Lesz a táncban (is) rendszerváltás? – IV. rész
Kutszegi Csaba jegyzete /
… megteremtődött általuk a NER-idők luxizásának reprezentáns esztétikája. Ezek a balettek éppen olyanok (kb. ennyi az aktualitásuk), mint a NER kormányzati épület-felújításai: hivalkodó pompát tükröznek, miközben igen kevesen élvezik bennük az értelmetlen luxust.
Jóleső érzéssel kezdtem el cikkem írását, mert az jutott eszembe, hogy engem Ókovács Szilveszter nem helyezhet be a hetvenpluszos bicebócázó nyugger balettosok közé, hiszen csak hatvankilenc és fél éves, igen életerős, energikus fiatalember vagyok. Félév múlva meg, amikor már nyilván gondolkodásra képtelen, fél hülye trotli leszek, remélem, Ókovács már egy kvalitásához illő munkahelyen lesz pályakezdő fiatal. A reményem nem alaptalan, a rejtőzködő Tisza parti verebek érdekes híreket csiripeltek nekem (is) a minap…
Én mindig utáltam, és utálom most is, ha fejeket követelnek, és ezt nevezik rendszerváltásnak. Azt viszont mindannyiunknak tisztán kellene látnunk, hogy a NER idejében politikai hátszéllel magasba repített, inkompetens vezetőkre a jövőben nincs szükség. Itt a lényeg: az inkompetencia. A magyarországi balettszakma kb. egésze jó másfél évtizede döbbenten hallgatja az operaházi főigazgató balettről szóló öntelt sületlenségeit, az a néhány ember – köztük a jelenlegi néma balettigazgató –, akik odaadó hívei a mindenkori legjobb magyar operaigazgatók legjobbjának, nos, azoknál néhány egyszerű matematikai művelettel kiszámítható a lelkesedésük oka.
A bahcsiszeráji szökőkút / A fotók forrása a Magyar Állami Operaház fb-oldala
Nekem nem tisztem, hogy vitába szálljak Ókovács létszámról, fizetésekről, perekről szóló állításaival, vitáztam én vele eleget, amikor a 2000-es évek elején néhány évig együtt dolgoztunk az Operaházban (ő akkor az egész ház, én a balett sajtójáért voltam felelős, de szerencsére nekem – táncosként és píárosként is – csak a balettigazgató volt a főnököm). Lenne mit mesélnem… Szilveszter akkor még néha kérdezett is a balettról, de már attól is nem egyszer szakadni lehetett a röhögéstől. De visszafogtam magamat, mert nem volt illendő röhögnöm: honnan is értene a baletthoz, ha soha nem tanulta, nem volt a közelében… És nekem sem esne jól, ha a hozzáértők durván kiröhögnének, mert hülyeségeket kérdezek a paksi atomerőmű biztonsági rendszeréről. Ha valaki most azt gondolja, hogy Ókovács úrnak azóta a főigazgatói teendők, plusz a sok áldozatos ingyenmunka és az igen termékeny kommentelés-posztolgatás mellett volt ideje a balettba is beletanulni, azt ki kell ábrándítanom, mert ennek a műfajnak a szakmai csínját-bínját csak az ismerheti, aki kitanulta és professzionális szinten űzte is a szakmát. Ezért is sajnálom, hogy Solymosi Tamás balettigazgató némasági fogadalmat tett (vagy tetettek vele), mert ő szép karriert bejárt, kitűnő táncos volt, vele lehetne a műfajról érdemben eszmét cserélni – akár a nyilvánosság előtt is.
Az újabb apropót a balettról szóló diskurzushoz az adhatná, hogy a nemrég alakult Táncművészeti Bizottság etikai vizsgálatot kért Ókovács Szilveszter operaházi főigazgató ellen (a részleteket lásd itt.) A főigazgató erre, ahogy várható volt, hamar reagált is, ezúttal a Kossuth Rádió Felkelő című reggeli műsorának vendégeként. A teljes beszélgetés ezen a linken található meg. Ehhez némi használati utasítás is szükségeltetik: a honlapon a 2026. 10. 07-i adásra kell kattintani, és a háromórás hangfelvételen 02:13:00-kor kezdődik az operaházi rész. Ez azért igen fontos, mert Ókovács Szilveszter a beszélgetés egy részletét kiposztolta a saját Facebook-oldalán, de ott – a megszokott sajtóetikai normái szerint – lecsippentette a beszélgetés felvezetőjét, mert szerinte abban csupa valótlanság hangzik el. Valami nekem az súgja, hogy ez egyáltalán nem biztos, mármint hogy így van, még az is lehet, hogy az immár balettszakértő direktornak éppen az a baja az inkriminált résszel, hogy a sok-sok igazság esetleg nem jó fényben tünteti fel őt (nahát!).
