SZEM-re való fiatalok
Kutszegi Csaba jegyzete a SZEM-ről II.
A magyar és a lengyel-német módszer közötti különbséget szemlélgetve, arra gondolok: lehet, hogy a lengyelek-németek stikában szembenéznek-szembenéztek a múltjukkal, és például előre megfontolt szándékkal száműzték jelenükből a múltjukra jellemző poroszos oktatást?
Kutszegi Csaba jegyzete a SZEM-ről II.
A magyar és a lengyel-német módszer közötti különbséget szemlélgetve, arra gondolok: lehet, hogy a lengyelek-németek stikában szembenéznek-szembenéztek a múltjukkal, és például előre megfontolt szándékkal száműzték jelenükből a múltjukra jellemző poroszos oktatást?
A bukaresti „I. L. Caragiale" Színház- és Filmművészeti Egyetem végzősei A mi osztályunkat hozták a SZEM-re. A Magyarországon a budapesti Katona József Színház Kamrájában 2011 őszén bemutatott darab kiált a táncért és mozgásért. Bizonyítja ezt, hogy a két rendezésben hasonló helyeken jelenik meg a tánc (pedig a darab írója, a lengyel Tadeusz Słobodzianek szinte egyáltalán nem élt az írói instrukció eszközével): például amikor a hivatalos táncmulatságon az osztály halottai is részt vesznek a táncban, megjelenítve a halálukban bűnösök lelkifurdalását. De a sok-sok narráció fenyegető unalmát is (mindig egy-egy szereplő meséli a történteket) leginkább mozgalmas képekkel lehet elkerülni, melyekben már rendezői döntés és/vagy lehetőség kérdése, hogy mennyi és milyen tánc vagy mozgás szerepeljen. A bukarestiek – ez közhelyes, de igaz – igazi lendületes, „román színházas" produkcióval érkeztek; láttam, értékeltem, ám valahogy nem volt érkezésem a mozgást és a fizikai akciókat elemzőn figyelni (melyek ettől függetlenül lényeges, és a román fiatalok által igen jól interpretált alkotórészei a produkciónak), mert torokszorítón, elementárisan hatott rám az előadás. Erősebben, mint a Katona premierjén, pedig az a rendezés (is) kitűnő, és több tapasztalt, nagy színész is játszik benne. A húsz évnél alig idősebb bukaresti fiatalok mély, érett, érzékeny, őszinte, hiteles és bölcs múltba nézése elkápráztatott és felkavart... Aztán az előadás másnapján, a szakmai beszélgetésen rádöbbenhettem, hogy a fiatal román színészek tárgyhoz tartozó történelemismerete (a magyar kortársaikéhoz hasonlóan) igencsak hézagos, a darabban szinte „csak" az emberi viszonylatokat és a külső-belső drámákat érzékelik, de azokban igyekeztek mélyre ásni. Egyébként meg maximálisan betartották a rendező (Simona Măicănescu) utasításait. A beszélgetésen az is látszott rajtuk, hogy a felmenőik múltja helyett jobban érdekli őket a saját jövőjük (az vesse rájuk az első követ...). És hogy nem történészek, hanem „csak" igen tehetséges színészek. Ezen már magamban gondolkodtam el: lehet, az én generációm az utolsó, amely még feszt görcsöl a múlttal szembenézéssel... Vagy esetleg hazámban az ebben érdekeltek ebből is politikai bizniszt kreálnak... Na, térjünk vissza gyorsan a színházhoz.
Jelenet A mi osztályunk c. előadásból
Annál is inkább, mert a budapesti Színművészeti fizikai színházi koreográfus-rendező szakos negyedikes osztálya az osztályvezető tanáruk, Horváth Csaba Toldijával érkezett, amelyben aztán doszt van koreográfia. Le a kalappal a Toldi előadói előtt is! Nemcsak mozgásban, de jelenlétben, játékban, szövegmondásban és összpontosításban is nagyszerűek („másik" osztályfőnökük: Lukáts Andor). Az viszont elgondolkodtat, hogy mind a három magyar produkción – a nemzetközi átlaghoz képest – sokkal inkább a tanárok és/vagy rendezők keze nyomát észleltem, mint az osztály kreatív, generációra jellemző alkotói aktivitását. Műhelytitkokba persze nem látok bele (lehet, ötletelhettek a hallgatók is), de az tény: a Toldi minden ízében Horváth Csaba-opus. Ha a saját együttesének, a Forténak készíti, valószínűleg nagyon hasonló volna a végeredmény. Ez persze nem baj, mert Horváth színházi nyelve – erényei miatt – az évek során megkerülhetetlenné vált (pláne fizikai színházi szakon), akkor is tanítani kéne, ha nem ő maga lenne az osztályfőnök, mert – az adott előadás színvonalától függetlenül is – realizálása kitűnő stúdium szó és mozdulat együttesének tanulmányozására, értelmezésére. De a Toldi színvonalával sincs baj. A felmondott teljes elbeszélő költeményhez társított koreográfia helyenként kiemelkedően jól működik (verbálisan kifejezhetetlen többletet nyújt a vershez), végig megfelelően funkcionál (elvonatkoztat, elidegenít, elemel), és ügyesen elkerüli a maga állította csapdahelyzeteket (itt arra gondolok, hogy néha majdnem átmegy banális illusztrálásba, de végül is soha sem billen át oda, mert a táncos-színészek – rajtuk is nagyon múlik – a kényes-kérdéses szituációkból mindig „kitáncolnak" egy elgondolkodtató, vállalható absztrakció felé).
