A véletlen pontos helye
Péter Márta jegyzete a Tánc-csinálókról
… mintha itt a véletleneknek is tervezett helyük volna. Íme, a véletlen pontos helye a nem véletlenben. És a Budapest Tánciskola növendékeinek talán éppen ez a kettősség, a dolgok örökös kettősségében való bent-lét lehet a legnagyobb kihívás. Ebben az üzemmódban nem létezik végleges válasz, ezt valójában csak megélni, vagyis élni és csinálni lehet.
Péter Márta jegyzete a Tánc-csinálókról
… mintha itt a véletleneknek is tervezett helyük volna. Íme, a véletlen pontos helye a nem véletlenben. És a Budapest Tánciskola növendékeinek talán éppen ez a kettősség, a dolgok örökös kettősségében való bent-lét lehet a legnagyobb kihívás. Ebben az üzemmódban nem létezik végleges válasz, ezt valójában csak megélni, vagyis élni és csinálni lehet.
A Budapest Tánciskola legfrissebb estje anyagerősségében és kivitelében méltó tárgya lehetne egy kritikának is, ám nem a nagyközönségnek szólt. A Tánc-csinálók zártkörű előadása a Nemzeti Táncszínház úgynevezett Beavató Táncszínházi Programjának részeként elsősorban középiskolásoknak címzett „színvonalas, tanórán kívüli kulturális programlehetőséget” kínált. És ennél persze többet is, hiszen a háromlépcsős színház-pedagógiai szerkezetben mindig a tantervhez, no meg a korosztály érdeklődéséhez igazított drámaórák előzik meg a konkrét előadást, amelyet aztán egy kötetlen beszélgetés követ. Az utóbbi két esemény, vagyis a táncest és a drámapedagógusok által vezetett diskurzus tapasztalatával készült a jelen beszámoló is.
NoSZa | fotók:Hevér Zsófia
Először is a cím: meglehetősen pontos és lendületes a „Tánc-csinálók” egyszerű leleménye, mert összeolvad benne a koreografálás, tehát a tánc készítése és a táncolás maga, ugyanakkor közel hozza az iskola növendékeit, fiatal táncosait is. Mert kik is azok, akik itt és most a táncot csinálják, a szemünk előtt és nekünk, testükkel és mozgás-invencióikkal együtt, akik tehát előadók és koreográfusok egy személyben? Az est fontos jellemzőjének tűnik a személyesség, a színházi történések soha alá nem becsülhető aspektusa, mert ez az érintettség, az élmények bensővé, bensőségessé válása később saját motivációként térhet vissza, s a nézőtér fiataljaira gondolva, talán ez lehet a legnagyobb siker. A mintegy ötvenperces bemutató, illetve színpadi bemutatkozás végén nézők és táncosok szemeznek össze, figyelik egymást a lét kétféle helyzetéből, ám gondolataik talán mégis összeérnek. A két drámapedagógus (Kámán Orsolya és Márton Gábor) „felpörög”, munkába lendül, kedves rutinnal meg mikrofonnal is felvértezve indul kérdező portyájára; a nézőtéri csoportok – elsősorban a négy középfokú oktatási intézmény – „topográfiai” azonosítása után a tánctételek és címek összhangját keresik. Lehet bátran kérdezni, hiszen itt „Mindent szabad! Mindent lehet! Ami nem árt!” Ki is derül, hogy az olykor titokzatos vagy jópofa szóalkotásokban olykor csak a nevek találkoztak (ilyen volt a Nóra és Szandi kezdőbetűiből születő NoSza!, vagy a három férfinevet variáló NoBaSa), máskor meg a látható mozgásforma, a ritmus, netán a tárgyi külsőségek inspirálták a címadást (Elhúzódó séta, Szamba-Szembe, Füles). A legegyszerűbb megfejtés a 9-es címé, ezt mindenki kitalálhatja…
Kilences
A számmal jelzett tételhez kapcsolódóan viszont az iskolát igazgató és e műsort is rendező Angelus Ivántól megtudjuk, hogy az említett 9-es kötött struktúráját úgy kilenc-tíz éve ő találta ki, azóta viszont a növendékek hozzák vissza újra s újra, s kétségtelen, hogy a Tánciskola előadásain immár egyfajta emblematikus nyitányként találkozhatunk a vándorló fénykörökben abszolvált robbanékony szólósorozatokkal. Angelus valamiképp a pedagógusi ars poeticájába (vagy nevelési filozófiájába?) is beavat, amikor a növendékekről kiderül, hogy igencsak különböző felkészültséggel érkeztek az iskolába. A gyerekek sokfélék – mondja –, de nem árt, ha a tehetségről szól a felvételi. És kiemeli az erős motivációt is. Ám ha valaki nagyon akarja (a dolgot), akkor gyorsan is akarja – fűzi tovább gondolatait –, de mindenkinek a saját tempójában kell közelednie. Néha nem is a tánchoz, hanem önmagához közeledik, de mindenki különböző… Úgy tűnik, a direktor bölcselve játszik az emberi természet húrjain, s csak kevés esélyt ad a véletleneknek, vagy inkább mintha itt a véletleneknek is tervezett helyük volna. Íme, a véletlen pontos helye a nem véletlenben. És a Budapest Tánciskola növendékeinek talán éppen ez a kettősség, a dolgok örökös kettősségében való bent-lét lehet a legnagyobb kihívás. Ebben az üzemmódban nem létezik végleges válasz, ezt valójában csak megélni, vagyis élni és csinálni lehet.
Samsa
Hogy a diáknézők-hallgatók mennyit vettek föl a különféle információkból, nem tudható, de kétségtelenül figyeltek, a drámapedagógusok ösztönzésével pedig újabb észrevételek, kérdések és konklúziók is születtek. Fontosnak tűnt például az egyik leánynéző megjegyzése arról a bizalomról, amely feltétlenül szükséges a színpadon egymásra hagyatkozó táncosok (táncos testek) között. De eredeti és nagyon különböző asszociációk születtek egy-egy táncjelenet kapcsán is, és Angelusnak teljesen igaza van abban, hogy ha egy verzió valakinek az agyában megszületik, az igenis érvényes lehet, az illető számára mindenképp. Ezt inverz módon alátámasztani látszott az egyik – nem diáktól származó – nézői kérdés, amelyik azt firtatta, hogy vajon a Rákóczi-indulót el lehet-e táncolni. Erre is korrekt válasz érkezett – Angelustól.
A legszokványosabb s egyben a legnehezebb táncosokhoz intézett kérdés természetesen a lehetséges jövőre vonatkozott. A legszokványosabb és egyben legszebb válasz pedig így szólt: „Én táncolni szeretnék. Azt a katarzis-élményt átadni, amit én megélek.”
Tánc-csinálók (Budapest Tánciskola)
Zenei szerkesztő: Mizsei Zoltán. Zenei munkatárs: Dragos Dániel. Fény: Pete Orsolya. Koreográfia (zárótétel): Bakó Tamás. Rendező: Angelus Iván.
Táncolják és a koreográfiákat készítették: Andrási Attila, Arnaud Blondel, Bódi Alexandra, Bot Ádám, Csasznyi Blanka, Drávucz Petra, Eszlári Mirjam, Hársfai Noémi, Heim Boglárka, Horváth Nóra, Kancsó Luca, Koska Levente, Medveczky Balázs, Molnár Dániel, Nagy Imola, Pelles Nikolett, Petrovics Sándor, Szemessy Kinga, Szilágyi Krisztián, Szirtes Krisztina, Szűcs Ida, Vavra Júlia.
Nemzeti Táncszínház, 2011. október 20.
