Sikeres gyökérkezelés
Szoboszlai Annamária jegyzete az Itt van Japán! – 2. butoh és előadóművészeti fesztiválról
Ko Murobushi és Bata Rita közös produkciója, az Otthagyott árnyék a butoh „tradicionális” ágához köthető. Egy tömörségéből kicsomagolt haiku elevenedik meg mozgó emberszobrokban. Kettejüket nézve megérthetjük, miben rejlik a butoh nehézsége: a táncosnak nem elég elképzelnie a belső képet, amit megjelenít, de hinnie is kell annak valóságát, azáltal, hogy önmaga léte elé helyezi.
Szoboszlai Annamária jegyzete az Itt van Japán! – 2. butoh és előadóművészeti fesztiválról
Ko Murobushi és Bata Rita közös produkciója, az Otthagyott árnyék a butoh „tradicionális” ágához köthető. Egy tömörségéből kicsomagolt haiku elevenedik meg mozgó emberszobrokban. Kettejüket nézve megérthetjük, miben rejlik a butoh nehézsége: a táncosnak nem elég elképzelnie a belső képet, amit megjelenít, de hinnie is kell annak valóságát, azáltal, hogy önmaga léte elé helyezi.
Második alkalommal szentelődik egy hét figyelem az alig ötven éves múltra visszatekintő, „nyugati szemmel” mégis tradicionálisnak látott japán mozgásművészeti formának, a butohnak. Annyira japán lenne a butoh, valóban olyan esszenciálisan képes hordozni a japán szellemi karakter lényegét, hogy más származású táncos számára felvehetetlen az ottani mesterek tudása?
fotók: Pettendi Szabó Péter
Még a nyár első felében megrendezésre került Balatonfüreden egy konferencia, Globál és lokál címen, ahol is az egyik szekcióbeszélgetésen szóba került a néphagyomány és a kortárstánc kapcsolata, kapcsolódásának lehetősége. Ebből kiindulva szó esett arról is, lehet-e, kell-e a ma táncosának és táncművészetének valamiféle felismerhető nemzeti karaktert hordoznia. Nem, mondta az angol résztvevő, furán is venné ki magát, ha, mondjuk, Skóciában megkísérelnének valamiféle kortárs skót táncot művelni. Nem, mondta a cseh – de egyébként nyugaton is praktizáló – vendég, fura, de náluk fel sem vetődik efféle kérdés.
Hogy a japánok miként gondolkodnak önmagukról, a művészetükről, a régi és az egészen friss „hagyományaikról”, jelesül a butohról? Ha a butoh gyökereit keressük, természetesen a japán színházhoz, a no-hoz, a kabuki-hoz és Katuo Ohnohoz jutunk; keletkezésében közrejátszott a nyugati tánchagyománnyal szembeforduló akarat. Másfelől azonban a világot testéből, érzéseiből, lelkéből és szelleméből maga köré teremtő előadóművész alakja – a mímesé – nem ismeretlen a nyugati kultúrában sem. A nagymesterek közt számon tartott Akira Kasai munkája, A vér egy különleges nektár, mintha a nyugati és keleti esztétikai gondolkodás határmezsgyéjén született volna meg. Mikor Akira Kasai megjelenik a színen, és harcművészeti elemekkel tarkítottan „alámozogja” a hangszóróból feltartóztathatatlanul ömlő angol tőzsdehíreket, melyek közé olykor magyar mondatok vegyülnek (talán az időjárásról), akkor a néző hirtelen szembesülni kényszerül az egész Kelet – Nyugat filozófiai párbeszéd kérdéskörével. És pozícionálódik – feltehetően Nyugatra, ami aztán lényegileg befolyásolhatja az előadás egészének esztétikai megítélését. A darab azonban nem ezen a ponton válik politikai jellegűvé, bár tagadhatatlanul mindvégig játszik, incselkedik a Nyugattal és örökségével. Mit adott az a világnak? Jobbította, gazdagította, vagy csak habos fehér ruhában sétál el minden tragédia mellett, méltóságteljes, érzéketlen dámaként, míg kezében tartott bankólegyezőjének „00000” yen értékű lapjait a közönség szemébe nem szórja. Ettől a hibrid darabtól nem a butoh csendjét, lassúságát, a dolgok belső valóságát kifelé fordító képet kapjuk, hanem a világban zajló történések energikus, expresszív kifejeződést, s az előadók attól sem rettenek vissza, hogy a személyesen szakrálist elegyítsék a divattal, a profánnal.
