A mozdulat igazsága
Beszélgetés Szabó Rékával
Nincs olyan, hogy ülök otthon, és azon gondolkodom, ennek vagy annak a színházi felfogásnak van-e jövője. Én az igazságát keresem annak, amit csinálok… Az érvényességét, az őszinteségét és nyilván a megszólító erejét. Fontos, hogy ne ragadjunk bele egy fajta kifejezési módba, hanem folyamatosan menjünk az utunkon, kísérletezzünk, próbálgassuk, milyen megszólalási formák érvényesek a mai világban.
Beszélgetés Szabó Rékával
Nincs olyan, hogy ülök otthon, és azon gondolkodom, ennek vagy annak a színházi felfogásnak van-e jövője. Én az igazságát keresem annak, amit csinálok… Az érvényességét, az őszinteségét és nyilván a megszólító erejét. Fontos, hogy ne ragadjunk bele egy fajta kifejezési módba, hanem folyamatosan menjünk az utunkon, kísérletezzünk, próbálgassuk, milyen megszólalási formák érvényesek a mai világban.
Szabó Réka
- Manapság gyakori jelenség, hogy a színlapon azt olvashatjuk: az előadók is alkotótársak. Mit jelent ez a gyakorlatban, például a Gyász esetében, amit a Katona József Színházzal közösen mutattatok be nemrég a Kamrában?
- Ez egy alapvető munkamódszer, és fontosnak tartom kiíratni a színlapra is, hogy így dolgozunk. Az egész csapat kreatív energiái benne vannak az előadásban. Van egy témafelvetés és egy koncepció, aztán a koncepcióhoz társulnak helyzetgyakorlat-ötletek. Azt várjuk közösen, hogy minden szereplő hozzá tegyen valami személyeset.
- Kié a témafelvetés és a koncepció?
- Az az enyém.
- És ahhoz rendelsz Peer Krisztiántól szöveget?
- Nem, ez nem így zajlik. Krisztián ugyanúgy van jelen a próbafolyamatban, mint bármelyik szereplő… Vagy mint Márkos Berci (Márkos Albert, a zeneszerző – a szerk.), akinek például ebben az előadásban nagyon jelentős szerep jutott. Ők is ugyanúgy, folyamatosan hozzák az ötleteiket, gondolataikat. Egyik gondolat szüli a másikat, nehéz tetten érni, hogy végül is melyik kié. Sok agyból készül mindegyik jelenet.
- Mekkora szerepet játszik a folyamatban az improvizáció?
- A Gyászban nem sokat. De a Tünet Együttesnek vannak olyan darabjai, amelyekben egyes jelenetek nyitva vannak az improvizáció számára. De ezt inkább kötött improvizációnak nevezném, ami azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, mi a téma, milyen az érzet, mit és hogyan akarunk improvizálni. Van úgy, hogy a szöveg adott, és mellette a mozgás improvizatív, de lehet fordítva is. Nagy harcot folytatunk azért, hogy az előadásaink élők maradjanak. Ha a táncos vagy a színész olyan helyzetekbe kerül, amelyekben rendszeresen nyitottnak és ébernek kell maradnia, akkor a színpadi pillanatok újra és újra érvényesek lesznek. És a spontaneitás izgalmas feszültséget is eredményez.
Hajduk Károly, Góbi Rita, Szász Dániel
(hátul: Rezes Judit)
- Nem félsz tőle, hogy ettől mozaikszerű, széthulló lesz az előadás?
- Az improvizáció nálunk nem az jelenti, hogy valaki azt csinál a színpadon, amit akar. Az előadásokat pedig – szándékunk szerint – összetartja egyfajta kohéziós erő, ami a Gyászban is az a gondolati csíra vagy mag, amely körül az előadás szerveződik. És ehhez tartozik még a nem annyira színházi, mint inkább zenés vagy koreográfikus szerkesztési mód, ami az előadás érzelmi ívét eredményezi. Ez a mozaikszerűség mindig asszociatív befogadásra készteti a nézőt, de a veszély kétségtelenül benne van, hogy lesznek, akik szétesőnek érzik tőle az előadást. De ez előadásról előadásra is változik, néha én is úgy érzem, szétesik a darab, de aztán később még jobban összeér. Sok múlik a ritmuson és a szereplők jelenlétén is.
