Eltérni a megszokottól
Beszélgetés Kovács Gerzson Péterrel
Egy városgazdász, aki néptáncosnak áll. Egy néptáncos, aki kortárs táncelőadásokat hoz létre. Egy koreográfus, aki látványtervezéssel foglalkozik. Egy látványtervező, aki kollégáival megalapítja a MU Színházat. Megannyi én egy személyben: ő Kovács Gerzson Péter.
Beszélgetés Kovács Gerzson Péterrel
Egy városgazdász, aki néptáncosnak áll. Egy néptáncos, aki kortárs táncelőadásokat hoz létre. Egy koreográfus, aki látványtervezéssel foglalkozik. Egy látványtervező, aki kollégáival megalapítja a MU Színházat. Megannyi én egy személyben: ő Kovács Gerzson Péter.
- Hogyan kerül egy progresszív rockzenét hallgató, városgazdálkodást tanuló fiatalember a táncház mozgalomba, s mi az, ami ott tartotta és arra inspirálta, hogy néptáncos legyen?
- Nem hiszem, hogy előre eltervezett módon valósulnak meg az enyémhez hasonló pályára kerülések, hogy valaki nagyon fiatal korában egyszer csak arra ébred, hogy ő festő, író, vagy épp táncos akar lenni, hanem valamilyen sajátos körülmény folytán bekerül egy új környezetbe, ahol ha jól érzi magát, és kiderül, hogy tehetsége is van hozzá, ott ragad. Így kerültem bele én is a táncház világába, mely a '70-es évek közepén egy új, szokatlan stílussal és hangzással előálló szórakozási formának számított. Emellett implicite magában hordozta az ellenállás gesztusát (de legalább is illúzióját), ami valójában jó nagy átverés volt, hiszen ahhoz, hogy a diktatúra korszakában hirtelen országszerte minden nagyvárosban egyszer csak megjelenjen a táncház, pénzre és politikai jóváhagyásra volt szükség. Tehát egyfajta szoft ellenzéki szelepként funkcionált: legyél egy kicsit ellenzéki, menjél táncházba, utazz külföldre a tánccsoportokkal és képviseld a szép magyar hazát pirospozsgásan, bajuszt pödörve – mindezt persze szigorú ellenőrzés alatt.
- A miskolci éveid alatt, mikor az Avas Együttest vezetted, rád szállt a „folklórrendőrség". Mi volt olyan felháborító abban, amit a néptánccal csináltál?
Kovács Gerzson Péter / Horváth Boldi felvétele
További fotók: Mészáros Csaba
- Nem csináltam én olyan nagy dolgokat, csak eltértem a megszokottól, a bejáratottól, a jóváhagyott mintától. Egy ilyen miliőben az is kontroll alatt állt, amit koreográfusként produkáltál. Trükkösen felépített rendszer volt ez: részben kreált, részben értelmezett egy őstörténetet. A klasszikus identifikálási trükköt alkalmazva a negligált, dilettánsnak és hamisnak kikiáltott formákhoz képest magát valódi, autentikus értékként mutatta fel. Emellett tudományos alapon létrehozott egy kánont, mely pontosan leírta, hogy hogyan kell kinéznie az egyes tájegységek táncainak. Ha ettől eltértél: hibáztál. Azokat az embereket, akik a legapróbb eltérést is számon kérték rajtad, hívtuk folklórrendőröknek. Végtelen magabiztossággal nyírtak ki minden új kezdeményezést. Ma is érzékelhető az előadóművészetben az aktuális kánonoktól való eltérés félelme, az értetlenség, eltartás az új, szokatlan jelenségekkel szemben. Könnyebb valamit negligálni, nem létezőnek vagy értéktelennek tekinteni, mint megpróbálni megérteni. Ez ma is csak részben tudható be a szellemi renyheségünknek.
- A Transz tánc című előadásod nagy sikert aratott a kritikusok körében. Mitől robbant akkorát?
- 1987-ben vagyunk, a fent említett rendszeren még egyetlen repedés sem érezhető. Időközben csak annyi történt, hogy az új kánon létrehozóit kinevezték a hivatásos együttesek élére, akik meghatározták a formai és interpretációs koreográfiai sztenderdeket. Amúgy, a mai napig a '70-es évek táncszínpadi megfogalmazásait láthatod az önmagukat autentikusnak nevező néptánccsoportok, együttesek színpadjain, de legalább is csekély, ritka és kezdetleges az innovációs kapacitás. A lényegük az, hogy tartalmilag nem szólnak semmiről, hacsak arról nem, hogy milyen vidám a paraszti lét, köszönhetően a természet közelségének, illetve mennyi gyöngy van egy parasztlány pártáján. Ezek önálló etűdök sorozataként jelennek meg a műsorokban. Ezzel szemben a Transz táncban a töredékek nem teljesedtek ki, hanem a darab egésze volt megformálva egy nagy egységgé, a már akkor is érzett fragmentáltság kifejezésére, ráadásul Dresch Miskáék által egy nagyon expresszív jazz környezetbe volt helyezve.
- Lehetséges egyáltalán a kanonizált művészettől elszakadni?
- Döntés és tehetség kérdése. Mármint az elszakadás, vagy a kánont őrző gazda dicsérő simogatása melletti döntés.
