Értelmet adunk neki...
Szoboszlai Annamária és Turbuly Lilla jegyzete a Folyamatos jelen / Második, Harmadik stációról
„Létrehozunk bizonyos attitűdöket, amelyek értelmet adnak neki, amíg létezünk, bár önmagukban valójában azok is értelmetlenek."
Szoboszlai Annamária és Turbuly Lilla jegyzete a Folyamatos jelen / Második, Harmadik stációról
„Létrehozunk bizonyos attitűdöket, amelyek értelmet adnak neki, amíg létezünk, bár önmagukban valójában azok is értelmetlenek."
A valahányadik kilométer
Egyre többet gondolkodom azon, hogy miről és hogyan érdemes írni, és miről/hogyan nem. Miről és hogyan érdemes előadást csinálni, miről/hogyan nem. Az előadásokról való írás, illetve a művészet talaján kelt rövid életű performansz érvényes módját ad(hat)ja-e az emberi létezésnek, avagy sem.
A Trilógia Maraton aktuális kilométerei, vagyis a Folyamatos jelen epizódjai három alkotó ember nevéhez, művészetéhez köthetők. A március 16-17-18-i performanszok alkalmával Francis Bacontől Lucian Freudon át David Lynchig jutunk. A pszichoanalízis mélységes bugyraiba merülve igazán örülök, hogy a hegyes bajszú spanyol festő az elcsöppenő óráival kimarad a szórásból. Így már csak visító pápával, meztelen aktokkal-aktcsoportokkal, II. Erzsébet portréjával és egy – arckifejezéséből ítélve pszichés problémákkal küzdő – feleség sárga pongyolás ábrázolásával kell megküzdenünk. A vén Európa lidércei után az Új Világ és Hollywood loboncos, festőből lett rendezőjének megidézése már kedélyes sétagaloppnak ígérkezik. Tényleg, sokáig nevetnek is majd a végén az előadók. Magam kevésbé, de ne szaladjunk előre, maradjunk tizenhetedikénél... Vagyis előbb még lépjünk vissza tizenhatodikához, és egy Baconnal folytatott interjúból kiragadott szövegrészlethez, csak hogy ne helyből kelljen átugrani a Lucian Freud támasztotta „gátlásokat": „Úgy gondolok az életre, mint aminek nincs értelme; de értelmet adunk neki saját létezésünk során. Létrehozunk bizonyos attitűdöket, amelyek értelmet adnak neki, amíg létezünk, bár önmagukban valójában azok is értelmetlenek."
Hogy érdemes legyen elkezdeni írni, ragadjuk meg hát az előbbi idézetet, s annak alapján mindazt, amit a színpadon látunk; értelmezzük a létezés egy sajátos formájaként. Sajátos módon van Gergye Krisztián, Tárnok Marica, Ágens, Frigy Ádám, Pásztor Tibor, és sajátos módon van a Lucian Freudra építő másnapi (március 17-i) stáció szereplőgárdája is. Akárcsak mi magunk. Én nézőként vagyok ott, akkor; olyan nézőként, aki, ismerve Gergye Krisztián munkáit, bevállalja mindazt, amit nekem mutatni akar, mer vagy tud. Nem sértődöm meg, nem háborgok, amiért neki ajánlom az estém egy tört részét – közös nevező nélkül – feleslegesen. Egy pillanatra felbirizgálja a fantáziám a két, kiskutyacsaholással nézőtérre hívogató népirányító (vagy népirtó), akik feltehetőleg a Freud család kénytelen Londonba menekülésének ténye okán kapnak helyet a programban. Az is érdekel, hogy mit mond Freud nagypapa a kis unokájának, hogy miféle emberszemléletre oktatja, s hogy ebből aztán milyen képek születnek, milyen hamvas barna, vöröses nyershús-színekben jelenítődik meg a festményeken az emberi test. A puszta test. De arra nem találok választ, mi végre a zongorista és a végtelenül ismételt dallam; az énekes, a színészek, a táncosok aznap esti együtt létezése versekkel, tömény, kibogozhatatlan értelmű szövegtestekkel, a színpadi emelvény áttetsző (festő)vásznán földerengő, Freud-festményeket idéző életképekkel. Aztán rájövök, hogy talán nincs is cél; a festőnek sem jönnek garmadával a TÉMÁk. Aztán meg arra gondolok, hogy célt szándékosan nem keresni már feltételez egyfajta célt. Elfutni A-ból B-be; mindegy, B hol van, a testmozgás a lényeg.
Lucian Freud egyébiránt rekorder; ő az a festő, akinek – még életében – legdrágábban kelt el képe. Forintra átszámítva több milliárdért. És meglepő mód nem a II. Erzsébet arcképéről van szó, hanem Big Sue-éról. (Kapóra jön Tárnok Marica, mert megtévesztő mód hasonlít a kanapén alvó, hatalmas testű modellre.)
Több milliárd! A magyar kortárs táncművészet az idők végezetéig elvegetálgatna belőle. De még az a falatnyi nézőközönség is, aki nem adja fel, és remél. És állhatatosan bízik abban, hogy ha Sigmund Freud képes volt túlfejlett libidójára felhúzni egy egész pofás kis tudományt (márpedig képes volt), ha Gergye képes végigfutni a kitervelt színházi távot (képes), akkor ő is – ÉN! – képes lesz az egón – az egonegonegon – túl összekoncepcionálni a maga számára némi honderűt.
