Kutszegi Csaba: Mit nekem te zordon GDP-nek…
Duna Művészegyüttes: Partium / Nemzeti Táncszínház /
A gazdag, anyagerős előadásban csak egy dolog nincs: kreatív kockázatvállalás.
Ritkán olvasok gazdasággal foglalkozó cikkeket, szakértelem híján még ritkábban merülök mélyre bennük. Egy ideje mégis visszatérőn foglalkoztat a gazdasági nem-növekedés elmélete, ugyanis lehet, hogy ez már az én életemben is, de az unokáiméban egészen biztosan kardinális kérdés lesz. A probléma mindenki által megérthető lényege ez: a gazdaság – és vele persze a fogyasztás – állandó, végtelen növekedése a környezetünk, a bolygónk határaival összeegyeztethetetlen. Ez logikus, napnál világosabb, érthető, mégis mindenhol a GDP-növekedést hajszolják, mert ez a befektetők és az újraválasztásra hajtó politikusak érdeke.
Szerintem a színház hatóerejének állandó növelésére tett kísérletek, a nóvum folyamatos hajszolása, a kvázi nóvum erőszakos felmutatása, mindezek a szándékok és erőfeszítések egyszer csak szintén zsákutcába fognak fordulni, hiszen a tempó egy ponton túl már nem lehet még gyorsabb, a zene nem lehet technikásabb és hangosabb, a tánc nem lehet virtuózabb és lehengerlőbb, továbbá már tényleg nem lehet tovább fokozni a sokkolást, a megdöbbentést, a meztelenséget és a rettenetet, mert az ember befogadóképessége is – ugyanúgy, mint a bolygónk – be van határolva. Remélem, kultúrát nem fogunk sohasem úgy fogyasztani, mint az ókori Róma tivornyázó lakomázói, akik, amikor már nem fért beléjük több, pávatollal mélyen megcsiklandozták a torkukat, hogy egy mesterségesen előidézett, gyors, szájüregen át történő ürítéssel helyet csináljanak a következő adagoknak. E rémképpel szemben azért megnyugtató, hogy a kultúrára, művészetekre ekkora igény hirtelen mutatkozása legalábbis belátható időn belül a földgolyón nemigen várható.
Fotók: Végh Tamás / A fotók forrása a Duna Művészegyüttes fb-oldala
Hogy mindennek mi köze van a Duna Művészegyütteshez? Annyi egészen biztosan, hogy a gondolataim a Partium bemutatóján kalandoztak el errefelé. Ugyanis elég ritkán ülök olyan előadáson, amelynek alkotói és előadói nem kergetik erőszakosan a nóvumot, vagy nem akarják művi eszközökkel fokozni a fokozhatatlant, nem áll szándékukban így vagy úgy sokkolni, megdöbbenteni a közönséget stb. A nagy kérdés az, hogy ha mindezt nem teszik és nem is akarják, azért vajon dicséretet, avagy korholást érdemelnek. A nagy helyzet meg az, hogy ezt magam sem tudom eldönteni. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy a színházművészet számos műfaja a fogyasztói igények rosszul felfogott kiszolgálása, valamint a szintén igen rosszul értelmezett korszerűségi követelményekhez történő felszínes igazodás miatt szabályosan globális válság felé rohan. E száguldásban sokszor háttérbe kerül a megalapozott művészi teljesítmény, sekélyesedik a színpadon az érzelmi-gondolati mélység, kiüresednek a felszínesen látványos formai elemek, eltűnnek a csöndes, meghitt, jelentéses emberi pillanatok. A silányosodás világtrendjeibe nem mindenki egyszerre és egyformán gabalyodik bele, de kimaradni belőle, távol tartani tőle magát (és a műfaját) senki nem tudja.
A világviszonylatban példa nélküli tudásanyaggal rendelkező magyar néptáncosok általában kényesen vigyáznak a hagyományos értékeikre. Bármikor bevethetően őrzik, gondozzák, ébren tartják őket, néha óvatosan kísérleteznek is velük. A folklórt rendszeresen, termékenyen felmutatják társművészetek kontextusában, ugyanis a táncnak nem csak a zene a nélkülözhetetlen társa, illik mellé, köré, alá-fölé a kortárs képzőművészeti látvány és az ütemhangsúlyos magyar, avagy az időmértékes nyugatos verselés is – mint ahogy bármilyen másféle, színvonalas és artisztikus tartalmi, avagy formai elem is. Néptánccal még kortárs színházat is lehet csinálni, ott, ahol szándék, igény, akarat is társul hozzá.