A színpadon hol ifjú yuppie-ként, öltönyös brókerként, hol ágyékkötőre vetkőzött „csak emberként” színre lépő négy fiatal japán táncos különös idegenséget áraszt magából. Szőkére, vörösre festett hajuk önmagában is sokat elmond a külvilágtól sokáig elzártan fejlődő kultúrában végbemenő folyamatokról. Japán a Kelet divatdiktátora; számítástechnikában az élen járnak; fegyelmük hírhedt; furcsa, beteges lelkületük úgy szintén – elég, ha fellapozunk egy kortárs novelláskötetet. De a mangák is árulkodóak. A vér egy különleges nektár cím egészen úgy hangzik, mint egy költeményből kiragadott sor. Talán a vér a nemzethez kötöttségre utal. Amitől szabadulni nem lehet, ami a közös sorsot hordozza, amiben így vagy úgy minden egyes japán osztozik. Emberek, emberek! – kiabálja nem kevéssé teátrálisan Akira Kasai a darab vége felé – Milyen jövő vár ránk? Nyugati színpadon egy ilyen mondat ma nehezen képzelhető el őszinte kérdésként, mely válaszra vár. Meg lehet mosolyogni a cinizmustól mentes figyelmeztetést (és talán valóban egy-két jelenettel tovább beszél az előadás a kelleténél), de a művészi tetterőt elvitatni tőle nem lehet. Játékossága és a populárisra szabott előadás-szerkezet ellenére is képes megőrizni a butoh szikárságát.
Hogyan képes beleállni egy, a nyugati kultúrában szocializálódott ember ebbe a műfajba? Marcel Marceau mellett megemlíthető a magyar Nagy József is, aki bár nem butoh táncot művel, de akinek színpadi jelenléte, s a pantomimból szerzett tudásra építő előadásmódja mégis közel áll a japán színházhoz. A butoh táncos erős belső képpel dolgozik; akkor sikeres, ha ő maga szinte tovatűnik, ha testét teljes alázattal képes átengedni az ábrázolt karakternek. Talán alig mozdul a színpadon, mégis minden egyes rezdülése mögött szakadatlan belső történés áll. Ko Murobushi és Bata Rita közös produkciója, az Otthagyott árnyék a butoh „tradicionális” ágához köthető. Egy tömörségéből kicsomagolt haiku elevenedik meg mozgó emberszobrokban. Kettejüket nézve megérthetjük, miben rejlik a butoh nehézsége: a táncosnak nem elég elképzelnie a belső képet, amit megjelenít, de hinnie is kell annak valóságát, azáltal, hogy önmaga léte elé helyezi. Máskülönben csak csigalassúsággal mozgó alakokat látunk a színpadon. Az Otthagyott árnyék egy költőien szép előadás. Ko Murobushi magához ragadja figyelmünket.
A nemzeti karakterről csak annyit, hogy nem kell szándékoltan „beparfümözni” vele a produkciót, de sok jótól és érdekességtől fosztanánk meg magunkat, ha holmi pángalaktikus kortársfilozófia fürdőjébe mártanánk mindent, amiről „szaglik” az eredet.
A vér egy különleges nektár (Company Akira KASAI)
Fény: Tai MORISHITA. Hang: Hiroki TSUNODA.
Tánc - Koreográfia: Akira KASAI, Reiji KASAI, Sho TERASAKI, Makoto SADAKATA, Kentaro KUJIRAI, Mashide OMORI.
Otthagyott árnyék (Ko MUROBUSHI – Batarita)
Zene: XRC KOVÁCS Balázs. Fény: PELLE Zoltán.
Koreográfia / Tánc: Ko MUROBUSHI, Batarita.
Merlin Színház, 2011. október 1.