- Amiről beszélsz, az inkább a tartalmi-hangulati kohézió. De ha olyan sok verbális szöveg van az előadásban, mint a Gyászban, csak kell valamilyen formai-szerkezeti összetartás is…
- Az Alibiben például háromszor annyi szöveg van. Érdekes lenne tudnom, miért érzed úgy, hogy a Gyászban jobban uralkodik a szöveg. Mert igazából nem így van.
- Valószínűleg azért is érzem úgy, mert a Katona Kamrájában láttam az előadást, és a legjobb „prózai” színészek játszanak benne. Nyilván a hely szelleme miatt is, reflexből jobban figyelek a színészek mondta szövegre, mint mondjuk a MU-ban vagy a Szkénében egy táncos megszólalására. De a Gyászban kevesebb is a kifejezetten táncos jelenet vagy a tárgyak bizarr használatával operáló abszurd akciózás. Tehát akkor a Gyász nem egy lépés a több szöveg vagy a szövegcentrikusabb színház felé?
- Nem. Azt gondolom, hogy a Gyász leginkább abban különbözik az előzményeitől, hogy nagyon komoly zenei anyaga van. Ez abból is adódik, hogy fantasztikusan éneklő, sőt hangszeren játszó színészekkel dolgozhattunk együtt. A darab komplexitása, sokfélesége is gazdagabb. A szöveg jórészt magvas idézetekből, utalásokból vagy éppen félrefordított-ferdített, furcsa helyzetekben elhangzó versrészletekből áll, sokkal költőibb, mint az előző előadásainkban volt. A darab nyelvezete idézetek és közhelyek egymásra rímelő keveréke.
- Hogyan határoznád-fogalmaznád meg a Gyász gondolati magvát?
- A téma az a nosztalgia, amellyel gyermekkorunk világát, értékrendjét, kultúráját siratjuk, gyászoljuk. Azokat a dolgokat, amelyeken a világ már túlhaladt. A leglényegesebb gondolatokat – és ez nem véletlen – Szabó Márta fogalmazza meg, aki tulajdonképpen egy beteg embert játszik. Olyan figurát, akivel együtt tudsz érezni, de akinek ki is neveted az arról szóló kesergését, hogy ez a világ már nem olyan, mint a régi volt.
- Hiszel abban, hogy a hagyományosabb, darab- és színészijáték-központú színjátszással szemben a te (és a tiedéhez hasonló) mozaikszerűen szerkesztett, asszociatív, a szerep helyett a színész-táncos személyiségére jobban alapozó színházi felfogásnak van jövője?
- Nincs olyan, hogy ülök otthon, és azon gondolkodom, ennek vagy annak a színházi felfogásnak van-e jövője. Én az igazságát keresem annak, amit csinálok… Az érvényességét, az őszinteségét és nyilván a megszólító erejét. Fontos, hogy ne ragadjunk bele egy fajta kifejezési módba, hanem folyamatosan menjünk az utunkon, kísérletezzünk, próbálgassuk, milyen megszólalási formák érvényesek a mai világban. Mindemellett nem gondolom, hogy lényeges kérdés volna, hogy konkrét darabból indulok-e ki, vagy sem.
- A Gyászban látható táncról, koreografált művészi mozgásról szólva, el kell mondanom, hogy az úgynevezett „prózai” színészek káprázatos érzékenységgel, koordináltan, ihletetten mozogtak minden szituációban. (Góbi Ritától és Szász Dánieltől ezt már megszokhattuk.) Nehéz dolgod volt koreográfusként a katonás színészekkel?
- Elárulom: alapvetően jól és szívesen mozgó színészeket választottunk ki. De ők színésznek és embernek is fantasztikusak. Az ihletett mozgás nem csak mozgáskoordinációs, hanem „színészi” kérdés is. Fontos, hogy a mozdulatnak is belső igazsága legyen. A próbafolyamat három hónapjában rendszeresen tréningeztünk. Valamennyi színész szabályosan ki volt éhezve a másféle megnyilvánulásra. Könyörögtek: nem akarok beszélni – mozogni, énekelni szeretnék! Már ezért sem volt nehéz dolgom. De mindegyikőjükről elmondhatom: igazából fantasztikus táncosok, pontosan érzik a mozdulatokat, és gazdag a mozgásminőségük.
2010. május 21.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette.
fotók: Lehotka Judit Zolka | foto.szinhaz.hu
