Lesz a táncban (is) rendszerváltás? – III. rész
Kutszegi Csaba jegyzete /
Ahogy a klasszikus balett üres technikai ragyogása unalmassá tud válni, úgy a kortárstánc adekvát forma és művészinyelvezet-megmunkálás nélküli trendi témafelmutatásai is egy idő után érdektelenek lesznek. Ez ugyanazon jelenség két, ellentétes végpontja.
Az előző, a rendszerváltásról szóló sorozatunk második részében egyebek mellett arról írtam, hogy az Operaházban Ókovács Szilveszter és Solymosi Tamás vezetése alatt mennyire eldeformálódott a Magyar Nemzeti Balett repertoárja. A társulatban a művészi szándék és megvalósulás kérdései általában is jól láthatóan kikerültek a fókuszból, a produktumok létrehozásában nem a minőség és az esztétikai aktualitás megteremtése lett a legfőbb cél, hanem valami egészen más: a jegybevétel növelése, egyfajta grandiózus, de a legtöbbször üres és felszínes látványosság reprezentálása, az efféle kvázi eredmények kvantitatív sokszorozása – illetve mindezek demonstratív, erőltetett magabiztossággal tálalt, furcsa keveréke. Az elmúlt jó másfél évtizedben nálunk minden művészeti ágban hasonló, együttható jelenségcsokrok erősödtek fel és pusztítottak irgalmatlanul, csak abban akadtak különbözőségek, hogy volt, ahol többen és hatásosabban (még ha csendesen is) ellen tudtak állni a NER-trendeknek, és kitartóan valódi értékek megalkotására (is) képesek voltak.
A fotók illusztrációk
Nem érzem túlzásnak a NER-trendek gyűjtőfogalmát, hiszen az egész gépezetet a politika működtette, formálta és használta rejtegetni próbált alantas céljaira. De nem szabad elhallgatni: (fogyasztói) világjelenségről beszélünk, hiszen mindenhol nagy számban talmi ragyogású, tömegeket megmozgató „művészi termékek” hozzák és viszik a pénzt, csak nem mindenhol akar a politika mindig mindenre ráröpülni, sőt, vannak országok, régiók, ahol éppen jól felfogott távlati célok szolgálata okán az értékközpontú kultúrára erősítenek rá államilag és/vagy önkormányzatilag. És vannak olyan helyek is, ahol csak rövid, leginkább csak saját zsebig és dicsőségig terjedő távlatok merülnek fel a hatalmi pozícióba jutott vezetők és „vezető művészek” látókörében. Ez utóbbi következményeit bőven megtapasztalhattuk a közelmúltban.
A NER-trendek csokrának elképesztő jelenségei közé tartozik például a mérhető művészi teljesítménnyel nem rendelkező, de teljhatalomra és hegemóniája törekvő vezető, vagy az önmagát a műfajban az ország legjobbjának kinevező (és agyonfizető), dramaturggá és zenés színházi librettistává avanzsált középszerű költő. Még említhető lenne itt a nagyot álmodni és nagyot bukni tudó nagy múzeum-összevonó és (pénz)költő mágus, és még sokan mások (Orbán János Dénesről már írtam a múltkor, Demeter Szilárdról meg írjon az, aki mindenáron rosszkedvű és boldogtalan akar lenni).
A magyar specialitás, az igazi hungarikum, a hab a tortán mindebben az, hogy az eme jelenségeket megtestesítő egyének pillanatok alatt példaképpé válnak. Mindenki hamar rájuk szeretne hasonlítani. A világ kulturáltabb országaiban politikai kapcsolatok segítségével felkapaszkodott középszerű karrieristák nem gyűjtik be egy-két évtized alatt a legrangosabb állami kitüntetéseket, hogy aztán szakmájuk csúcsain örökös vezető statust igényeljenek, és életük végéig – egyéb holtukig tartó apanázsok kíséretében – a legfelsőbb szinteken oktassák azt, amit rövid pályafutásukon megtanultak (vagy nem). Ezzel szemben Magyarországon gombamód elszaporodtak a valódi eredményeket csak igen szerényen produkált állás-, pozíció és díjhalmozó jó káderek. Ahhoz, hogy ezekre rátaláljon az ember, még nagyon csúf NKA-s döntési listákat sem kell bújni, elég bekapcsolni valamilyen kütyüt, hiszen a káderek legtöbbje magabiztosan tündökölt a megszerzett népszerűségben, miközben a szervilis kormánysajtó ajnározta, a közösségi médiában pedig gyakran államilag fizetett influenszer rajongók hájpolták-lájkolták őket. Ennek félrevezető hatása sajnos még tart, és még tartani is fog.
Fentiek persze kicsit sem a független színházi szféra jellemzői. De ha csak bujkál is, és nem hangoskodik, számos hasonlóság lelhető fel a független és a mainstream területek képviselői között. Például az, hogy a függetleneknek sincs igényük szembenézésre, önértékelésre, ne adj isten, önkritikára. A szakmában távol-messze mindenki a mundér, az ágazat, az intézménye, a társulata, a csapata, az alkotói-követői köre színvonalát, fontosságát, szükségességét, nagyszerűségét védi-hangsúlyozza ezerrel, miközben olyan kicsinységek, mint megmunkáltság, kidolgozottság, minőség, valódi érték, eredetiség, igazi újszerűség említést se nagyon érdemelnek. Persze ez utóbbi fogalmak kritériumait igen nehéz meghatározni, hiszen az ízlések és a pofonok mellett a világnézetek és az értékrendek is nagyon különböznek, a felkészültségről, tudásról nem is beszélve. Ennek ellenére – ezt a színházi és a táncszakmában egyaránt volt alkalmam megtapasztalni – a hozzáértő szakmai többség nagyon jól tudja, ki a valóban nagyszerű és ki a kókler, melyik opus a tényleg figyelemre méltó, és melyik a felfújt, üres csinnadratta.
