Egy mű, két város
Péter Márta jegyzete a Vertical Road /Függőleges út előadásáról
Budapesten a darab formai és szellemi értelemben is átalakult; a Trafó adottságainak megfelelően kisebb térben kellett megteremteni a végtelenség illúzióját. Első gondolatom az volt, hogy az alkotó ez alkalommal talán redukálja az előadói létszámot, de nem így történt. Nálunk is nyolc táncos prezentálta a művet, tehát ugyanannyi, mint Bécsben, de a szerényebb paraméterek mellett a kép kissé „összement”…
Péter Márta jegyzete a Vertical Road /Függőleges út előadásáról
Budapesten a darab formai és szellemi értelemben is átalakult; a Trafó adottságainak megfelelően kisebb térben kellett megteremteni a végtelenség illúzióját. Első gondolatom az volt, hogy az alkotó ez alkalommal talán redukálja az előadói létszámot, de nem így történt. Nálunk is nyolc táncos prezentálta a művet, tehát ugyanannyi, mint Bécsben, de a szerényebb paraméterek mellett a kép kissé „összement”…
A világ táncos és nem táncos hírességeinek, valamint elsővonalas társulatainak alkotó Akram Khan a múlt év őszén színpadra állított Vertical Road/Függőleges út című alkotásával érkezett a Trafóba. És a nagy nevekre gondolva rögtön meg kell jegyezni, hogy a Kortárs Művészetek Háza csodálni valóan következetes eredeti vállalásához, s ennek legnagyobb haszonélvezője maga a néző, aki a vissza-visszatérő (külföldi és magyar) kiválóságok bemutatóit követve mára autentikus képet alkothat a tánc, s persze mellette a zene, a színház és a képzőművészet határainkon túl is érvényes tendenciáiról.
A Bangladesből elszármazott brit Akram Khan sem először járt itt, ráadásul az említett, Vertical Road /Függőleges út című darabját a szerencsések pár hónapja már Bécsben láthatták. Magam is közéjük tartozom, s minthogy a tapasztaltakról cikkek is születtek (kritikánkat a bécsi előadásról lásd: ITT – a szerk. megjegyzése), most talán kicsit szabadabb lehetek, s a konkrét mű akkurátus elemzése helyett akár a bécsi és a budapesti előadás élményeit is összevethetem. Vagy csak kevergethetem magamban, hátha közelebb jutok annak megválaszolásához, hogy vajon miért lesz valami más, ha egyszer ugyanaz.
Persze nem ugyanaz, hiszen Bécs és Budapest is nagyon különböző, még a távoli tájakról érkezőnek is. Rögtön a nagyságrendek! Mintha máig sok évszázados trendek igazítanák össze a két főváros arányvilágát, még egy előadás kapcsán is. A Museumsquartier E csarnoka épp olyan, mint a környéke, funkcionalista és nagyvonalú, és ezres fölötti nézőtéri kapacitásához illően a színpad nyílása is szélesvásznú élmény, a mélysége pedig illúziót kelt, terében a hangzásbéli árnyalatok is plasztikusan érvényesülnek, miközben a dörgedelmes hangzatok – amelyekből a zeneszerző Nitin Sawhney bőven mért –, monumentálisan zengenek. Igen, talán a monumentalitás a legfontosabb fogalom, amellyel az előadáshoz, illetve az előadás és a helyszínek viszonyához közelíthetünk. Úgy tűnik, Akram Khan alkotásában formai és szellemi értelemben is kulcsszerephez jut ez a fogalom: a méretek és mértékek hatásos rendje, valami nagyszabású, fenséges jelenség. A háttérben feszülő hatalmas szürkésfehér (selyem, műanyag) felület úgy zárja le a teret, hogy közben végtelenné is nyitja, mintha a függőleges irányt elénk terítve szinte magát a szellemi-lelki átalakulást hozná közelségbe, persze meghagyva, sőt hangsúlyozva a sejtelmességét is. Amikor e felület hátára egy kéz írni kezd, jeleket tesz, pontot szúr láthatatlan szövegébe, mintha a sors könyve íródnék; hullámzik, rándul, beleremeg az anyag. Talán a szufi tradíciók mellett a koreográfust ugyancsak inspiráló perzsa költő és filozófus, Rúmi egyik sora is megörökítődik: „A titkok helyéhez közel jártam én”. Utoljára is e metaforikus intézménnyé tett szellemi fal mögött tűnnek fel a táncosok elmosódó alakjai, míg csak az utolsó, saját gyötrelmein át megtisztuló férfialak érintésétől végleg le nem omlik.
Budapesten a darab formai és szellemi értelemben is átalakult; a Trafó adottságainak megfelelően kisebb térben kellett megteremteni a végtelenség illúzióját. Első gondolatom az volt, hogy az alkotó ez alkalommal talán redukálja az előadói létszámot, de nem így történt. Nálunk is nyolc táncos prezentálta a művet, tehát ugyanannyi, mint Bécsben, de a szerényebb paraméterek mellett a kép kissé „összement”, zsúfoltabb lett; a tánc-alakzatok és az üres felületek ritmikája kevésbé érvényesülhetett. S a táncalkotó sokszor méltatott mozgásleleményei, az autentikus keleti mozgásfajták kortárs technikával ötvözött kemény akrobatikája, amely mindamellett rendkívül organikus és artisztikus, ugyancsak feszegette e tér határait. Már csak azért is, mert Khan táncosai nagyszerűek, mondhatni, szinte nagyszerű vadak, akik iszonyú erővel és elképesztő precízióval a végfokig pörgetik magukat, hogy onnan néha kihullva lírai énjüket is láttathassák. A Függőleges út koreografikus alapélménye azonban a féktelen dinamizmus marad, a szinte hipnotikus fegyelem és a lobbanó energiák különös elegye. A monumentalitás tehát kicsit átalakult, vagyis a hazai arányok szerint állt elő, de azért vitathatatlanul megvolt, és ez igen lényeges ma a világban, a magyar világban meg még inkább.
Akram Khan egy városi guru: tud bánni a különféle országokból köréje gyülekező táncosokkal, és tud bánni a nézőkkel is, Bécsben, Budapesten, akárhol… Nem alakítja át művét, mégis mindig újat ad, mert azt adja, amire az embereknek szüksége van. És ismeri az embereket, ismeri lelki-szellemi szükségleteiket és hiányaikat, és műveivel hibátlanul célba talál. A kisszerűségbe lehoz valamit a monumentálisból. Talán ezért tapsolt neki lelkesen a bécsi közönség, s utána a budapesti is. Mégis. Mintha a bécsi taps könnyedebb, játékosabb, önmagért való lett volna. Még az is belefért, hogy egy elegáns fiatal hölgy épp leesett bajuszát keresse. Nálunk ez még férfival sem fordulhat elő.
Vertical Road/Függőleges út (Akram Khan Company)
Zene: Nitin Sawhney. Fény: Jesper Kongshaus. Jelmez: Kimie Nakano. Koreográfus: Akram Khan.
Táncosok: Eulalia Ayguade Farro, Konstandina Efthymiadou, Salah El Brogy, Ahmed Khemis, Yen-Ching Lin, Andrej Petrovic, Elias Lazaridis, Sung Hoon Kim.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. november 4.
