"Lehámozni a mozdulatrétegeket" - A Fidelo interjúja Jellinek Györggyel
Táncosból koreográfus - INTERJÚ
A Magyar Nemzeti Balett fiatal tánckari művésze a kezdetektől fogva „kettős játékos" volt: operaházi szerepei mellett állandóan kereste a modern tánc megnyilvánulási formáit is. Többek közt ez vezetett ahhoz, hogy Jellinek György egy ideje már koreográfiákat is készít, legutóbbi produkcióját az Erkel Színház novemberi évadnyitóján láthattuk.
Táncosból koreográfus - INTERJÚ
A Magyar Nemzeti Balett fiatal tánckari művésze a kezdetektől fogva „kettős játékos" volt: operaházi szerepei mellett állandóan kereste a modern tánc megnyilvánulási formáit is. Többek közt ez vezetett ahhoz, hogy Jellinek György egy ideje már koreográfiákat is készít, legutóbbi produkcióját az Erkel Színház novemberi évadnyitóján láthattuk.
Fidelio: Ismerünk pár balettművészt, aki szeret „áthallgatni" a kortárs tánc területére, de a balett-táncosok jellemzően a saját műfajuknál szoktak maradni épp a rendszer követelményei és kötöttsége miatt. Te azonban már a kezdetektől fogva jelen voltál a kortárs színtéren is.
Jellinek György: Nekem ez a két terület, a balett és a modern mozgásforma mindig párhuzamosan futott, és ennek a megtartására tudatosan törekedtem is. Mivel a kortárs tánc is nagyon közel áll hozzám, próbáltam úgy szervezni a munkáimat és a szabadidőmet, hogy mindkettő beleférjen, ezt néha nehéz is összeegyeztetni. Már a Táncművészeti Főiskola alatt rendszeresen vettem részt kortárs előadásokban, dolgoztam együtt például a PR-Evolutionből Nemes Zsófiával a Blue Man című kortárs darabban, Zambriczky Ádámmal a Solban, és a Grecsó Zoltán vezette Willany Leó nevű improvizációs esteken is éveken át minden szerdán ott táncoltam a Gödör Klub hátsó termében. Ez utóbbin, ahol a kortárs alkotók színe-java megfordult, eleinte csak nézőként voltam jelen, aztán szép lassan én is kiálltam a közönség elé és elkezdtem improvizálni. Egyed Beával számos közös kísérletezésbe fogtunk a színpadon.
Fidelio: Óriási váltás lehetett a klasszikus baletthez képest, ahol nem jellemző a kötetlen improvizáció. Ezt a látszólagos véletlenszerűséget is tanulnod kellett?
Jellinek György: Ez számomra teljesen ismeretlen műfaj volt, de határozottan izgalmas kihívásként éltem meg. A Willany Leó színpadán, legyen bármilyen „itt és most" jellegű az a kiállás, estéről estére egy előadás értékű mozgást kellett improvizációban bemutatni, ami nagyon nehéz műfaj. Ehhez tudatosan, előre ki kell találni egy koncepciót, amelynek a keretein belül mozogsz, de ha úgy hozza a szituáció vagy épp a közönség reakciója, akkor spontán és gyors váltásokra van szükség. Balett-táncosként megszoktam, hogy kész koreográfiát sajátítok el, erről itt pedig szó sincs. Olyan új képességeket tudtam itt fejleszteni, mint az önállóság, az arányérzék, illetve a közönségre hangolódás. Amit a Leóban csináltunk, az ráadásul táncosként is sokkal színháziasabb formát kívánt meg tőlem. Nagyon érdekes tanulmányút volt oda járni.
Jellinek György (fotó: Gács Tamás, forrás: Operaház)
Fidelio: Hogyan lehet ezt a kétféle tudást együtt kamatoztatni?
Jellinek György: Eleinte nekem sem volt könnyű ezt a két mozgásformát összehangolni, sőt gyakran még most is küzdök vele. Ugyanúgy, ahogy a balettet, a kortárst is napi szinten kellene gyakorolni, de erre az Operaház mellett nincs lehetőségem. Szeretem, és a modern érdekel annyira, hogy amikor csak időm engedi, eljárok tanulni és új dolgokat megtapasztalni. A balett nagyon erős alaptudást ad e tekintetben, de a kortárs tánc ugyanígy hat vissza a klasszikusra. Ennek a két szélsőségnek a találkozásából pedig egészen újszerű és lenyűgöző dolgok tudnak megszületni koreográfiában és táncosként is. Tehát oda-vissza jól tudom használni a kettőt.
Fidelio: Még csak huszonhárom éves vagy, és már többedik saját balettkoreográfiádat mutatod be a közönségnek. Az alkotás is olyan egyértelmű volt, mint a modern vonal?
Jellinek György: A kettő valószínűleg egy tőről fakad. A koreografálás már szintén ott volt a fejemben, amikor a Táncművészeti Főiskolára jártam. A vágy, hogy én találjak ki akárcsak egy rövidebb etűdöt, legalább olyan erősen élt bennem, mint maga a táncolás. Ha egy előadást nézek, egyrészt mindig figyelem a táncost, másrészt kutatom a technikát, hogy az adott koreográfiát miként sikerült megvalósítani. Próbálom kitalálni, vajon a koreográfus mit akart, és ehhez képest a táncos ezt hogyan oldotta meg. Mindig keresem tehát a koreográfiai szempontokat egy-egy darabnál, igyekszem a mozdulatrétegeket lehámozni, hogy meglássam azt is, mitől lett a darab olyan, amilyen.
A teljes interjú a Fidelio oldalán olvasható. Kattintson ide a folytatásért »»»
