van. Otthon is vannak olyan műsoraim, melyekben a hagyományos felfogás érvényesül, de ugyanakkor vannak a hagyományoktól bátrabban elrugaszkodott alkotásaim is.

- Otthon hogyan fogadják a modernebb darabokat?

Mihályi Gábor: Kezdenek nyitottá válni. Van egy jó erős réteg, amelyik már másként szocializálódott a színpadi néptánchoz. Ez annak köszönhető, hogy elődeink, a nagy néptánc-generáció már elindította a színpadiasabb, modernebb feldolgozások sorozatát. De az igazi nagy lehetőség a fiatalokban van, akik már a kortárs és modern táncokon, színházon, zenén szocializálódnak. Ők azok, akik sokkal erősebben igénylik a hozzájuk közelebb álló, korszerűbb néptáncfelfogást. Számukra akár a legautentikusabb színpadi történések is befogadhatók, ha a vizualitást maivá tesszük, azaz egy modernebb dramaturgiát és korszerű látványt társítunk a táncanyaghoz, videóanyagokat, vetítést, rendhagyó fénytechnikát alkalmazva. Sőt azt is tapasztaltam, hogy az ilyen modernebb feldolgozások bevonzzák a hagyományos stílusban színpadra állított műsorokra is a fiatalokat. Találkoztam már olyan nézővel, aki miután látta a Naplegendát vagy a Labirintust, utána eljött egy hagyományosabb folklór műsorra.

- A turné programját sok helyszínen táncház és közönségtalálkozó kísérte. Kikből állt a közönség és mi érdekelte őket leginkább?

Mihályi Gábor: Jó néhány táncházat csináltunk San Franciscótól San Diegóig és itt, New Yorkban is. Azt tapasztaltam, hogy a résztvevő magyar közönség inkább fiatalokból állt, 30-40 év körüliekből, de alapvetően mindenhol vegyes volt a közönség. Voltak amerikaiak, japánok és kínaiak, fiatalok és 50-60 évesek is. Megesett, hogy közel kétszázan jöttek el, döntő részben amerikaiak. Volt gyerek táncházunk is, ott természetesen leginkább magyar kisgyerekek voltak.

A közönségtalálkozók során mindig igyekeztem a műsorral kapcsolatban, amit csak lehet, előre összefoglalni és elmondani, ezért aztán azzal kapcsolatban kevesebb lényegi kérdés volt, inkább mélyebbre ásó gondolatok merültek fel. Többnyire a táncokról kérdeztek, hogyan tagolódnak földrajzilag és idő szempontjából, illetve arról, hogy hogyan tanuljuk őket, mitől tud ilyen természetesnek és spontánul rögtönzöttnek tűnni. Kérdeztek a viseletekről, a hangszerekről is - a cimbalom a legizgalmasabb számukra. De érdekelte őket az is, hogyan képzik Magyarországon a táncosokat, miként zajlanak a próbák, a bemutatók, milyenek a hétköznapjaink.

- Volt olyan váratlan esemény, ami próbára tette a szervezés találékonyságát?

Mihályi Gábor: Rögtön az elején, az első előadásra tartva, lerobbant a buszunk. Villámgyorsan kellett cselekedni, béreltek mikrobuszokat, így végül időben eljutottunk az előadás helyszínére, a kaliforniai San Rafaelbe. Ez is azt mutatja egyébként, hogy ez egy működő ország: nem volt nagy nehézség összeszedni a közelből annyi mikrobuszt, amennyi aztán elvitte a negyvenegy-néhány főt. De azóta szerencsére semmi komoly problémánk nem volt. Kisebb sérülések azért adódtak, most vagyunk újra teljes létszámban, úgy is volt, hogy egyszerre 3-4 táncosom is hiányzott. A térdek, bokák, derekak könnyen sérülnek. De szerencsére orvosi beavatkozásra nem volt szükség, nem úgy mint hat évvel ezelőtt, amikor egy táncosomnak Miamiban vették ki a vakbelét. A szervező cég egyébként nagyon professzionális. Pontosan, precízen beosztva minden időnket, de azért hagyva időt a kikapcsolódásra és a szabadságra is, nagyon jól, olajozottan működtet mindent. Két kiváló amerikai kísér minket végig, a három hónapon át, közülük az egyik az egész turnéért felelős, a másik pedig a műszakért. 

