Biztató jelen, bizonytalan jövő
Kutszegi Csaba jegyzete a gyergyószentmiklósi színházi fesztiválról
Minden alkotónak-előadónak joga (sőt: kötelessége) saját testén-lelkén megélnie a saját újdonságait. Ha e folyamat egy opusban őszintén feltárul, a másokhoz viszonyított újdonságfoktól függetlenül kialakul az egyedi, felemelő „ecce homo-élmény".
Kutszegi Csaba jegyzete a gyergyószentmiklósi színházi fesztiválról
Minden alkotónak-előadónak joga (sőt: kötelessége) saját testén-lelkén megélnie a saját újdonságait. Ha e folyamat egy opusban őszintén feltárul, a másokhoz viszonyított újdonságfoktól függetlenül kialakul az egyedi, felemelő „ecce homo-élmény".
Nagyszerű felütéssel indult az idei, immár negyedik gyergyószentmiklósi dance.movement.theater fesztivál: megnyitották a Gróf Bánffy Miklós-vándorkiállítás helyhez és alkalomhoz igazított változatát, utána bemutatták az Artus – Goda Gábor Társulata Kakaskakaskakas című előadását, majd a Cári Tibor – Baczó Tünde páros eljátszotta a 30 perc című harmincperces saját alkotását. Hogy ez mért nagyszerű? Azért, mert a három eseményt tematikájában, tartalmában, műfajában és stílusában ugyan fényévek választják el egymástól, mégis mind a három a művészetek történetének talán legfontosabb jelenségét érinti, illetve járja körül: a mindenkori megújulásét. A szerteágazó Bánffy-életműből – ahogy a kiállítást megnyitó beszédében Szebeni Zsuzsa is hangsúlyosan kitért rá – itt és most az erdélyi polihisztor budapesti operaházi kormánybiztosként kifejtett hajdani küzdelmét illik kiemelni, amelyet Bartók Béla A fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatásáért vívott. Ki hinné ma már, hogy karmesterek sora utasította vissza a felkérést a dirigálásra – gyalázva Bartók muzsikáját, alkalmatlannak ítélve a Balázs Bélával közösen létrehozott koncepciót?
Kakaskakaskakas
Ha a Kakaskakaskakasban Goda Gábor nem is jut el bartóki magasságokig, az előadás tétje hasonló: az útkereső alkotónak nem ritkán ma is vállalnia kell a teljes elutasítást, tűrnie muszáj a közönyös értetlenséget. Kicsit távolabbról szemlélve, elemelkedve a napi vitáktól, a művészetek történetének rendszeresen ismétlődő fintorának tetszik, hogy aki ma rajong Bánffy csak felsőfokban méltányolható újító szellemiségéért és nyitottságáért, az maga esetleg képtelen megnyílni egy Goda-opus befogadására. A Kakaskakaskakast talán nem is kell rajongva szeretni, de a töprengés, amelyre késztet, az igencsak pallérozza a szellemet, kérdésfelvetéseinek szokatlan érzéki-művészi „csomagolása" pedig – legalábbis engem – sokszor szabályosan lenyűgöz. Ha a Kékszakállú híres nyitó soraira gondolunk („Szemünk pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?"), akkor könnyen beláthatjuk, hogy nem is járunk messze Bartóktól. Goda darabja ugyanis arról (is) szól, hogy a műalkotás manifesztációjánál (Godánál a megfestett kakas) lényegesebb a belül megjárt út, a kakas tökéletes megfestésének elsajátított titka, tudománya, művészete. Az előadáson Téri Gáspár felszólításra többször bejön, leül, majd a további, egyre szaporodó utasítások közben tétlenül-mozdulatlanul ül. Eközben a felszínen nem történik semmi, de belül... Belül lejátszódik minden. Téri belül mindannyiszor pontosan végrehajt mindent, látszik a táncos-színészen (kitűnően eljátssza), hogy belül él meg mindent, belül, benne történnek meg az események, mint ahogy a Kékszakállú cselekménye is hatalmas férfi lélekvár titkos zegzugaiban játszódik. Nehéz a „kint-e vagy bent" kérdésétől megszabadulni, ennél csak adekvát, könnyen érthető művészi fogalmazásmódot nehezebb találni – a belső külsővé tételéhez. Godánál (mint az útkeresőknél általában) nem is kritérium a könnyen érthetőség. Az újdonság (újdonság mivoltából adódóan) mindig ismeretlen, ergo nehezen értelmezhető. De ha az újdonságot mindig ugyanúgy vagy hasonlóan ismételgetik, már nem lesz újdonság, és ráadásul bántóan unalmassá válik.
30 perc
A 30 perc nem vált bántóan unalmassá, annak ellenére, hogy újdonság nemigen található benne. Ennek oka (mármint hogy nem vált unalmassá) az lehet, hogy a művészetben közmegegyezéssel elfogadjuk: minden alkotónak-előadónak joga (sőt: kötelessége) saját testén-lelkén megélnie a saját újdonságait. Ha e folyamat egy opusban őszintén feltárul, a másokhoz viszonyított újdonságfoktól függetlenül kialakul az egyedi, felemelő „ecce homo-élmény".
