Kortárs tánc, Mozgásszínház, Balett

Lesz a táncban (is) rendszerváltás?

Kutszegi Csaba jegyzete – I. rész

 … a lényeget rövidebben is meg lehetett volna fogalmazni, pl. így: a kurátorok nem néznek előadásokat. Jó, finomítsuk: döntő többségük egyáltalán nem, vagy vajmi kevésszer látja a pályázók produkcióit, amelyek alapján döntenie kellene a kért támogatásokról.

 Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyek voltak a táncszakma elmúlt másfél évtizedének számomra ikonikus mondatai, kettőt biztosan kiválasztanék. Közülük a korábbi szerintem nem vet jó fényt a megfogalmazójára (sőt!), a másik viszont olyan lényegre fókuszáló telitalálat, hogy mióta olvastam, a szerzője előtt magamban folyamatosan emelgetem a kalapomat.

 Az előbbit eleinte csak hallhattam (igaz, nem egyszer), a későbbi a közelmúltban írásban jelent meg közösségi média felületén. Lehet, nálunk megdőlt Cicero bölcs mondásának igazsága (lásd: „Verba volant, scripta manent”, vagyis a szó elrepül, az írás megmarad), mert a kimondott ikonikus mondat után, szinte jeladásként fogadva azt, a tánc-szakmapolitikában mélyre ható változások, ha nem is elkezdődtek, de rohamtempóban folytatódtak és stabilizálódtak. A leírt mondat viszont – egyelőre nagyon úgy fest, de bízzunk benne, hogy nem lesz igazam – pusztába kiáltott szó marad.

 A 2010-es évek elején jártunk, Pécsen volt, talán táncszövetségi kihelyezett ülés, amelyre nyilván valamilyen régi szokásjog alapján meghívtak. Az egyik eszmecserén a színház művészbüféjében ültünk kis asztalok körül, szétszórtan, mellettem Szakály György, a Táncművészeti egyetem rektora foglalt helyet. Nem titkolom, nem is szégyellem, az unalmasabb percekben Gyurival félhangosan szórakoztattuk magunkat és a közelben ülőket: a Muppet Show két öregjének alakját felidézve kommentáltuk a hallottakat. Amikor a Pécsi Balett akkori igazgatója bejelentette, hogy a jövőben a szakma nem akar a pénzelosztó kuratóriumokba inaktív embereket delegálni (a célkitűzést a Táncszövetség Nemzeti Táncprogram című dokumentumába készültek beilleszteni), Szakály felém fordult:

–      Milyen az az inaktív ember? – kérdezte.

Rögtön tudtam a választ:

–      Például olyan, mint te. Nem táncolsz, nem koreografálsz, nem vezetszegyüttest, csak napi 8-10 órába űzöd az egyetem ügyeit.

–      Te is inaktív ember vagy? – folytatódott a diskurzus.

–      Naná, én csak igazán! Esténként színházba járok, igaz, van úgy, hogy havonta 15-20-szor, de ott csak nézelődöm, majd írogatok arról, mit láttam.

A tánctörténetben a szakmának kevés kívánsága teljesült ennyire maradéktalanul. Nekem és a hozzám hasonló inaktív alakoknak le is csengett hamar az NKA-béli és a minisztériumi kurátori pályafutása, és a tisztelt grémiumokba jórészt olyan aktív kollégák kerültek be, akik saját műveiken kívül mások által készített alkotásokat talán iskolás korukban láttak utoljára.

 Aztán a Nemzeti Táncprogram 2015 című dokumentumban – gondolom gondos cizellálás, csiszolgatás után, és azért, hogy mégse repüljenek el az értékes szavak – meg is jelent a szakmajobbító célkitűzés, imigyen: „Aktívan tánccal nem foglalkozó (nem táncos, nem koreográfus, nem együttesvezető) szakember kuratóriumi jelenléte nem szerencsés, mert nagy valószínűséggel már nem tájékozott a táncművészet aktuális kérdéseiről, nem ismeri az együttesek helyzetét, gazdasági működését és problémáit, és azt a struktúrát, melyben ma működnek az együttesek. Elméleti szakemberek kuratóriumi jelenléte nem szerencsés, mert nem élnek benne az aktív problémákban, nem ismerik az együttesek helyzetét belülről.”