- Hogy vannak az együttes tagjai? Ez egy óriási próbatétel, testileg-lelkileg egyaránt. Hogyan élitek ezt meg távol az otthontól, családtagként, csapattagként, a magyar kultúra közvetítőjeként?

Mihályi Gábor: Egy táncos, amikor izzadtan áll a színpadon, miközben a közönség állva tapsol, nem törődik vele, hogy hatkor kelt, és rögtön az előadás után indul tovább Bronxba, mert a látható siker az, ami a leginkább megerősíti. Nagyon jó, amikor a magyarok megkeresnek bennünket előadások után, és elhangzanak azok a szavak... Ezek nagyon fontos visszajelzések, melyek feledtetik a fáradalmakat. Persze érződik már a honvágy, főleg azoknál, akiknek családjuk van, volt, akinek könnybe lábadt a szeme, ha arra gondolt, hogy mennyi van még hátra. Nagyon kiszakadunk itt az otthoni hétköznapokból, itt nincs gázszámla, nincs probléma. Ezeket az érzelmi hullámokat úgy sikerül kezelni, hogy nagyon egybetartjuk egymást. Megünneplünk minden születésnapot, minden hazai hírnek együtt örülünk, vagy épp átérezzük a másik bánatát. Ezek segítenek abban, hogy átvészeljük egyrészt az otthoniak hiányát, másrészt a monotóniát. 

- Két gyors "leg", mielőtt rohansz a buszhoz: legrendhagyóbb helyszín?

Mihályi Gábor: Alto, New Mexico. A turnén teljesen hétköznapi és természetes, ha egy nap hat-hét órát utazunk a buszon, ami nagyon nem tesz jót a táncos lábaknak. Amerikában, ha valami meleg, akkor az forró, ha hideg, akkor fagyos. Ha egy kicsit süt a nap, a színházakat dermesztőre hűtik, ami megint nem barátja a táncosnak. Az altói előadásunkat az említetteken túl még megterhelte a majd 2500 méteres tengerszint feletti magasság is. Szívszorító volt látnom műsor közben a színpadról kilépő, majd a takarásokba készített oxigénpalackok maszkjaihoz támolygó táncosokat, ahogy a nehézségek ellenére mindent megtettek, hogy az e!őadás a szokásos sikerrel záruljon.

- Legemlékezetesebb találkozás?

Mihályi Gábor: Számomra az egyik legemlékezetesebb találkozás egy "átlag" amerikai nézővel történt, még Kaliforniában a turné első előadása után. A fellépés végén sokan hátra jöttek, az öltözők felé, remélve hogy válthatnak néhány szót velünk, és elmondhatják: jó volt ma magyarnak lenni. Miközben nem magyar ügy volt ez az előadás, mint ahogy az egész turné sem az. A nézők döntő többsége semmilyen magyar gyökerekkel nem rendelkező amerikai volt. Egyikük azt mondta még ott, San Rafaelben: "Az előadás mélyen felkavart. Meg kell ismernem ezt az országot, ezt a kultúrát. Soha nem gondoltam volna, hogy saját múltamat egyszer egy magyar táncegyüttes tükrében pillanthatom meg."

Az interjút Nehéz Andrea készítette.

Válogatás az együttes turnénaplójából

Kaliforniai álom - szept 23.

Igen, most már érezzük, hogy milyen távol is vagyunk otthonunktól. A megérkezést követően, bevallom, nem tudatosult még bennem, hogy hol is vagyunk. A szállodai szobák, a repterek, az autópályák, lehetnek azok bárhol a világon, nem különböznek sokban egymástól. Persze tudtam, hogy több mint tízezer km-t utaztunk, mégis, ez a távolság csak akkor vált szinte kézzelfoghatóvá, amikor a szikrázó kaliforniai napsütésben megpillantottam a lenyűgöző Golden Gate-et. Bizony, ekkor már tudtam, ez Amerika.