A 2010-es évek elejéig, vagy 6-8 éven át tagja voltam az NKA tánckollégiumának és a kulturális minisztérium függetlenek működési pályázatait elbíráló kuratóriumainak, utóbbiak között hol a táncénak, hol a színházinak. Ezekben a grémiumokban akkortájt „vegyes társaság” volt, különböző világnézetű, értékrendű és politikai elkötelezettségű tagokkal. Összességében korrekten (és színvonalasan) vitáztunk, persze mindig voltak kivételek is. Természetesen mindenki a meggyőződéséhez, értékrendjéhez közel álló területeket, alkotókat igyekezett támogatni. Én az egyes pályázók megítélésén túl, általánosságban akkor keveredtem vitába, ha úgy éreztem, hogy a művészi érték rovására felülkerekednek (az amúgy nagyon fontos) számadatok (valós vagy feltételezett) összefüggései, vagy ha úgy értékeltem, hogy valakit közülünk egyértelmű politikai vagy egyéni érdek motivál. Miközben természetesen a magam módján (az ízlésemnek és az értékrendemnek megfelelően) küzdöttem a valódi innovációért, határozottan támogattam a bátor kísérletezést, a felkavaró formabontást. Na, az igazán nehéz feladat ez utóbbiak között elkülöníteni a búzát az ocsútól. Előfordult, hogy mi, függetlenek mellett kiálló liberálisok is presztízsokokból küzdöttünk egy-egy pályázóért, majd amikor a szünetben magunk között maradtunk, csendben elismertük: azért őrület, hogy mi mindenre adunk pénzt. Ezek miatt a pillanatok miatt nem bántam kicsit sem, hogy egyszer csak egyik oldal vagy szakmai szervezet sem igényelte tovább a közreműködésemet (de az is igaz, hogy miután L. Simon László kulturális államtitkár befejezte a rendszer szervezeti és személyi átalakítását, az arányok eléggé megváltoztak a kuratóriumokban, és az olyan középre húzó értékrenddel bíró gyanús alakok, mint én, már nem fértek be sehova).
Mindmáig meggyőződéses innováció- és művészikísérletezés-párti vagyok, ennek ellenére mélyen egyetértek Fejes Ádám első cikkemben idézett kritikus önvizsgálatának majd’ mindegyik felvetésével. Például ezzel is: „…könnyen lehet, hogy nem a finanszírozási rendszer válsága a legnagyobb problémánk, hanem az identitásválság”. És a gondolat alábbi folytatásával is:
„Mit jelent ma az, hogy »független«?
Mitől független?
Kitől független?
És miért fontos ez a függetlenség?
A független előadó-művészet ma egyszerre szeretné magát alternatívnak és központi jelentőségűnek láttatni. Egyszerre szeretne intézménykritikus lenni és intézményi stabilitást követelni. Egyszerre szeretne laboratóriumként működni és társadalmi alapintézményként tekinteni magára. Ezek között a szerepek között azonban olyan feszültségek húzódnak, amelyekről évtizedek óta nem beszélünk.”
Nem akarok senkit megbántani, de én egyszerűen úgy látom, hogy ma már valójában senki sem a független művészlétet akarja megélni, nem bátor kísérletezéssel szeretné megmunkálni az anyagot, hanem karriert akar csinálni, és jól szeretne élni. Ezért persze senkit sem érhet egyetlen rossz szó sem („az vesse rá az első követ…”), csak ne kelljen már megnéznünk és eredeti újszerűségként elfogadnunk a száznegyvenedik trendi kísérlet-átdolgozást, amely ab ovo nem is lehet kísérleti és újszerű, mert a savba helyezett lakmuszpapír elszíneződése a kémcsőben csak elsőre újszerű kísérlet, az összes többi utána jövő ismétlés csak egy egykori kísérlet demonstrálása. Marcel Duchamp kiállított piszoárjával (a lényeget tekintve mellékes, hogy állítólag nem is az ő ötlete volt, hanem mástól lopta) csak egyszer lehetett eredetien provokálni, az összes későbbi hasonló „műtárgy” kiállítása már csak eredetiség nélküli utánzás, legfeljebb állásfoglalás. De ugyanígy sorozatgyárthatók az autobiografikus és autofikciós opusok, mert ugyan minden történet egyedi, de a megjelenítésük a legtöbbször egy kaptafára készül, ugyanez igaz a traumairodalomra és a traumaszínházra vagy a gyerekkori és transzgenerációs hatások jelen idejű megjelenítésére is. Mindezekkel foglalkozni kell, szükséges beszélni, különböző módokon kommunikálni róluk, de a témaválasztás nem oldja meg a művészi forma, technika és anyagmegmunkálás – gyakran úgy tűnik – a függetleneknél égető szükségszerűséggel felmerülő kérdéseit. Egyszerűbben: a téma nem válthatja ki a művészi ábrázolást.
Ahogy a klasszikus balett üres technikai ragyogása unalmassá tud válni, úgy a kortárstánc adekvát forma és művészinyelvezet-megmunkálás nélküli trendi témafelmutatásai is egy idő után érdektelenek lesznek. Ez ugyanazon jelenség két, ellentétes végpontja.
Ezt a részt Fejes Ádám egy szintén ugyancsak elgondolkodtató meglátásával zárom:
„Az elmúlt évtizedekben a »kísérleti« státusz szinte önálló műfajjá vált. Pedig a kísérletezés szerintem nem műfaj.
A kísérletezés alkotói állapot.”
Annyit teszek hozzá: és önmagában nem tekinthető sem erénynek, sem hibának.
2026. augusztus 28.