A bajadér
Ókovács posztjában a felvétel azzal kezdődik, amikor a főigazgató végre a szakterületén beindul, gyorstüzelésű automata fegyveréből sorozatokat ereszt ki, ahogy a régi szovjet háborús filmek usánkás hőseiről mondtuk: jóval többet lő, mint amennyit tölt. Pedig a számokhoz nagyon ért (ennyit el is várhatunk tőle, ha már figyelemre érdemes művészi teljesítményt eddigi életében nem sikerült felmutatnia – aki tud ilyenről, feltétlenül jelezze a szenzációt!), ezúttal is, a jó munkájuk bizonyítékaként csakis számokkal dobálózik. Azt gondolom, eljött az ideje, hogy egy döbbenetes hírt közöljek az operaház vezetőjével: a művészetben a munka eredményét nem lehet csupán számokkal kifejezni. A művészet ott kezdődik, ahol nem tudod megmondani, hogy két igen hasonló, szakmailag kifogástalan produkció, részlet, gesztus, pillanat közül az egyik miért felemelő, lenyűgöző, magával ragadó, megismételhetetlen, míg a másik csak a „korrekt, rendben megvolt” kategóriába tartozik. Művészembernek ezt nem kell magyarázni, akinek valaha is köze volt alkotó- vagy előadó-művészethez, az érti, érzi, miről beszélek. Például Seregi László, minden idők egyik legnagyobb magyar balettkoreográfusa hetven- és nyolcvanpluszosan is már a táncos két mozdulata után nem ritkán üvölteni kezdett a balett-teremben: Áááállj! Ne így gyere be!” Aztán feltápászkodott, odatotyogott, megfordult, és két másodperc alatt egy mozdulattal rajongó fiatal szerelmessé, halálra sebzett rabszolgává vált, vagy megmutatta, hogy Tybalt szemében hogy lobban fel „a gyűlölet zöld lángja” (© Seregi). Idegesítően igaza volt mindig, ideig-óráig sokan össze is vesztek vele, vezető szólisták is, de aztán kibékültek, mert színpadi, termi művészi kérdésekben, „a rohadt életbe”, Lacinak tényleg mindig igaza volt. Tehát: hiteles ember volt. Értsd: nem azért békültek ki vele, mert leminősítéssel, kirúgással, örököstagság-járadék megvonásával fenyegetőzött. Hanem mert értett ahhoz, amit csinált.
A kalóz
A Nemzeti Balett nem attól lesz jó együttes, hogy évről évre több előadást játszik felemelt jegyárral, attól sem, hogy több tagja van, mint x évvel ezelőtt. A külföldi táncosok tömeges szerződtetése sem azért hibás út, mert idegengyűlölők volnánk, hanem mert annak következményeként elvesztettük a saját stílusunkat, amelytől még tizenöt-húsz évvel ezelőtt érdekesek és rangosak voltunk a világban. Az operaház balettegyüttese technikailag most is jól képzett csapat, és vannak kitűnő szólistái is, de összességében egy a sok közül az európai középmezőnyben. Nem is olyan régen, ennél sokkal jobban álltunk… De mitől is lehetnénk most érdekesek, művészileg-szakmailag különlegesek, eredetik? Hát, A kalóz és A bahcsiszeráji szökőkút (és még sorolhatnám) repertoáron tartásától biztosan nem, ezeket a darabokat – nem véletlenül – a posztszovjet államok kivételével már sehol sem játsszák (ott is csak egyfajta nosztalgia és sajáthagyomány-őrzés miatt). Ezzel szemben Európában és Észak-Amerikában, de már Dél-Amerika és a Távol-Kelet jelentős balett-színpadain is – láss csodát! – a klasszikus alapok tiszteletben tartása mellett, sőt, azzal együtt a mában releváns, aktuális balettművészet megteremtésére törekednek. Mert – láss csodát!, No. 2 – balettnyelven is lehet a mai világunkról szólni, még bonyolult képleteket is színpadra vinni.
Laurencia
Ide kell idéznem e cikksorozat előző részéből az alábbi, a Nemzeti Balett másfél évtizedes teljesítményéről szóló észrevételt: „…a produktumok létrehozásában nem a minőség és az esztétikai aktualitás megteremtése lett a legfőbb cél, hanem valami egészen más: a jegybevétel növelése, egyfajta grandiózus, de a legtöbbször üres és felszínes látványosság reprezentálása, az efféle kvázi eredmények kvantitatív sokszorozása – illetve mindezek demonstratív, erőltetett magabiztossággal tálalt, furcsa keveréke.” Na, A kalóz és A bahcsiszeráji erre tökéletesen jó. De ide tartozik – a teljesség igénye nélkül – A bajadér, a Paquita a Laurencia, a Párizs lángjai… Ha röviden meg kellene határoznom, hogy milyen alapeszmét, célt szolgálhatott a fenti balettek gazdag látványvilággal kiállított átdolgozása és színre vitele, ezt írnám: megteremtődött általuk a NER-idők luxizásának reprezentáns esztétikája. Ezek a balettek éppen olyanok (kb. ennyi az aktualitásuk), mint a NER kormányzati épület-felújításai: hivalkodó pompát tükröznek, miközben igen kevesen élvezik bennük az értelmetlen luxust. Ugyanis a balett műfaja – közvetetten az uralkodó nagyszerűségét hirdetve – kitűnően alkalmas a (kvázi) birodalmi pompa megjelenítésére, erről sokat megtudhatunk az egykori orosz Cári Színházak és a brezsnyevi Szovjetunió kultúrpolitikájának tanulmányozása közben. A magyar balettművészet ezt a kényszerszerepet majdnem megúszta, mert az ötvenes években Rákosi jobban szerette az operettet, utána meg, a kádári és Aczél György-i időkben a balettművészek és az operai vezetők inkább ügyesen nyitogatni kezdtek a Nyugat felé. De mi sem kerülhettük el a balett-történet kötelező kelet-európai útját, nekünk a közelmúltban, a NER pompázó diadalútján kellett lenyelnünk a gombócokat.