Ez teszi elfogadhatóvá, helyenként élvezetessé a 30 perc előadását is, de nem hallgatható el: a „monotánc" igen nehéz műfajában az átütő, megalapozott érték felmutatásához sokrétűbb mozgástechnikára, elmélyültebb önboncolásra és gazdagabb színészi eszköztárra van szükség a Baczó Tünde által ezúttal nyújtottnál. Mindezek mellett a harminc perc végét jelző óracsengés előtti másodpercek számomra sokáig emlékezetesek lesznek: Baczó kezében tartja a vekkert, várja a végső csengetést, és nagyon közel hozzánk, szembenéz velünk. Egyszerűsége, tisztasága, nyíltsága maga a remény.
Záp-hiány
A második nap második előadása az Udvarhely Táncműhely Záp-hiányok című produkciója volt, amelyet szintén alkotópár adott elő: Gáll Kata és Györfi Csaba. (A munkamegosztás azonban más volt. Baczó partnere a zeneszerző Cári Tibor hangszereken kísért, míg a színész-táncos Gáll mellett Györfi „néma" táncosként szerepelt.) A darab egyebekben is hasonlít a 30 percre: ugyanúgy kevés eredeti újdonságot tartalmaz. Verbális szöveg és mozgás ilyen jellegű egymáshoz társítását hol jobb, hol kevésbé sikeres kivitelben már nem csekély alkalommal élvezhette a kortárs táncot kedvelő publikum – Los Angelestől Vlagyivosztokig. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy székelyudvarhelyi fiataloknak ezt nem szabad megpróbálniuk. Sőt! A Gáll – Györfi páros kísérletezése a gyakorlatban prezentálja Goda Gábor (és még mások) feltevésének igazságát, hogy tudniillik a végeredménynél sokszor fontosabb a bejárt út közzé tett tapasztalata. Ahol hosszú évek kitartó munkájával elhintik az újítás, a másként gondolkodás szellemét, ott a közönség is együtt tanul a színházi kísérletezőkkel. Ehhez persze a nagyérdemű részéről is nyíltság szükségeltetik: aki meg akarja tanulni élvezni az új formákkal kísérletező művészetet, annak el kell fogadnia, hogy a színházművészet – az ókori görögök óta – gondolkodtatásra késztető műfaj. Ami persze nem zárja ki a humort és a felhőtlen szórakozást sem, csak töprengésre (is) késztetve, tartalmat kölcsönöz neki.
Záp-hiány
Egyébként a Záp-hiányból (megengedve, hogy minden alkotó érlelődésében kihagyhatatlanok a mások áltál már bejárt stációk saját tanulságai) leginkább a humort, az iróniát, a játékosságot hiányolom. A táncosként, színészként egyaránt nagyszerű Gáll Kata hosszú részleteket mond fel (sokszor míves táncolás és artisztikus akciózás közepette) Esterházy Péter Egy nő című regényéből – végig véresen komolyan, szenvedéllyel, drámaian, átéléssel (és kitűnő beszédtechnikával). Pedig Esterházy szövege nyelvi bravúrok könnyed, szellemes tobzódása, írásának alaphelyzete maga a szertelen játék – még akkor is, ha brutális őszinteséggel tárul fel benne meghökkentő, intim tartalom. Ettől függetlenül a két fiatal alkotó-előadó energikus törekvése, hogy birtokba vegyék az írót, s ennek révén megfogalmazzák számukra új színházfelfogásukat, igen tiszteletre méltó. Sokan megállapították, régi bölcsek is: minden generációnak kötelessége a világ újraértelmezése, ahol ezt nem teszik meg, ott a tradícióknak sem lesz folytatása, tartalmatlanná válik az elődök tisztelete is. Bartók nélkül (a gyűjtések és a gyűjtött anyag újraértelmezése nélkül) – a paraszti életforma eltűnésével – a folklórkincsünk is „percek alatt" menthetetlenül az enyészeté lenne.
Arany-légy
A második nap első előadása a szintén Goda Gábor rendezte-koreografálta Arany-légy volt, amit a Figura Stúdió Színház tehetséges csapata már több helyen, határokon innen és túl sikerre vitt. (Kapcsolódó cikkeink: Furcsa légy! , valamint Figurások és tünetesek) Úgy látszik, a hazai közönség sem telt el még vele: a színház pénztára körül már órákkal a kezdés előtt megjelentek a „minden jegy elkelt" feliratok.
A gyergyói fesztivál tehát beindult. Irigylésre méltó a székelyföldi kisváros a színházi fesztiváljai, az évek kemény munkájával megteremtett európai léptékű színházi kultúrája miatt. Kár, hogy a folytatás, a jövő váratlanul kétségessé vált... De erről majd később. Fesztivál elején nem illik ünneprontónak lenni.
Gyergyószentmiklós, 2012. szeptember 14.