(Szoboszlai Annamária)
fotók: Kővágó Nagy Imre
A véletlen zenéje
Előadást csinálni vagy éppen írni bármiről lehet. Számomra a hogyan dönti el, hogy érdemes-e. A David Lynch ihlette harmadik részben Gergye Krisztián – ahogy ez egy interjúból kiderül (lásd: ITT) – a Trilógia korábbi stációitól eltérően a megfontolt építkezés helyett a véletlent és az improvizációt hívta segítségül ehhez a hogyanhoz. Még akkor is, ha nála ilyen (mármint koncepciótlan véletlen) nem létezik.
Így nem is olyan meglepő, hogy ajtónyitáskor civilben sétálgat közöttünk, az már inkább, hogy hiába keresnénk helyet a nézőtéren, azt elfoglalták a színészek. Mintha ide telepítették volna az öltözőjüket: készülődnek, tollászkodnak, ki-ki a saját nevével megjelölt széken, szék körül. Sőt, még David Lynchnek is fenntartanak egyet, de az egyelőre üresen marad. Mi, nézők, a színpadra szorulunk, és valahogy reagálni kényszerülünk erre a helyzetre: ténfergünk egy kicsit, leülünk a padlóra vagy sem, keressük a helyünket, ahonnan a legjobban láthatunk majd. Csakhogy ilyen hely nincs, pontosabban állandóan változik, attól függően, hogy a színpad melyik részén mi történik éppen. A sokszor párhuzamosan zajló történések közül pedig választani kényszerülünk, hiszen egyszerre mindegyiket senki sem láthatja.
Két pianínó áll csak stabilan a színpadon, a színészek pedig Philipp György hol egyiken, hol másikon felhangzó zongorajátékára improvizálnak. Feltűnnek a korábbi részekből ismerős motívumok, mint Tárnok Marica báb-humunculusa Kőszegről, vagy most is hallhatunk Nádas-idézetet, mint a II/1-es részben – ezúttal azonban a dramaturg, Miklós Melánia olvas fel a Találkozásból. Úgy tűnik, a színészek meglehetős szabadsággal dönthettek arról, hogy mit mutatnak nekünk: önmagukat, a Trilógiához vagy David Lynchhez fűződő viszonyukat, esetleg ebből is, abból is valamennyit. Ebbe belefér, hogy Ágens egy képzelt újságíró idióta kérdéseire válaszolgat váltakozó türelemmel, Bakos Éva félig koronát, félig szamárfület idéző fejdíszében mesét olvas, vagy hogy Bánfalvi Eszter hosszas, vampként kezdett, modernkori Johannaként befejezett vacsorája végén a meztelen hátán üzen a NEFMI-nek.
Hogy mi köze van mindennek David Lynchhez? Azon kívül, hogy többször is megidéztetik szürreális, álomszerű képeinek világa, maszkszerű, elrajzolt, vérző arcai, a hatalmas, pirosra festett szájak, a meztelen hús fehérsége? A megszokott szerepekből való kizökkentés gesztusa, a bármi megtörténhet érzete is lehet ilyen kapcsolóelem. Az előadás legnagyobb ötlete és hajtóereje éppen ez, a színpad és a nézőtér, valamint a hozzájuk társuló szerepek felcserélése lehetne, de valahogy mi, nézők, nem vesszük a lapot. Jólnevelten forgolódunk és tömörülünk a legfontosabbnak vélt jelenetrészek felé, nézők maradunk, és nem adunk esélyt a véletlennek. Sok minden történik így is, de bevallom, nekem akkor lesz igazán izgalmas az egész, amikor végül engedek a késztetésnek, és egy óvatlan pillanatban a zongora tetejéről elcsórom a Gergye Krisztiánról formázott, ember nagyságú bábfejet, és belecsempészem a David Lynch feliratú, addig üresen árválkodó székbe. Reménykedem benne, hogy az általam generált véletlen is kivált valami reakciót, de nem, a fej ott marad a székben, mégis elkísér az érzés, hogy – ha észrevétlenül is – részese lehettem a játéknak, nem csak szemlélője.
Mert ez a rész elsősorban játék, és ezt maguk a szereplők is deklarálják, amikor a záróképhez összegyűlve, kinevetik magukat – és talán minket is egy kicsit, ha túlságosan komolyan vettük volna, amit láttunk, na meg nézői önmagunkat. És ahogy játszották, attól érdemessé vált az eljátszására.
(Turbuly Lilla)
fotók: Béres Móni
Folyamatos jelen / Második stáció
Meztelen portré – Lucian Freud 1922-2011 (Trilógia Maraton II/2.)
Folyamatos jelen / Harmadik stáció
Abszurd – David Lynch 1946- (Trilógia Maraton II/3.)
Jelmeztervező: Béres Móni. Smink: Károlyi Balázs. Videó: Nay Tilda. Fény: Katonka Zoltán. Zenei szerkesztő: Philipp György. Pszichológus konzultáns: Csigó Katalin. Dramaturg konzultáns: Miklós Melánia. Produkciós menedzser : Trifonov Dóra. Produkciós asszisztens: Kiss Réka Judit. Látványtervező, rendező-koreográfus: Gergye Krisztián.
Szereplők: Gergye Krisztián és vendégművészei.
Gergye Krisztián Társulata, MU Színház, 2012. március 17-18.
