Néhány lélegzetvétel
Szoboszlai Annamária jegyzete az L1danceFestről
Az L1 Egyesület szervezésében immár 2002 óta, évről évre megrendezésre kerül az L1danceFest (régebbi nevén L1 Dance Festival). (...)Az L1danceFest következetesebb, szigorúbb válogatás igényelne.
Szoboszlai Annamária jegyzete az L1danceFestről
Az L1 Egyesület szervezésében immár 2002 óta, évről évre megrendezésre kerül az L1danceFest (régebbi nevén L1 Dance Festival). (...)Az L1danceFest következetesebb, szigorúbb válogatás igényelne.
Tizenkét előadás öt estén a MU Színházban, a Bakelit M.A.C.-ben, a Nemzeti Táncszínházban; két kiállítás, két workshop táncosoknak, egy filmvetítés; a DNA Continuum projekt keretében készült darab magyarországi premierje; a hazai divattervezők által Ladjánszki Mártára (a fesztivál művészeti igazgatójára) s Ádám Andreára (a fesztivál programasszisztensére) álmodott ruhaköltemények; valamint a Dance Script, a fiatal tánckritikusoknak meghirdetett nemzetközi szeminárium. Az L1 Egyesület szervezésében immár 2002 óta, évről évre megrendezésre kerül az L1danceFest (régebbi nevén L1 Dance Festival).
Az idei táncfesztivál legfigyelemreméltóbb darabja, bármilyen különös, egy vizuális performansz volt, Naoko Tanaka előadásában (Die Scheinwerferin – A fénydobó). A Berlinben élő japán vizuális művész egy villákból, kanalakból, késekből, játékvasút sínpárokból és vezetékgöngyölegekből kreált terepasztal megvilágításával teremtett fekete-fehér világot az ékszerűen felállított paravánra. Míg a keleten nagy hagyományokkal rendelkező árnyjátékok képei a vászon mögött mozgó vagy mozgatott objektumok, illetve szereplők révén születnek meg, addig Naoko Tanaka ellentétes logikával dolgozik: minden mozdulatlan, csak a performer kezében tartott lámpa jár körbe, nézelődik, gyorsabban-lassan, átsuhanva vagy elidőzve egy-egy tárgyon, vagy épp a nem is annyira mozdulatlan mozgató (Naoko Tanaka) arcán. Megteremtődnek a fény útjába kerülő testek árnymásai. A fény felfedező szemként lép működésbe, csakhogy olyan szemként, mely kizárólag a dolgok árnyképét látja-láttatja. A halott tárgyi világ a fényben animálódik. Ha elfeledkeznénk a terepasztalról, azt hihetnénk, hogy vetített filmet látunk. Nemcsak a világ duplázódik meg. Az előadó maga is doppelgangerjével, egy Naoko Tanaka baba társaságában van jelen a színpadon. Őt vizsgálgatja testrészről testrészre, még mielőtt saját magát is árnyként teremti újjá a vásznon. A különös, poétikus előadás felveti a kérdést: ki, mi, kinek-minek az árnya? No meg, hogy tényleg ennyire relatív lenne a tánc fogalma?
Die Scheinwerferin – A fénydobó
A kép, a képi gondolkodásmód valamivel „táncosabb" megfogalmazására szintén találunk példákat. Christine Borch The body that comes-ja, de különösen Ligia Manuela Lewis Sensation 1.-ja a néző belső képi érzékelésére apellál. Jelen szóhasználatomban a kép nem egyenlő a látvánnyal. Ez a kép leginkább a látványon túl létesülő képként írható le, s az imaginatív képekhez hasonlatos. Az imaginatív képek irányába tett lépések azonban eltérő magasságokba juttatták a nézőt. Míg Christiane Borchnál a munka a test átalakulásával, a test képeivel, állapotaival megragad az egyén szintjén (vagyis magánügy marad), addig Ligia Manuela Lewis egyetlen mozdulatgesztus és arckifejezés butótáncszerűen lassú bemutatásával reflektál az érzékelés viszonylagosságára (és a darabot záró Whitney Huston-dallal a pop kultúrára). Az érzékelés viszonylagossága abból ered, hogy az időben kinyújtott mozdulat az eredeti mozdulat végrehajtásához szükséges energia sokszorosát kívánja meg az előadótól, akinek az erőkifejtését nehezen elhagyható hanghatások kísérik. Ha a produkció zárásaként az elsötétített színpadon nem harsanna fel az I always love you, még azt hihetnénk, hogy a meztelen táncos a szenvedés képeit idézi fel, nem pedig a popdíva mozgásban végtelenített pillanatát. A szemünk előtt megszülető erős kép révén a Sensation 1. több tud lenni, mint egy konceptuális alapú erőmutatvány-kísérlet, több mint Rodrigo Sobarzo de Larraechea Miningja.