Jelenet a Toldi c. előadásból
Előre veszem a fesztivál utolsó előadását, mert az is budapesti egyetemisták produkciója: a bábszínész osztály ötödikesei az Alföldi Róbert rendezte A tavasz ébredését mutatták be. Előbbi feltételezésemet igazolja némiképp, hogy az előadás utáni szakmai beszélgetésen az előadók a feltett kérdésre, hogy tudniillik Alföldi kész koncepcióval érkezett-e, határozott igennel válaszoltak. Persze miért is ne! Az egyetemen sem baj, ha a rendező tudja, mit akar, pláne, ha olyan eredeti és sokoldalú színházcsináló, mint Alföldi. Akinek „mentségére" rögtön elmondható, hogy az előadó hallgatókban láthatóan hatalmas – előadói – kreativitást szabadított fel (és végül is ez színész, és nem rendezői osztály). A beszélgetésen felmerült a régi kérdés is: egyenrangú-e a bábos színész a színésszel? Hogy mennyire működik még a rangsorban lejjebb rendelő megítélés, azt nem tudom, de a látottak alapján megerősíthetem: egyenrangú színész. És még bábozni is tud. A tavasz ébredésében nem paraván mögé bujt láthatatlan emberek mozgatnak bábokat, hanem színészek játszanak bábbal, saját arccal, teljes testtel, mimikával, gesztussal. Két, különböző magasságú paraván van a színpadon, melyek mögül kiemelkedve, eléjük, közibük szaladgálva játszanak az előadók. A bábok babák: egyszerű játékboltinak tetsző meztelen csecsemők, attól speciálisak, hogy határozottan látszik rajtuk az elsődleges nemi jelleg. A bakfislányokat és kamasz fiúkat játszó színészek hol maguk jelenítik meg a karaktereket, hol pedig bábjaikkal keltik – nagyon ügyesen – életre a figurákat. Szellemes és néha meghökkentő, hogy amikor maguk bújnak a szerepbe, az előbb még „élő" babákat semleges kellékekként kezelik: lóbálják, dobálják őket, csapkodnak velük. A mulatságos részletek közben felépül a dráma, lejátszódnak a tragédiák is. A darab végén megfogalmazódik (felírják a paravánra) a provokáló, filozofikus kérdés is: hisz ön istenben? Egyetértek a közös krakkói-müncheni produkció egyik színész-táncosával, akinek a sokszor drasztikus húzások miatt nem tetszett a dramaturgia. A megfogalmazott kritikában csak az volt némiképp pikáns, hogy a lengyel (vagy német) hallgató magyar hallgatótársainak fogalmazta meg azt (mintha a magyar egyetemisták beleszólhatnának a dramaturgiába, ha Alföldi kész koncepcióval érkezik).
Jelenet A tavasz ébredése c. előadásból
A Látogatás előadói beleszólhattak, hiszen maguk készítették – tanári irányítás nélkül! – előadásuk minden alkotórészét és részletét. Ráadásul nemzetközi együttműködésben: a müncheni August Everding Bajor Színházakadémia és a krakkói Ludwik Solski Állami Színművészeti Akadémia különböző szakokra járó hallgatói ingázva, egymással összejárva dolgoztak, hogy a tragikus sorsú, zsidó származású, galíciai Bruno Schultz (író és képzőművész) látomásos, mély prózáját ta
rtalmi, formai, hangulati és érzéki elemeire szedjék szét, azért, hogy táncos-mozgásos-prózás látványszínházban rakják újra össze. Könnyed, laza, nyílt fiatalok grandiózus vállalkozásának eredményét nézhettük meg a színpadon. Meg egy darabkát Európából. E szép és igaz szlogenek mellett a társaság szakmai-technikai fegyelme is lenyűgöző, koordinált testekkel, igényes tánctechnikával pontosan fogalmaznak, csapatmunkájuk, színpadi együttműködésük példaértékű, és a Bruno Schultz-szöveget nem csak hangulatteremtő táncürügynek használják, hanem a mélyére hatoltak, hogy kibányásszák onnan a megértés, az értelmezés, az érzelmi azonosulás és az újraértelmezés ritka kincseit és feldolgozásuk szellemi élményét. Mindezt maguktól, tanári intenciók nélkül.
Jelenet a Látogatás c. előadásból
A magyar és a lengyel-német módszer közötti különbséget szemlélgetve, arra gondolok: lehet, hogy a lengyelek-németek stikában szembenéznek-szembenéztek a múltjukkal, és például előre megfontolt szándékkal száműzték jelenükből a múltjukra jellemző poroszos oktatást? Vagy túlspilázom a dolgot, és mi sem vagyunk poroszosak, csak arról van szó, hogy a mi hazánk minden téren a nagy egók országa?
Nem akarom nagy, összegző bölcsességekkel zárni cikkemet, de annyit el kell mondanom: a SZEM – egyebek mellett – azért volt nagyon jó, mert a fellépők öt napig nem utaztak haza. Az előadásokon a csilláron is lógtak, a szakmai programokon (a délelőtti workshopokon és a beszélgetéseken) valóságos kis tömegek gyűltek össze. A fiatalok kíváncsian lesték egymást, privát közös programokat is szerveztek, barátságok köttettek. Színvonalas produkciókkal érkeztek, nagyon jó volt látni őket (tanúsíthatom: mindegyik fellépő SZEM-re való volt), majd élményekkel, tapasztalatokkal távoztak. A fesztivál hozadéka még azáltal nőhetne, ha a magyarországi szakma képviselői is kihasználnák a találkozó kínálta lehetőségeket. Bízzunk benne, hogy egy-két év múlva már így lesz (ugyanis a rendezvényt más-más tematikával minden évben meg akarják szervezni).
Miskolci Nemzeti Színház, 2013. február 11.
