A POSzT és a tánc
Szoboszlai Annamária jegyzete a POSzT-ról
Hogy az alapvetően „mozgáselőadások" jórészt kikerültek a POSzT-program összeállítóinak kedvenc kosarából, még akár elfogadható is lenne. Csakhogy van egy tánctagozat – egyetlen tánctagozat –, amely mindezek ellenére meghívást kapott.
Szoboszlai Annamária jegyzete a POSzT-ról
Hogy az alapvetően „mozgáselőadások" jórészt kikerültek a POSzT-program összeállítóinak kedvenc kosarából, még akár elfogadható is lenne. Csakhogy van egy tánctagozat – egyetlen tánctagozat –, amely mindezek ellenére meghívást kapott.
Csúnyán megkurtították a POSzT Off-programjában eleddig jobban reprezentált táncműfajt. Lehet persze arra hivatkozni, hogy ez egy színházi fesztivál, mi keresnivalója van hát ott a táncnak, csak aki ekképp vélekedik, az egyszerűen nincs tisztában a ténnyel, miszerint a nem kőszínházakban egyre inkább – bizonyos együttesek esetében már teljesen – elmosódik a határ színház és tánc között. Ja, hogy a POSzT nem a függetlenek, hanem a kőszínházak fesztiválja? Ja, hogy a tánc, a mozgás maradjon csak meg shownak, cirkusznak, csipkének az állami ünnepség, meg begyöpösödött igazgatók asztalterítőjén?
A versenyprogramban szereplő produkciók közül kettőnél vették igénybe koreográfus/mozgástervező segítségét (Értelem és érzelem, Egy lócsiszár virágvasárnapja). Az Off-programban találunk művészeti egyetemeket (SZFE – Horváth Csaba osztálya, Újvidéki Művészeti Akadémia – Hernyák György osztálya), amelyeknek itt bemutatott darabjai kifejezetten a fizikalitásra építenek. Visszaemlékezhetünk az elmúlt évek Ifi Géniusz néven futó (mára ebben a formában megszüntetett) POSzT-os előadássorozatára, melyre rendre meghívtak magyarországi színészképzőseket, s ennek keretében nem egy mozgásórát láthatott az érdeklődő. Vagy ha A makrancos Katára gondolunk (Vígszínház, rendezte: Gothár Péter); a szakmai beszélgetésen a rendező arról beszélt, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük a színpadon tárgy nélkül magukra maradt színészeknek. Másfajta testjátékot kíván egy díszlet, amelyben nincs asztal meg szék.
Táncfantáziák - fotók: Gál Gábor
Sok bízatik manapság a néző képzelőerejére. Van, aki a pénz hiányában üríti ki a színpadot, és fordítja előnyére a hátrányt (a díszlettervezők nagy bánatára); másnál eleve és elsősorban is a test, a mozdulat építi a világot.
Hogy az alapvetően „mozgáselőadások" jórészt kikerültek a POSzT-program összeállítóinak kedvenc kosarából, még akár elfogadható is lenne. Csakhogy van egy tánctagozat – egyetlen tánctagozat –, amely mindezek ellenére meghívást kapott. Ez pedig nem más, mint az egri Gárdonyi Géza Színház sanyarú napokat, kultúrpolitikai vitákat, létbizonytalanságot megélt (immár új összetételű) tánctagozata. Sajnos a (le)váltás részletei még mindig érdekesebbek, mint a GGTánc Eger POSZT-ra került előadása, a Táncfantáziák. De ha jobban utánagondolok a látottaknak, ha a négy rövid darabot allegóriának értelmezem, akkor egyszerűen zseniális, amit a felkért koreográfusok véghezvittek!
(Ó, bár bizonyos lehetnék abban, hogy minden egyes lépés, csetlés és botlás, olykor gagyi megoldás tudatos, átgondolt koncepció része...)