Sensation 1.
A Mining első húsz perce a levegővételről – vagyis az életben maradásról, a legelemibb ösztönről – „szól". A chillei előadó körülbelül 50 perces produkciójának első felében ütemesen előadott (transz?)légzésnek vagyunk tanúi. Nem kétséges, az így előálló tudatállapot-változás fontos megtapasztalás az előadó számára, de vajon mit kínál a nézőnek? Az elemi testi funkció működésének látványa közvetve ébreszthet ugyan gondolatokat, társíthatjuk hozzá a két évvel ezelőtti chillei bányakatasztrófa tényét is, vagyis, intellektuális gondolatfelhő dagasztható az előadás köré, de attól még a légzés légzés marad. A koreográfusnak fontos puszta tett önmagában nem bír művészi erővel, még akkor sem, ha a darab második felében méteres fa szárnyat köt magára az előadó, majd befejezésként baltával kettéhasítja azt.
Kellemes meglepetést okoz Vass Imre munkája, a The Soloist. Bár a programfüzet szövege kvantumfizikát ígér, Vass Imre – miután kétdimenziós, vetített alakmásával felkonferáltatja magát – egyszerűen „csak" világot teremt a színpadra átlátszó vizes zacskókból és átlátszatlan, levegővel telt szemeteszsákokból. Berendezi, újrarendezi a földet, és dalt énekel (Zager & Evan: In the year 2525) – tábortűz helyett – a már említett vizes zacskók felett. Átadja a földlakók üzenetét egy, a közönség első sorában ülő fejlettebb intelligenciának, ám a fejlettebb intelligencia nem érti az üzenetet. Ezen kívül mozog is a Mozgató a mozdulatlan, szürke, levegős halmok között, s bár nem mindig zökkenőmentes az átmenet a beszéd, a dal, a mozgás, a tánc, a két és a három dimenzió között, izgalmas szóló születik.
The Soloist
Sajnos a Men&Mahlert nem kíséri hasonló izgalom. Meztelen férfifeneket és megfelelő hosszúságúra harapott csokoládét ugyan tartalmaz a mű, de valódi művészi invenciót – és legfőképpen humort – még csak nyomokban sem. A cikk elején említett DNA Continuum keretében megvalósult nemzetközi produkciót nyolc eltérő nemzetiségű férfitáncossal és egy énekesnővel a dán Palle Granhøj hozta tető alá. Mivel a nagyszerű férfitáncosok mellé olykor megragadó, expresszív pillanatok is társulnak, nagy nemzetközi sikerre számíthat a produkció.
A tarka fesztiválprogramban találunk továbbá lirizáló táncetűdöt (Lea Švejdova: Suna no onna – Sand woman), a magyar néptánc mozgásanyagával dolgozó duót (CIE József Trefeli: JINX 103), tánctörténeti ihletésű darabot (Maik Riebort: This meaning), a táncos karakterére szabott fordulatos szólót (Daniel AlmgrenRecén: Dance Rafał), egy portrénak nevezett feltárulkozó darabot (Ladjánszki Márta: Josha – A Portrait) és egy, a sorba nehezen illeszthető kakukktojást (Zéró Balett: A hang közepe). Az L1danceFest következetesebb, szigorúbb válogatás igényelne.
2012. szeptember 19-23.
