Olyan, hogy színvonal…
Parragi Eszter jegyzete a Tanztage Berlin 2012 fesztiválról
Mindig lehet azt mondani, hogy „koncept”, hogy „interaktív”, hogy „improvizáció” – jaj, igen, az improvizáció! Az egyik legtöbbször megerőszakolt és leginkább kompromittált kifejezés. Lassan ugyanolyan vállalhatatlanná válik, mint a „Béla” keresztnév.
Parragi Eszter jegyzete a Tanztage Berlin 2012 fesztiválról
Mindig lehet azt mondani, hogy „koncept”, hogy „interaktív”, hogy „improvizáció” – jaj, igen, az improvizáció! Az egyik legtöbbször megerőszakolt és leginkább kompromittált kifejezés. Lassan ugyanolyan vállalhatatlanná válik, mint a „Béla” keresztnév.
Beszéljünk már a minőségről! Ha egyszer voltunk olyan szerencsétlenek, hogy többedszerre szenvedtük végig Berlin naptárban első fesztiválját, a Tanztagét, és kiperkáltuk érte a belépőt! Mert persze Berlin egy nagyon cooool város, nagyon cooool színházi és táncprogramokkal, ez minden alkalommal el is van mondva, váóóó, a netzwerk, az egyre jobb képzési és professzionális infrastruktúra, a véleménycsere, a nemzetközi kultúrpezsgés, váóóó – tetszelgés, reklám, de jó, legyen! De hogy azután ez a frázis maradjon az egyetlen, és egy huszonegy éves múlttal rendelkező fesztiválon alig tűnjön fel említésre méltó teljesítmény, az már nem, nincs rendben.
Inxchel Mendoza Hernandez
A Tanztage Berlin a fiatal koreográfusok és táncosok fesztiválja, ahol az ember az egész óév után valami újat, frisset és elevent vár. Sajnos hiába. Ahogy tavaly. És ahogy tavalyelőtt. Ami a legtöbb előadásból hiányzik, az a munka. Ami bennük töményen megvan, az a nárcizmus. Persze önimádat: melyik művészeti, főleg előadóművészeti ágnak ne lenne szüksége rá! (Szüksége van rá?) Mégis. „My body engages in work”, mondja az egyik projektcím. Eszembe nem jutna a performanszok többségét nézve. Inxchel Mendoza Hernandez szenvelgése, műanyag extázisa, Chris Scherer objektekkel teletömött, vicceskedő, fárasztó koncept-műve, Willy Prager neoinfantilis, bamba nevetéssel félóráig ugráló, sört öntöző csoportja, vagy a haját ahh! esties fényben ahh! fésülő, fejét ezoterikus zenére tekergető Ligia Manuela Lewis szereplése, Ana Rocha, Angela Munoz, Luise Ahl, Magda Korsinsky vagy Mor Demer unalomban fulladozó, közönségkínzó projektjei: döbbenetes ürességről és éretlenségről árulkodnak.
Chris Scherer
Egy tíznapos fesztivál, tömött sorokkal, Nyuszi barátai és üzletfelei, teltháznak tűnik, a közönség beltenyészet, megnézzük egymást, helló kortárs, kortárskodunk, eltöltjük itt esténként az időt.
Hogy viszonyul mindez a világhoz, amelyben élünk? A napi munkához, a számlákhoz és határidőkhöz, a túltömött buszokhoz, a létminimum alatti órabérhez, a kukában turkáláshoz, az öregotthonokhoz, a romák integrációjához, az eltaszított gyerekekhez, a dráguló benzinhez, a mínusz húsz fokhoz, a rák utolsó stádiumához? Az interneten gyűlő adatmennyiséghez, Irán atomprogramjához, az afrikai forradalmakhoz, Fukushimához?
Ana Rocha
Fogalmak mögé mindig el lehet bújni. Mindig lehet azt mondani, hogy „koncept”, hogy „interaktív”, hogy „improvizáció” – jaj, igen, az improvizáció! Az egyik legtöbbször megerőszakolt és leginkább kompromittált kifejezés. Lassan ugyanolyan vállalhatatlanná válik, mint a „Béla” keresztnév. A Bélához már hozzánőtt a „bélaság”. Az improvizációhoz ugyanígy hozzá fog nőni a – mi is? A spontaneitásnak eladott igénytelenség? A szellemi-fizikai lustaság? Takarássá válhat a „gender” is ugyanúgy, mint a „koreografikus installáció”, a „tudat”, a „láthatóság” vagy „transzparencia”, a „rekonstrukció” és „dekonstrukció, vagy az „individuum”, vagy Gilles Deleuze és Felix Guattari.