 Mit is mondhatnék erre? Én, aki halmazatiként, egyszerre vagyok inaktív is, elméleti ember is… Leginkább semmit, már azért sem, mert nem is szeretnék sem aktív, sem passzív problémákban benne élni. Ha választhatnék, igazából a saját nappalimban szeretnék benne élni (© Woody Allen), esetleg a színházi-, a tánc- és irodalmi életben, és amikor nagyritkán elönt a kurucos hév, néhány megszólalás erejéig a lakóhelyi és szakmai közéletben is. Ez utóbbira, vagyis a kuruckodásra nálam többnyire akkor kerül sor, amikor buta gondolatokat olvasok silány megfogalmazásban. De nem akarok igazságtalan lenni. Lám, örömmel nyugtázom: ha nem is feltörő buzgár vehemenciájával, de kétségtelenül nő a táncszakma kollektív gondolkodásának színvonala. A 2021-ben napvilágot látott Nemzeti Táncstratégia 2023 – 2027 című dokumentum pályázatokkal foglalkozó fejezetéből kiolvasható, hogy a készítők éles látással felfedezték: az aktív táncművészeti szereplők a kurátori munkában az inaktívakkal szemben bizonyos téren hátrányban vannak. Idézem az erről árulkodó mondatot: „Jelenleg nincs lehetősége egy kurátornak, hogy egész évben időt szánjon arra, hogy a folyamatokra is rálásson és követni tudja a változásokat, majd azokat egységében tudja értékelni.”

 Nem akarok olyan kisszerű lenni, hogy belekötök a megfogalmazás kiábrándító slendriánságába, csak annyit jegyzek meg, hogy a lényeget rövidebben is meg lehetett volna fogalmazni, pl. így: a kurátorok nem néznek előadásokat. Jó, finomítsuk: döntő többségük egyáltalán nem, vagy vajmi kevésszer látja a pályázók produkcióit, amelyek alapján döntenie kellene a kért támogatásokról. Nem is csodálom, hiszen annyira aktívak, hogy nincs idejük ilyesmire. Tisztelet a kivételnek, de több kurátornak már az is embert próbáló, munkaigényes folyamat, hogy el tudja költeni azt a támogatást, amelyet ő maga megkapott. Az NKA szabályzata szerint a pályázatban érintett kurátoroknak a döntéskor el kell hagyniuk az ülést, és ennek megtörténtét a publikált döntési listán csillaggal jelzik. Imádok felhőtlen augusztusi estén a kertben hanyatt fekve gyönyörködni a csillagokban (bocs, de olyankor rendszeresen eszembe jut Kant híres tézise[1]). Ha az égbolt szépségét nem is, de a csillagmennyiségét már-már megközelíti néhány döntési lista, az NKA Archívumában erről bárki találhat anyagot. Van olyan olvasat, amely szerint ez csupán azt jelzi, hogy az NKA-ban minden a törvényeknek és szabályoknak megfelelően történt, ahogyan ezt gyakran hallhattuk is – nem csak az NKA-ban – az elmúlt másfél évtizedben.

 Én nem akarok senkibe személyesen beleszállni, még azokba sem, akik igencsak megérdemelnék. De zsákban macskát sem célom árulni. Szerintem a szakmában mindenki tudja, hogy 15 éve ki volt a Pécsi Balett igazgatója, ha valaki mégsem, könnyen utánanézhet. Egy kicsit segítek neki. Lőcsei Jenő ugyanis – szintén nem megnevezve őket – az alábbi posztjában közzétette a „magyar táncművészet két örökös harcosának” kitüntetés- és pozíciógyűjteményét:

https://www.facebook.com/jeno.locsei/posts/pfbid0uBgD423S9pySZYzdwMwFzgRwL4a2bKj21ZqeU4JpUfH88VX5KMuxCF54ssGhFoqGl   

A két harcos közül a „B” egyén a pécsi kollégánk. A tánc-rendszerváltási cikksorozatunk folytatásában majd lesz szó „A” illetőről is.

 De most, végül inkább megnevezem azt a kollégát, aki előtt folyamatosan emelgetem a kalapomat. Ő Fejes Ádám táncos-koreográfus, írásának címe: Nyílt levél a Dologidő 1.0 szerzőinek,

 Fejes a kétrészes posztjában a címben megnevezett, alapos és sokrétű dokumentumról gondolkodik, és megnevezi, mi hiányzik belőle. Az ikonikus mondata(i) így hangoznak: „…valami hiányzik. Valami nagyon fontos. Egy teljes fejezet. Az önvizsgálat fejezete.” Ne gondolja senki azt, hogy nem korrekt idecitálnom az írását, merthogy az, valamint vizsgálatának tárgya is nem a teljes táncművészet, hanem csak a kortárstánc és a függetlenek aktív problémái. A valóságban a táncban már rég nincsenek éles műfaji határok, és szervezetileg is, ki kevésbé, ki jobban, de mindenki mindenhol ott van. Az egész szakma mi vagyunk, és mindenkire ráférne az önvizsgálat. Nélküle minden duma csak mellébeszélés, hablaty.

 Legközelebb erről lesz szó.

 2026. június 9.