Az előadások jól sikerültek, remélem, mondhatjuk, hogy kezdünk belemelegedni a dologba. Helyszíntől, létszámtól függetlenül mindenütt tapsviharral, hangos éljenzéssel hálálta meg a közönség a munkánkat. Láttunk kalocsai motívumokkal hímzett blúzba öltözött hölgyet a nézőtéren, volt, aki magyar zászlóval integetett nekünk. Megható érzés volt az itteni magyarok csillogó szemébe pillantani a tapsköszönés közben.

Filmek és szerencsejátékok földjén - október 1.

A szerdai napon olyan gasztronómiai élmények értek, hogy kicsit otthon érezhettem magam. Kaptuk a hírt, hogy a Thousand Oaksban élő magyar Csomor család vendégségbe hívta a csapatot. A házukhoz érkezve nemzeti színű zászló fogadott minket. Árpi bácsi és Judit néni az ajtóban vártak bennünket. A kertbe érve már éreztük az ismerős illatokat. Sült a kolbász. Másfél heti gyorsleves, szendvics és hamburger után kényeztetés volt az ízlelőbimbóinknak a hazai íz. De ezzel még nem volt vége, pár óra beszélgetés, napozás után következett a töltött káposzta. Desszertnek mákos és diós bejgli. A lelkünknek is, a gyomrunknak is jót tettek a hazai ízek.

Busz, varázscipellő, Elvis és a többi... . - Október 13.

Mindenki tökéletesre fejlesztette már egy hónap alatt az ölben evés technikáját, mintha mindig is így csináltuk volna. Na de mindezek mellett talán a leggyakoribb, legáltalánosabb tevékenység a buszon alvás. Érdemes lenne összegyűjteni, hány féle pózba képes az ülésben összehajtogatni magát az ember. Bizony vannak megmosolyogtató szituációk, s ezeknek köszönhető a sok elfeküdt nyak, zsibbadt láb, gyűrött arc, kócos haj. Igen, igen, tudjuk... az élet nem fenékig tejfel...

Elvis hagyatéka, a mississippi blues és a széki köszöntő - Október 21.

Este-éjjel folytatódott a „birthday party" sorozat, Szücsikét (Szűcs Gábor táncos – a szerk.) és engem köszöntött a csapat: egy nap különbséggel mindketten a 26. életévünkbe léptünk. Jó érzés volt, mikor a „család" szájából felcsendült az a bizonyos széki dallam...

Amerikai menü, avagy Budweiser és corn dog - Október 27.

A hét napjai nagyjából egyformán teltek: korai kelés, reggeli, bőröndpakolás, aztán föl a buszra, ott egy kis alvás, majd egy rövid megálló, bevásárlás, végül irány a hotel vagy a színház. Így peregnek a napjaink, ami elég monoton, de például, ha szerda reggel arra ébredünk, hogy esik a hó, miközben tudjuk, otthon közel 25 fok van, mi pedig a télikabátjainkat és csizmáinkat vesszük fel a reggeli öltözködésnél, úgy már mindjárt izgalmasabb.

Az ünnepségsorozat - November 4.

Hét hete és két napja érkeztünk az Újvilágba. Sokan sokféleképpen értelmezzük az idő múlását. Van, aki azt számolja, hány nap telt el, van, aki azt, mennyi van még hátra. (...)

A turné alatt külön világot teremtünk itt a távolban magunknak. Eltávolodtunk az otthonunktól, a családtól, a mindennapjainktól. Megváltoztak az életünket, napjainkat rendszerező rítusaink, rituáléink. (...) Kiemelkedő eseményt jelent számunkra egy szabadnap városnézéssel, egy születésnap vagy névnap, de a legjobb, hogy megalkottuk a saját ünnepeinket.

Megalopoliszok - Washington, New York - November 10.

Elérkeztünk a nyolcadik héthez. Kissé nehezen idézem fel a történéseket, hiszen annyi élményben volt részünk az egy hét alatt, mint máskor kétszer annyi alatt sem.

Egy "öreg" turnézó látogatása - Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója - November 18.

A felállva tapsoló közönség az összes ismétlést kikényszerítette újfent a csapatból, nagyon jó érzés volt látni a szép sikert.