Szinonimák a semmire.
De hát a programfüzet az úr, és mi a programfüzetek dicsőséges korszakában élünk, és ott aztán el van mesélve minden, hogy a fellépők mi mindent „vizsgáltak” és „kutattak”, tér, idő és emberi test micsoda rejtelmeit, kiművelték magukat mozgáselméletben és filozófiában, a sok Derrida között az ember meg se találja magát. Gregor Samsa egy reggel arra ébredt, hogy lábjegyzetté változott. De sajnos attól, hogy a hülyeség még le is van írva, az előadás nem lesz jobb.
Maria Vogel a tanzraumberlin 2012. január-febrári számában arról ír, hogy Berlinben – de nem csak itt – eltűnt a tánc kritikai, értékelő írásos megítélése, helyette virágzik a szórakoztató szerviz-zsurnalizmus, a kiszolgáló újságírás, amely az olvasó számára szabadidő eltöltési tippeket szállít bonboncsomagolásban (a cikket lásd: ITT). A tanz című folyóirat szerkesztője, Arnd Wesemann a mesélős-elbeszélő tánczsurnalizmusban látja a táncról való írás jövőjét, nem a recenzióban. Nemcsak jövőkép, ez már a jelen: egy táncelőadás utólagos, alapos és kritikai szemléletű elemzése – hacsak nem a Saatsballett premierjéről vagy Sasha Waltz legújabb koreográfiájáról van szó – rendkívül ritka. Különösen gyakran maradnak kritika nélkül a szabadúszó alkotók, az alternatív előadások, a kortárs tánc eseményei. Vagyis épp azok, amelyek fesztiválja a Tanztage Berlin is lenni kíván. Vogelhez annyit fűznék hozzá, hogy a fősodort jelentő, programmtipp-szállító újságírás mellett a tudományos reflexió egyre erőteljesebb jelenléte sem elegendő. Általában sem, de a Tanztage esetében sem.
A Freie Universität Tanzwissenschaft szakos hallgatói a rendezvényt minden évben írásokkal is követik. Minden elsőéves hallgatónak választania kell egy előadást a programból, amiről egy rövid elemzést kell írnia. Az ő feladatuk azonban egészen más: a tudományos elemzés eszközeivel kell közelíteniük az előadásokhoz. Azaz, éppen hogy értékítélet nélkül írni.
Kérdés, mi értelme van értékítélet nélkül írni olyan előadásokról, amelyek igencsak rászorulnának a kritikára. A tudományos írás így, egy szál magában, kritikai elemzés nélkül akarattalanul is értékelővé válik: nem állítja ugyan explicit, hogy valami jó vagy rossz, de jelentőséget ad műveknek pusztán azáltal, hogy felvonultatva teljes apparátusát, vizsgálat tárgyává teszi őket. Azt az effektust pedig valószínűleg sokan ismerjük egyetemistakorunkból, milyen, amikor az „írni kell” hatása alatt értelmezni kezdjük a semmit, és a nézhetetlen előadásból a végén összehozunk valami épkézlábat. Utószinkronban, a papírlap mikroszínpadán: nem, nemcsak rekonstruálva, hanem önkéntelenül felülírva a látottakat. Meddig emlékezet, rekonstrukció, mettől fikció – mettől hazugság? A hallgatás hazugsága?
Sophiensaele, Berlin
Fiatal koreográfusokat fiatal elmészekkel összehozni, és köztük párbeszédet kialakítani nagyon jó dolog. Csak nem elég. Kell, hogy a műveknek, más oldalról, kritikai visszhangjuk is legyen: a figyelemfelkeltő, kedves beharangozás és a tudományos mélyen szántás mellé kell az értékelő szemléletű, érzékeny és alapos, olvasható elemzés. Ez talán – talán! – segítene egy olyan minőségi mélyrepülését megélő rendezvényen is, mint a Tanztage Berlin.
Sophiensaele, Berlin, 2012. január 5-15.
