Közel a minden jónak vége jó
Kutszegi Csaba jegyzete a Közel a végről
Ha megpróbálom meghatározni, mi is történik a Közel a végben, kábé erre jutok: az alkotók amolyan kortárstáncos módon absztrahálják a hősteremtő akciófilmek idiotizmusának lényegét.
Kutszegi Csaba jegyzete a Közel a végről
Ha megpróbálom meghatározni, mi is történik a Közel a végben, kábé erre jutok: az alkotók amolyan kortárstáncos módon absztrahálják a hősteremtő akciófilmek idiotizmusának lényegét.
Közel sem egyszerű kérdés, hogy milyen hőseink vannak manapság. A Bloom! társulat sem hányavetin foglalkozik a problémával: Közel a vég című opusukban imponálóan komolyan veszik az összes agyament hülyeségüket. Egyébként agyamentségben és hülyeségben (bár ők sem állnak rosszul) csak kisinasai lehetnek a valóságnak. Ez a valóság a táptalaja az abszurdnak. De a Bloom! nem abszurd színházat játszik. Sallangmentesen adják elő az orbitális idiotizmust, jogosan természetesek, hiszen a jelenség mindennapjaink megszokott jellemzője. Aki ebben kételkedik, nézze meg magát (képzeletben önmagától egy kicsit eltávolodva), amint valamelyik tévécsatorna minden este tucatszám látható akciófilmjeinek egyikét nézi. Jómagam, ha ilyen műsor közben valamiért a képernyő előtt ragadok, nem tudok betelni sem a látottakkal, sem magammal, hogy tudniillik miért is vagyok ott. Biztosan nekem is szükségem van hősökre...
Csakhogy korunkban elképesztő túltermelési válság van mitikus hősökből. Míg alig száz-százötven évvel ezelőtt tizennyolc-húsz éves korára minden átlagos műveltségű ember valamennyi szóba jöhetőt megismerte, addig manapság megjegyezhetetlenek a naponta ezerszámra újratermelődő héroszok. Ahogy mondani szokás, ha nem vigyázunk, még a bekapcsolva felejtett vasalóból is koszt, betegséget, ellenséget, sötét hatalmakat legyőző szupermenek ugrálnak elő, újabb és újabb rémisztő vagy kacagtató körítést vonva maguk köré, csakhogy komolyan vegyük őket.
Médiaparódiát számos szó- és mozgásszínházi előadáson láthattunk már, a Bloom! feltétlen érdeme azonban, hogy az előadásuk eléggé szokatlan, újszerű, tulajdonképpen nem is paródia. Ha megpróbálom meghatározni, mi is történik a Közel a végben, kábé erre jutok: az alkotók amolyan kortárstáncos módon absztrahálják a hősteremtő akciófilmek idiotizmusának lényegét. Ráéreztek, hogy ez csak akkor lehet figyelemre érdemes színpadi alkotás alapja, ha szigorú következetességgel végigvezetik a tématálalás kvázi komolyságát. Ha csak egy parányit is összekacsintanának, összeröhögnének a nézővel, a korrekt, felépített idiotizmusábrázolás érzékeny anyaga megsérülne, törékeny szerkezete darabokra hullna. Amikor a szereplők embercipelésben, zipzárfelhúzásban a nézőktől kérnek segítséget, azt is halálosan komolyan teszik.
Halálosan komolyak a filmzeneszerű zenei tételek, a vízmorajlások, viharok, mennydörgések hangjai is. Szinte hitchcocki hangulatot teremt, hogy a megvilágított ülőkén hagyott pohárban egyszer csak „magától" elkezd remegni a víz, sőt később ki is csapódik belőle, a felhangzó drámai zenei effektek egyszerre erősítik meg és teszik idézőjelbe, hogy itt tényleg földrengés vagy Gellérthegy-omlás lesz, de ha egyik sem, akkor perceken belül óriásszörnyek fognak előtörni a föld alól, hihetetlen, de éppen itt, ahol a MU Színház áll. De az is lehet, hogy Moreno Solinas más dimenzióban él, mint Igor Urzelai, az egyik bolygó lélekként vízremegtetéssel kísérti a másikat, akárhogy is van, ilyen világban szükségünk van szuperhősökre, mint falat kenyérre.
A darab elején Vadas Zsófia Tamara és Molnár Csaba egyforma egyenmozdulatokkal megszabadul öltözéke egy részétől, majd mindketten lefekszenek. Szétvetett lábú áldozat pózát veszik fel, egyik vállukon trikójukat gondosan lehúzzák, nem is látni akciófilmben olyan hullát, amelynek legalább egyik trikópántja nem csusszanna le igézőn a válláról. Aztán Molnár feléled, a Thomas Mann-i Cipolla és David Copperfield illuzionista keverékeként mágus kézmozdulatokkal gördíti Vadas testét. Az előadás egy másik pontján Vadas visszatér a hullapózba, szinte magára csalja a tapizó nekrofil, kvázi kéjgyilkos Molnárt, akit aztán hirtelen mozdulattal megfojt. Ezután Vadas testhez álló, elasztikus szuperhősnő-jelmezbe öltözik, és előad egy fennkölt-patetikus balettparódiát. De közben láthatunk körbe rohanó rémült menekülőket, tömegsírszerű hullahegyeket, amit súlyos zenére, a halál angyalaként érkező Dányi Viktória takarít el az eleinte keresztként hordott óriáspartvisával úgy, hogy egy pillanatra Tadeusz Kantor Halálszínházában érezhetem magam. Dányi később az egyik legújabb és legnagyobb szuperhős repüléskor szépen lengő vörös lepléből átlényegült folyószerű vérfolyamban válik majdnem kéjgyilkosság áldozatává, ám a két férfigyilkosok inkább egymás iránt kezdenek el érdeklődni (és vonzódni), így a vérfagyasztón sikongató meztelen viktimológiai céltárgy maga kénytelen egyedül vérbe fulladni. Szóval, van a Közel a végben minden, mi szemszájnak ingere, az elgondolkodtató csupán, hogy eme elementáris baromságokat a nagyfogyasztó emberiség maga húzza magára, hogy legyen mitől napi huszonnégy órán át rettegnie, illetve hogy a szuperhősök nehogy munka nélkül maradjanak.
Az embereknek egykoron hitet és erőt adó költői, de mára kiherélt és túlfogyasztott gagyi mítoszokat a Bloom! alkotó- és előadógárdája új idők új dalaival, új nyelven fricskázza, de mintha nem is fricskázná, hanem inkább elképedve szemlélné. Lehet, személyükben tényleg egy olyan generáció szószólóit halljuk-látjuk, amely markánsan szakítani akar és tud felmenőik értelmetlen hazugságaival? A City, a Tame Game és a Közel a vég valami ilyesmit ígér, de várjuk ki – legalább egy hosszabb folyamat értékelhető – végét, ami egyáltalán nem tűnik közelinek. Amúgy – szerintem is – közel a vég, csak nem tudom, minek van vége, és milyen közel van az. De bízzunk benne: minden vég – bloom! – valaminek a kezdete is.
Közel a vég (Bloom!)
Zene: Alberto Ruiz Soler. Produkciós vezető: Rácz Anikó.
Alkotó-előadók: Dányi Viktória, Jamila Johnson-Small, Molnár Csaba, Moreno Solinas, Igor Urzelai, Vadas Zsófia Tamara.
MU Színház, 2012. március 30.
