Pécel is Mexikó
Kutszegi Csaba jegyzete az Al otro lado de mi előadásáról
Ahogy a filmkészítés lehetősége, úgy az önmegvalósítás igénye is ma már mindenki számára megadatik, és ezt az emberiség fejlődésének örömteli csúcsaként kell értékelnünk. Öröm ide, csúcs oda, az Al otro… mozaikos történeteinek szereplői visszatérő folytonossággal boldogtalan izoláltságban találják magukat…
Kutszegi Csaba jegyzete az Al otro lado de mi előadásáról
Ahogy a filmkészítés lehetősége, úgy az önmegvalósítás igénye is ma már mindenki számára megadatik, és ezt az emberiség fejlődésének örömteli csúcsaként kell értékelnünk. Öröm ide, csúcs oda, az Al otro… mozaikos történeteinek szereplői visszatérő folytonossággal boldogtalan izoláltságban találják magukat…
Az Al otro lado de mi (A másik oldalamon) előadásán azon töprengtem, miért is kell földrészeket átívelő vendégjátékokat szervezni. Két okot rögtön találtam: 1. baráti érzéseket élesszünk fel újdonsült külföldi ismerőseink iránt; 2. őket szemlélve, önmagunkon gondolkodjunk el.
Az első pontban foglaltak a MU színházi esten már öt-tíz perc után teljesültek: hamar kiderült ugyanis, hogy a spanyol Larumbe és a mexikói Aletheia együttes tagjai rendkívül szimpatikus, kedves emberek (szívembe is zártam őket). A második ok is helyes elképzelésnek bizonyult, ám feltevése és továbbgondolása jóval messzebb vezet.
Nem egyszer hallottam már, hogy a spanyolokkal és a mexikóiakkal sokban hasonlítunk egymásra, például mindannyian temperamentumosok és érzelemgazdagok vagyunk. Ehhez most hozzátehetem: a viszonyulásunk a kortárs tánchoz is igen hasonló. Szeretünk például a nemzetközi trendeknek megfelelni: szélsőséges hangulatokat és stílusokat felölelő zenei mixre koreografálunk, igyekszünk egy estén sokféle vizuális hatással operálni (mozgó- és állóképek, testre és tárgyakra vetítés), egyre többet, egyre bátrabban és egyre több nyelven beszélünk a színpadon mozgás előtt, után és közben, miközben nem szakadunk meg a technikás táncban, de intelligensen felvonultatunk különböző iskolákra utaló mozdulatsorozatokat. Fontos, közös ismérv az is, hogy az előadások zömén általában az előadók sokkal jobban érzik magukat, mint a nézők.
Nem hallgathatom el, hogy emlékeimben sok olyan vendégszereplés is él, amelyeken nem pusztán a baráti szeretet kellemes melege öntötte el a szívemet, hanem szájtátva bámultam az ismeretlen csodát produkáló varázslatos művészeket. Bevallom, e kritériumot 3. okként most is szívesen szerepeltetném.
Ha félreteszem a szimpatikus vendégeknek járó kötelező udvariaskodást, azt mondom: az Al otro… egy jókora, tipikusan tét nélküli önmegvalósítás. A múlt század kilencvenes éveiben a fejlett és kissé tespedő Nyugat állítólag Kelet-Európa felől várta a megtermékenyítő, karcos-nyers művészi erőt. Kapott is belőle nem is kis adagokban, aztán a jólétben tespedők a maguk ízlésére formálták az immár kiélvezett nyersességet. Kelet-Európa után mostanság távoli kontinensek még feltupírozható egzotikumának szofisztikálása zajlik éppen, de hát nincs új a Nap alatt: a 20. század elején az Európát eleinte barbárságával megrökönyítő Gyagilev Balett is néhány évtized alatt Monte-Carlói Orosz Baletté konszolidálódott. Pedig akkor még nem is volt globalizáció.
Most sem a globalizáció a hibás, sőt nem is hibás senki, mert hiba sincs. Száz éve még felfoghatatlan csoda volt a mozgókép, ma már az északi féltekén minden gyerek kedvére készít mobiltelefonjával filmet. Ahogy a filmkészítés lehetősége, úgy az önmegvalósítás igénye is mindenkinek megadatik, és ezt az emberiség fejlődésének örömteli csúcsaként kell értékelnünk. Öröm ide, csúcs oda, az Al otro… mozaikos történeteinek szereplői visszatérő folytonossággal boldogtalan izoláltságban találják magukat, hiába áll rendelkezésükre multimédiás kommunikációs csúcstechnika, láthatóan nehezükre esik a kapcsolatteremtés. Ez a civilizációs toposz érzékletesen ábrázolódik az előadáson, ezért akár dicséret is illetheti az alkotókat, de egy ideje már megátalkodottan gyanakszom: a magányos egyedek alkotta tömeg megjelenítése – több egyéb motívummal egyetemben – a kortárs művészetek tipikus, tét nélküli kliséje. Valódi értelme csak az, hogy újrafogalmazásával az újabb és újabb alkotógenerációk megvalósítsák önmagukat. Erre mindenkinek joga van. De mikor fog történni végre valami érdekes is a kortárstánc-színpadokon?
Az Al otróban rendszeresen kitörnek az emberek a szomorú izoláltságból, felkorbácsolt szeretetéhséggel párkapcsolatokat teremtenek, majd újra elválnak, útra kelnek, és végül otthonra találnak. Elváláskor a színpad távoli pontjaira táncolnak el egymástól, az újabb helyzetbe kerülést átöltözéssel jelzik, utazáskor némi Kerouac-fílinget keltve bőröndre vetítik a kanyargó autóutat, a megtalált otthonban párnákon villannak fel családi fotók. Rossz táncmozdulatot a koreográfiában egyet sem láttam. Emlékezetest úgyszintén nem. Bármilyen kellemesen is telt el az este, ezért sem gondolatban, sem valóságosan nem érdemes átrepülni az óceánt. Pécelen vagy Rakamazon ugyanez ugyanígy átélhető.
Al otro lado de mi (Larumbe Danza – Aletheia Dance Company)
Zene: Lali Puna, Craig Armstrong, Tiger Lillies, Steve Reich – többek között. Rendezői és multimédia-tanácsadó: Silvina Sperling. Fénytechnika: Lia Alves. Produkciós menedzser: Juan de Torres. Koreográfia: Daniela Merlo (LARUMBE DANZA), Barbara Alvarado és Ricardo Flores (ALETHEIA). Rendező: Juan de Torres.
Táncosok: Barbara Alvarado, Juan de Torres, Daniela Merlo és Ricardo Flores.
MU Színház, 2011. október 4.