A Sors kezében az eszköz ezúttal az új tánctagozat-vezető, Topolánszky Tamás. Ő hozhatta el Pécsre nyolc táncosát – még egyszer ki kell hangsúlyozni: egyedüliként. Igaz, amilyen körülmények közt a Teátrumi Sátor zsebkendőnyi és enyhén lejtő, életveszélyes, zörgő forgószínpadán sor került a bemutatóra... Talán a TÖBBIEK nem is fájlalják annyira a meghívás hiányát. A Topolánszky által felkért koreográfusok – Streicher Ferenc, Grecsó Zoltán, Pintér Ágota Lotti, Salik Zoltán – a megbízásra egy külön pályázattal szereztek mandátumot. Az itthoni fesztiválkínálatra tekintve, a POSzT-on föllépni igazán VALAMI – ahogy az egyik, röpke interjúra elragadott koreográfus fogalmazott a fehér kupolák árnyékában. Még ha az árnyék ezúttal képletes is – éjszaka lévén. Az is kiderült, hogy mintegy egy hónappal ezelőtt vált bizonyossá a fellépés a POSzT-on, s hogy a koreográfiák kifejezetten ide, erre a sokjelzős, de pocsék színpadra készültek. Vagyis tudni lehetett, hogy körülbelül olyan élménye lesz a karéjban ülő nézőközönségnek, mintha table dance-t nézne egy éjszakai úrlokálban. És ez a tértény fel is állítja a látottak esztétikai minősítésének korlátjait.
Táncfantáziák
Streicher Péter nyitókoreográfiájában ér a döbbenet: karnyújtásnyira vannak tőlünk a táncos testek, a terpeszek, a hajlások, a testhullámok. Méltatlan mód közel. Egyes intimitásra sokat adó darabok és előadók a függetlenek közül, tudjuk, ezt jól viselik, csakhogy a feladatot szép mozdulatokkal kipipálni akaró nyolcszereplős táncműről ugyanez nem mondható el. Egy rakat egymásra rétegződő kéz és láb és fej csoportosulásában az lenne a legnagyobb csoda, ha a koreográfusnak és az előadóknak sikerülne felfedniük a tánc egyéb, mélyebb rétegeit is.
Grecsó Zoltán mókás felütéssel kezd, félrevezetőn, egy beszédhibás „herceg" videójával, aki arról mesél a láthatatlan kérdezőnek, mennyire imádja Hófehérkét. Hófehérke este kiruccant Piroskával és Csipkerózsikával az erdőbe, de azóta sem tért haza. A poént én nem lövöm le – de a vadász sem. A video-bejátszást tánc-show követi, ezermester ruhába öltözött hat törpével plusz a fehér öltönyös herceggel és Hófehérkével. Ne matematikázzunk, de egy törpe hiányzik. Óvakodj a törpétől! – jut eszembe a melltartóra és borotvált felsőtestre vetkőzött táncosok láttán, és komolyan fürkészni kezdem a nézőteret. Így nem láthattam, mikor harapott Hófehérke a mérgezett gyümölcsbe, de az tuti, hogy a mocsok hálátlan törpék azok, akik hagyták bealmázni gazdasszonykájukat.
Már majdnem elvesztem a türelmem (mert Hófehérkéből idén jutott nekünk cifrább is a Pécsi Balett mesejátékában), amikor jön a váratlan fordulat: Pintér Ágota Lotti és falra vetített rosszabbik énje (ellensége?) – varázslónős sminkkel. Ez az a pillanat, amikor reménykedni kezdek: a dzsámi tövében láthatatlan fegyverek ropogtatják esztétikai éles lövedékeiket – vaktöltényeknek álcázva. A számomra a Pina Bausch-filmből ismerős zene okán fogok gyanút, de egy kicsit azért is, mert Blaskó Balázs színházigazgató velem átellenben, a leghátsó sorban, nem mosolyog. Bevetésre kész katonákként zúgnak végig a földön a táncosok, fülnek fájdalmasan koppannak a térdek, miközben Pintér Ágota Lotti (Experidance) mintha egy harcát, igazát föl nem adó erős nőt táncolna el a színpadon.
Aztán, végül, hogy ebben a gyufás skatulyányi térben is megtörténjék a nézők életre csókolása, Salik Zoltán bő szoknyákra, csábos tekintetekre és rongylábakra beállított rock and rolljával búcsúztatjuk Ingrid Bergmant a hátsó falra vetített casablancai repülőtéren. Csupán a „The End" felirat miatt vetette be az alkotó a multimédia-eszközt? Vagy volt ezzel valami egyéb célja is? A nevettetés? A pont az i-re? Mindenesetre a programfüzetben kortárstánc előadásnak becézett este meglátásom szerint nyugodtan kölcsön veheti a színháztól a zeitstück fogalmát, mely kifejezetten a saját korára reflektáló művet jelöli. Merthogy, kontextus híján a GG Tánc Eger produkciója olcsó bóvli, no de kontextusában az alma, a méreg, a törpék, a bánya, a katonaság, és a rocky-buli allegóriává nemesül. És ezt sokan élvezik... No, egyáltalán nem biztos, hogy az allegóriát...
Pécs, 2012. június 10.