- De ugyanúgy belépsz a kánonba, mikor a kortárstánc megjelölés alatt hozol létre előadásokat...
- Minden rendszer, kor, kultúra felállít különböző kategóriákat, hogy segítse a világ jelenségeinek megértését, befogadását. A táncos-kritikai környezet is keresett egy már létező kategóriát a TranzDanz-jelenség leírására, és ez a kortárs lett. Sokáig tiltakoztam a megjelölés ellen, hiszen én egy szóval sem mondtam ilyet. Aztán be kellett látnom, hogy meg kell békélnem a jelzővel, ráadásul legyen inkább ez, mint a többi létező kategória bármelyike. Ettől kezdve aztán nem is érdekelt. Persze bosszantó, ha a kortárs kifejezés tartalma a használói számára sem világos: gyakran formai megközelítésből neveznek valamit kortársnak, pedig attól, hogy valaki valamelyik kortárs manír eszközrendszerét használja például egy végtelenül konzervatív, önkényesen kiválasztott hagyomány megjelenítésére, még nem lesz kortárs. A „kortárs" jelző számomra elsősorban szemléletet, a változó világhoz fűződő érdeklődő, befogadó, a változásra nyitott viszonyt jelent, amelynek jegyében megfogalmazott üzeneteim formái adott esetben régmúlt korokból is származhatnak. Tehát vannak bajok a kortárs jelző értelmezése körül: végtelenül devalválódott, köszönhetően annak, hogy sok hülyeséget mondanak és csinálnak kortárs köntösben, megelégedvén az említett formai megoldásokkal, manírokkal Gyakran úgy érzem, hogy keresnünk kellene egy másik, új, hiteles kifejezést. A franciák ezt megtették, „mai táncnak" nevezik a legújabbakat, mert rájöttek, hogy nem érdemes az új dolgokat a megkopott kortárs jelöléssel terhelni.
- Ezért adtad a projektednek a Jövőtánc nevet?
- Az öniróniával együtt benne van ez is. Maga a név onnan jött, hogy a Corvin áruház tetején működik a Jövőzene sorozat, melynek atyja az új darabom zeneszerzője, Wondawulf, míg az aljában ott van a Jelen nevű kávézó, melynek egykori üzletvezetője régi jó barátom. Ott ücsörögve formálódott meg bennem a gondolat, hogy milyen optimális lenne ez a hely egy kávéházi táncsorozatra. S ha már a tetőn a Jövőzene szól, akkor itt a Jelenben a Jövőtánc lenne látható. Aztán végül a sorozat átkerült a Jedermannba.
- Ez az egész kávéházi táncsorozat a kirakatszínházat juttatja eszembe.
- Az is. Tudnám ezt misztifikálni, de nem akarom. Amikor a sorozat átkerült a Jedermannba, a táncosok azért táncoltak a kirakatban, mert ott volt a színpad. Persze az, hogy az utca, a valóság, a civillét adta a táncos környezetét, már az első pillanattól az egésznek jó ízt kínált. Volt olyan fellépő, akinek ez annyira megtetszett, hogy kinn az utcán táncolt, míg mások kívül kezdték, majd a kávézóban folytatták. A site-specific produkcióknak épp az a lényegük, hogy tudomásul veszik és kihasználják az előadáshoz kiválasztott teret.
- Érdekes, hogy azzal kezdted: tudnád misztifikálni. A Jövőtánc-sorozat azonban a művészet demisztifikálására törekszik. Ennek eléréséhez elég annyi, hogy a művészetet kivisszük a színházból és áthelyezzük az ember hétköznapi életterébe?
- A mai sztárkultusz, az hogy teljesítmény nélkül felemelem magam (vagyis a gyártó mechanizmus) a hétköznapok fölé, roncsolóan hat a művészetre. Tenni kellene ez ellen, s ennek egyik példája lehet az, ha kimegyünk a színházból. Annyira én sem vagyok radikális, hogy csak az utcán alkossam meg az életművem hátralevő részét, vagyis a radikalizmusom, ha van, nem az alternatív helyszínválasztásban kíván megnyilvánulni, bár lehet, hogy egyszer majd rákényszerülök erre...
- Szerencsére ez a veszély nem áll fenn, most is egy új bemutatóra készülsz. Mesélj róla egy kicsit.
- A DiverZity – amit október 11-12-én játszunk a MU Színházban – egy olyan mai városról szól, melynek acsarkodó, egymásra csaholó lakói tele vannak irracionális gyűlölettel és valós félelmekkel, megfelelési kényszerekkel és pitiáner provincializmussal, magányosak és elesettek, agresszívak és félelmetesek. Életük apró, fragmentált elemekből áll, melyek között érezhetők átmeneti összerendeződések, de ezek végső soron nem vezetnek sehova. Népi-globál-reality-show... Vagy a kiszolgáltatottság, az átverés felismerése, egy érdeklődő, nyitott, ironikus, felvilágosult, kételkedő autonóm élet megteremtésének első lépése?
Az interjút Antal Klaudia készítette.
2013. október 7.
A premier ajánlója megtekinthető itt:
25 éves a TranzDanz - Jubileumi premier a MU-ban
