21. századi sziámi
Komjáthy Zsuzsanna jegyzete az Én, Haiku virtuális előadásáról
A tánc, irodalom és film mellé negyedik médiumként pedig az internet is csatlakozik. Ez lesz a közeg, melyen a koreográfia a nézői percepcióig hatol: egy sosemvolt vetítővászon, ami arra hivatott, hogy megsokszorozza és virtualizálja az „itt és most" párosát.
Komjáthy Zsuzsanna jegyzete az Én, Haiku virtuális előadásáról
A tánc, irodalom és film mellé negyedik médiumként pedig az internet is csatlakozik. Ez lesz a közeg, melyen a koreográfia a nézői percepcióig hatol: egy sosemvolt vetítővászon, ami arra hivatott, hogy megsokszorozza és virtualizálja az „itt és most" párosát.
Progresszív, ha nem is annyira aktuális művészeti trendhez csatlakozott a Pataky Klári Társulat Én, Haiku című koreográfiájával, mikor a testi jelenlétet a távollét közvetítettségére cserélte. Progresszív, hiszen Magyarországon eleddig ismeretlennek tekinthettük a „livelike" technikát, még akkor is, ha korábban láthattunk már erre irányuló kísérleteket (gondoljunk csak a pár évvel ezelőtti RS9 Színház – Mai Manó Ház koprodukciójára, a T@rtuffe-re). És csak alig aktuális: az ötlet, hogy az internetet emeljük a befogadás első számú kontextusává, majdnem tíz éves.
Az előadás kétségtelenül újító és honosító szándékú, melynek lényege, hogy az előadó ne élőben álljon saját közönsége előtt, hanem valami független és objektív tárgy, mondhatni egy semleges harmadik szem, a kamera tükrében. Ennek jelen(nem)léte eleve érdekes kérdéseket szül a laikus nézőben. A kamera, mely protézisként funkcionál, és mely a test realitását a fantázia szimbolizmusával kapcsolja össze, küszöbjelenségnek tekinthető, iránya pedig azon klasszikus, narcisztikus problémafelvetésig vezet, hogy a jelrendszer hozza-e létre az érzékelést vagy éppen fordítva.
Akárhogy legyen is, a kamera az előadást megfosztja az eredetiség gyermekiségétől, és tánc és film sziámi ikerpárját generálja. Az Én, Haiku esetében egyszerre tölt be nagyító és redukáló szerepet. Részleteket enged a nézőkhöz közel, olyan apró momentumokat, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak táncelőadás közben (például a premier plán vagy a szuperközeli), másfelől viszont karcsúbbá is teszi a produkciót. Annak ellenére ugyanis, hogy a rendezőnő elmondása szerint koncepció volt a mozgás sűrített kifejezése (valamint a képiség dúsabbá tétele), e struktúrát a koreográfia irodalmi hivatkozással, jelen esetben a haikuhoz hasonlítással akarta véghezvinni.
Az előadás ugyanis, mondhatni minden szempontból, az ősi, japán műfajhoz igazodik. Gazdag természeti képeket használ, melyek íve az évszakok változásait követi: tél, tavasz, nyár, ősz és tél. A fragmentumok kurták, tömörek, egyszerűek és a szono mama (éppen így) elvéhez hűen, mondhatni nem mutatnak meg semmit az emberből. A „deszubjektív" minta már-már objektív mozdulatokat eredményez; Egyed Bea mozgását inkább a természet szeszélyeinek kitartó prezentálása, semmint az egyedi kifejezés útkeresése jellemzi. Ezt tautologizálják a Massih Parsaei készítette animált képek is, melyek a mozdulatok impresszív, festményszerű esszenciáiként jelennek meg. A koreográfia összességében a dzsiszei, vagyis a búcsúvers struktúráját követi, és a melankóliát ábrázolja.
A törekvés hibátlan, mégis úgy tűnik, a sűrítést irodalmi élek mentén hajtogatni pazarlás a film jelenlétében. Egészen más törvények szerint működik ugyanis az irodalom és a film, megint más a táncelőadások dramaturgiája. A művészeti nemek tehát random módon kapaszkodnak egymásba, és úgy nyomják-szorítják a másik reguláit, hogy azok illogikussá és megkérdőjelezhetővé teszik a darab gondolatiságát és tudatosságát.
A tánc, irodalom és film mellé negyedik médiumként pedig az internet is csatlakozik. Ez lesz a közeg, melyen a koreográfia a nézői percepcióig hatol: egy sosemvolt vetítővászon, ami arra hivatott, hogy megsokszorozza és virtualizálja az „itt és most" párosát. Az ustreamen keresztül (www.ustream.tv) mintegy másfélszáz ember „vált jegyet" az Én, Haikura, és azt kényelmesen, ki-ki a saját fotelében hátradőlve, bort szürcsölve vagy éppen pogácsát majszolva nézheti. A rituálé kölcsönzött, és olyan attitűdöt eredményez, mely idegenséget szül. Tulajdonképpen „bárhol és bármikor" fogyasztható az előadás, a bemutatót követően archaizálta magát az éteri filmtárban (elérhető ITT ).
Az internet mindenesetre a koreográfia közlekedőedénye, melyre a kamera filmszalagja előhívható. Elsődleges funkciója, hogy általa a jelenlét másolata jellé avanzsáljon, és a tánc képzőművészeti, műalkotás jellegét erősítse. Ez egyedi helyzetet jelöl, minden kétséget kizáróan olyan lehetőséget, mely az internet globális elterjedtsége és hasznosultsága ellenére is progressziót hordoz. Azt feltételezi ugyanis, hogy a médiumok ilyen mértékű elegyedése (és akkor a test médiumáról semmit nem szóltam), új törvényeket és új típusú művészetet kell hogy szüljön: egy degenerált, 21. századi hibridet, életképes sziámit.
Internet, 2012. november 20.