Már lassan betelik a penzumom, és most veszem észre, hogy az Ókovács miatt megint nem arról írtam, amiről eredetileg akartam (nem baj, azt a hátra levő kis időt már valahogy átvészelem...). Szóval, a tánc- és színházkritika helyzetéről és rólunk, kritikusokról készülök írni már egy ideje. Legközelebb meg is pengetem azt a hajmeresztő gondolatot, hogy talán a kritikai élet hiánya, illetve anomáliái és minősége miatt is lehet kiemelt, jól dotált művészeti intézményekben művészet ürügyén mellébeszélve szélhámoskodni, szatócskodni (sajnos, legalábbis egy ideig még most is). Ha értelmesen, tartalmasan, sokrétűen működhetne a kritikai visszajelzés rendszere, ha ennek kialakulna a kultúrája, talán nem uralkodhatnának inkompetens dilettánsok kiemelt nemzeti intézmények élén.
Párizs lángjai
Befejezésül még eprésszünk egy kicsit a balettszakértő operaigazgató szóvirággyümölcsösében (ezt a színes képzavart direkt neki készítettem, tudjuk, hogy szereti az ilyeneket)! A színház által elvesztett munkaügyi perekkel kapcsolatban ezt mondta a pert indító művészekről: „inkább valamennyit fizetünk nekik, minthogy a közönségnek alkalmatlan személyek alkalmatlankodását kelljen néznie emelt helyárakon”. Hogy milyen vezető, milyen ember képes ilyen kedves mondatra, attól most nagyvonalúan tekintsünk el. De ha Ókovács Szilveszter egy kicsit is konyítana a balett működéséhez, akkor tudná, hogy egy széles repertoárral rendelkező nemzeti operabalett-társulatban valójában nincsenek, nem képződnek alkalmatlan személyek, legfeljebb előre megfontolt szándékkal, szereposztással készítenek ilyeneket. Ugyanis „ügyes” szereposztással bárkiről bármikor bebizonyítható, hogy alkalmatlan, mint ahogy az is, hogy alkalmas. (Persze, kivételek akadnak, ha valaki súlyosan és maradandón lesérül, lebénul vagy szumóbirkózóvá hízik…) De annak a profi táncosnak, aki évekig, akár több évtizeden át jól szolgált, akár kartáncosként, akár vezető szólistaként, lehet találni méltó, korának megfelelő szerepet, lényeges feladatot – ha akarja a balettigazgató. Ha nem akarja, kiírja olyan szerepre, amelyet már nem tudhat eltáncolni. És van egy köztes, szakmailag objektívnek feltüntetett módszer is: az operaházban bevezetett, évenkénti minősítési rendszer, testsúlyméréssel, centizéssel.
De vajon miért kell kirugdosni az operából a magyar táncosokat? Ez örömet okoz Ókovácsnak és Solymosinak? Esetleg imádnak pereskedni? Csudát! Az (volt) a baj a magyarokkal, hogy még emlékeznek a közelmúltra, a közelben vannak a tekintélyes mestereik, és még képesek lehetnek vitába szállni, véleményt formálni. A legtöbb külföldi néhány évet tervez Budapesten tölteni, addig marad, amíg a karrierjében előrelépést jelent számára a társulati tagság. Minek foglalkozna addig belső, magyar ügyekkel, miért nehezítené az életét?
Ókovács Szilveszter még elmondta, hogy „ha a kulturális kormányzat nem tárgyal az operaház vezetőségével, akkor ezzel fittyet hány a közönség véleményére, mert a közönség tódul az előadásainkra”. Továbbá, hogy arról kéne tárgyalniuk, hogy az „intézmény teljesítménye milyen, mekkora repertoárt tart fenn, mekkora a közönsége, milyen a bevétele”. És a végére egy őszintén előbukott gyöngyszem: „még a kis balettintézetünk is egy befizető dolog, nem iskolát hoztunk létre”. Nem kell ide karaktergyilkolás. A fenti idézetek egy visszafelé elsülő fegyver lövedékei. Sajátkarakter-gyilkolás.
2026. október 12.