A Partiumban mindezekre akad ízléses, kidolgozott, értékes példa és lehetőség, van, ami csak nyomokban jelenik meg benne, pl. díszítő funkcióval bír, avagy a hangulathoz járul hozzá. A gazdag, anyagerős előadásban csak egy dolog nincs: kreatív kockázatvállalás. Sőt: végig árad belőle a kockázatvállalás bizonytalanságával ellentétes magabiztosság (persze ezt sem nevezhetem bajnak vagy hibának). A produkcióban a látható tánc, a hallható zene és ének, e hármas önmagában, mélyen szántó filozófia, magvas gondolatok, korunkról és korunkhoz szóló, örömmel megfejtett aktuális üzenet nélkül is tökéletesen helytáll. Akkor meg minek kockáztatni, kortárs klisékkel, extra látványosságokkal kétes irányokba letérni az ismert, kitaposott útról?
Vannak közgazdászok, akik szerint a gazdaságban már rég nem a növekedést kellene hajszolni, a megtermelt hasznot nem újabb, növekedést gerjesztő fejlesztésekre kellene fordítani, hanem a munkaidőt lenne fontos csökkenti, hogy több forrás és idő jusson emberi kapcsolatokra, közösségekre, mentális jólétre. Ez ugyan nem olyan látványos projekt, mint a térkövezés a főtéren vagy a felhőkarcolós városnegyed felépítése az egykori rozsdaövezet helyén, de nekem valami azt súgja, hogy az emberi minőség hosszú távú javítása a legkockázatosabb, sőt, a legnehezebb vállalkozás.
A színházról is azt gondolom, hogy ahol az alkotók nem vállalnak igazán nagy innovációs kockázatot, ott a megmaradt erőt, figyelmet és kreativitást fokozottan az apró részletek, a különleges emberi-művészi pillanatok megteremtésére és kidolgozására kellene fordítaniuk. A Partium előadásán erre, vagy legalábbis valami hasonlóra akadnak is reménykeltő példák. Az ilyen pillanatokat nagyon nem könnyű létrehozni. Például olyan szükségtelen és érthetetlen, fülsiketítő zenei hangosításban, mint amilyentől az előadáson nem egyszer szenvedhet a néző – szabályosan lehetetlen is. Azon kívül azt is gondolom, hogy a néptánc még elég messze van a fejlődési lehetőségeinek határától, van bőven helye, tere és titkos tartaléka arra, hogy kísérletezésben, innovációban, újút-keresésben bátor növekedési pályára álljon. Annál is inkább, mert a táncban mindig adódik lehetőség „visszamenni a kályhához”, azaz újrakezdeni a próbálkozást. Pláne olyan tudásbázis-hinterlanddal, mint amilyennel a néptánc bír.
Partium – Az Értől az Óceánig (Duna Művészegyüttes)
Előadja a Duna Művészegyüttes és a Göncöl zenekar. Közreműködik: Rubold Ödön, Barcza Zsolt (harmonika), Csasztvan Zsuzsanna (ének).
Díszlet: Michac Gábor. Jelmez, viselet: Winklerné Petri-Kiss Borbála. Zeneszerzők, zenei szerkesztők: Dulai Zoltán, Göncöl zenekar, ifj.Csoóri Sándor, Gárgyán Zoltán. Táncmesterek: Farkas Ágnes, Farkas Tamás, Móricz Bence, Prekup Anna, Németh Antal, Nagy Tímea, Sikentáncz Szilveszter, Chifor Lénárd András, Sáfrán Balázs, Gidró Roland, Szoboszlai-Kálmán Lilla, Izsó Lajos Hunor, Barta Réka, Szabó Tamás, Kovács Anita, Honvédő Eszter, Soltész Luca, Szabó Csaba. Koreográfus, rendező munkatársa: Farkas Tamás.
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt.
Nemzeti Táncszínház, 2025. november 28.