(...) Ráadásul Szlama Lacinak elromlott a klarinétja, még szerencse, hogy a helyi műszak egyik tagja amatőr klarinétos volt, adott kölcsön hangszert a műsorra. Itt kell megemlékeznem a Columbia Artists velünk „élő" csapatáról, élükön Maria Keth-szel, „Másával", akik a legnagyobb profizmussal szervezik és vezetik az embert próbáló hosszúságú turnét. Személyes benyomásom az volt, hogy nincs olyan probléma, amit Mása rövid gondolkodás után meg ne oldana. Így történt most is, másnap a klarinét megjavítva várta a következő műsor hangjait.

A kint tapasztaltak birtokában nyugodtan kijelenthetem, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egyik legjobban megszervezett, monstre turnéjába tekinthettem bele. A kiváló műsor, az együttes minden tagjának példás hozzájárulása a közös teljesítményhez meghozza eredményét: az egyértelmű művészi sikert, az amerikai magyarsággal való honi kapcsolat elmélyítését és népművészeti értékeink közkinccsé tételét az észak-amerikai kontinensen. Büszke vagyok, hogy a magam eszközeivel ehhez hozzájárulhattam.

Please, enjoy the perfomance... - November 17.

Hosszú és fárasztó is egyben ez a három hónap; sok az érzelmi hullámvölgy, de szerintem megéri a részesének lenni, mert olyan élményekkel gazdagodunk az út során, amit, míg élünk, nem felejtünk el.

Ez a hét is eltelt, kinek könnyebben, kinek nehezebben. Múlnak a napok, hetek, lassan a hónapok is, de tudjuk, hogy jó helyen vagyunk, és azt csináljuk, amit a világon a legjobban szeretünk: táncolunk...

A Nagy-tavak vidékén - November 24.

Az Erie-tó partján fekvő Clevelandben az előadás után a Magyar Cserkész Regös Csoport vendégszeretetét élvezhettük. Olyan csodálatos vendéglátásban volt részünk, amire egyáltalán nem számítottunk. Hiába élnek távol, több ezer kilométerre hazájuktól, mégsem felejtették el, mire éhezik a magyar gyomor. Babgulyással, körözöttel, kolbásszal, bejglivel, palacsintával, finom borokkal vártak minket az együttes székházában. A felejthetetlen vacsora után kis mulatság kerekedett, ahol együtt táncolhattunk, énekelhettünk újdonsült táncos barátainkkal.

Különleges érzés volt, hogy egy-egy baráti száltól eltekintve az együttest jóformán ismeretlen emberek vendégelték meg ezekben a napokban. Úgy érzem, hogy a magyarságtudat mellett a közös érdeklődés, a magyar kultúra, a népi hagyományok iránt érzett tisztelet és szeretet az, ami ilyen könnyedén össze tudott kovácsolni egymástól igencsak távol élő közösségeket. Boldoggá tett bennünket az, ha csak egyetlen estére is, de barátainknak érezhettük ezeket az embereket, akikkel együtt táncoltunk és énekeltünk. Még akkor is örök emlék marad, ha talán az életben nem látjuk viszont őket.

A juharfa országában - December 1.

Lassan közeledik a turné vége. Elkezdtük vágni a centit. Érdekes módon már nem azt hallani, hogy: ez lesz a 60. előadás és a 70. nap, hanem azt, hogy még 14 előadás és 23 nap múlva otthon vagyunk. Jól érezzük magunkat, de azért már érezzük a végét, és vágyunk haza.

A beach-en...- December 8.

Hihetetlen, hogy a három hónap milyen gyorsan eltelt, mennyi élménnyel lettünk gazdagabbak. Szinte fel se fogjuk, hogy egész Amerikát bejártuk, mi több, még Kanadában is voltunk. Van, hogy valaki egy egész emberöltő alatt nem lát és nem utazik ennyit, mint mi három hónap alatt. Voltak nehezebb és könnyebb napok, hetek, hónapok. A végét bearanyozza, hogy az óceánparton tölthetjük el szabadnapjainkat.

 Az utolsó...

A floridai West Palm Beach impozáns koncertterme a turné utolsó állomása, amelyre ma, helyi idő szerint este 8-kor kerül sor. Az együttes másnap hazatér. A december a pihenésé, de januártól újra kezdődik a munka. A repertoáron lévő előadások mellett az új bemutatóra is készülnek, valamint a Táncháztalálkozóra, amelynek hivatásos együttesként meghívott vendégei.