Ladjánszki Márta: Izraeli utunk
Beszámoló a Machol Shalem International Dance Week (Jeruzsálem) és az International Dance Exposure (Tel Aviv) 2013 rendezvényekről
A Machol Shalem az ún. Musrara negyedben fejti ki hatását, ahol jellemzően ortodox zsidóság lakik, elgondolhatjuk, hogy folytonos libikókajátékban próbálnak megfelelni a művészek és a szervezők is. Állandó a feszültség az ortodox és ultra-ortodox zsidóság, valamint a zsidóságát megélő, de Európhoz tartozni vágyó, szabadságot kereső művészek között.
Beszámoló a Machol Shalem International Dance Week (Jeruzsálem) és az International Dance Exposure (Tel Aviv) 2013 rendezvényekről
A Machol Shalem az ún. Musrara negyedben fejti ki hatását, ahol jellemzően ortodox zsidóság lakik, elgondolhatjuk, hogy folytonos libikókajátékban próbálnak megfelelni a művészek és a szervezők is. Állandó a feszültség az ortodox és ultra-ortodox zsidóság, valamint a zsidóságát megélő, de Európhoz tartozni vágyó, szabadságot kereső művészek között.
„BEVETÉSRE KÉSZEN" – ez jut eszembe elsőre, látva a megannyi táncelőadást, mind izraeli színekben. Két hét alatt nem csak a mainstreamet, de az „alternatívabb vonalon" mozgó előadókat, alkotókat is láthattuk. Már tavaly is megfogalmazódott bennem (a lenyűgöző erővel megjelenő előadásokat látva), hogy vajon miért akarnak nyitni, és mire van szükségük a mi európai-amerikai tánckultúránkból. Idén – hogy a két hét alatt 67 táncelőadást (ebből 56 izraelit) láthattunk a két fesztiválon – kicsit több választ kaptunk a kérdésre, mert igen, lenyűgöző a táncosok technikai tudása, de egyelőre kevés az olyan alkotó, aki ki tud emelkedni a klasszikus és/vagy modern balett világából, és el tud rugaszkodni az oly jellemző militarista személetmódtól is.
A Machol Shalem Dance House (MSDH) tavalyi meghívása után elkezdtünk kölcsönösen figyelni egymásra, jeleztük is együttműködési szándékunkat, s ennek eredményeképpen idén a folyamatos megújulásban lévő táncfesztivál (új nevén: International Dance Week) meghívta a silence is Okay! című, 13 perces etűdünket az egyébként túlnyomó többségében izraeli előadások közé. A bemutatónk után sokan megkerestek minket azzal, hogy jó volt látni az elmélyülés és fizikalitás nemes egyszerűségét, valamint elismeréssel szóltak az időmennyiségről, melyet a megfigyelésekre szántunk. Van mit tanulnunk egymástól! Ezzel vágtunk bele előbb a jeruzsálemi nemzetközi tánchétbe, majd a tel-avivi táncplatformba.
ESQUISSE / fotó: Gadi Dagon
A Machol Shalem Dance House (vezetői: Ruby Edelmann, Ofra Idel és Katherina Vasiladis) különleges munkát végez Jeruzsálemben. Idén versenyt is hirdettek, melynek három rostájához egyedi koncepcióként külön-külön zsűricsoportokat invitáltak meg. Az előválogatásra én is meghívást kaptam, a nemzetközi zsűri az izraeli meghívásokról dönthetett, az izraeli a beérkező nemzetközi jelentkezők közül válogatott. Sajnos élő bemutatkozásra a fesztivál előtti napon csak nyolc előadást hívtak meg, jó lett volna a közel száz jelentkezőből minimum tíznek lehetőséget adni a versengésre, hogy még izgalmasabb legyen a „küzdelem". Örömünkre egy magyar résztvevő is volt: Fehér Ferenc Stix 66 című szólójával. A nyolc meghívott alkotásból három nyert díjat, az elsőt teljesen egyértelműen, egybehangzó szavazzással Ruri Mitoh japán táncos-koreográfus szóló előadása kapta, az ESQUISSE.
Fractal / fotó: Gadi Dagon
A sabbath miatt csak szombat este induló nemzetközi tánchét megnyitója az első négy helyezett újra-bemutatkozása volt, ezt követte vendégelőadásként Uri Shafir Fail Better című duettje. Ez utóbbiban (Uri Shafir és Omer Uziel előadásában) öröm volt látnom a mozgáskísérleteket, az egymára válaszolgatásokat. Kiváló táncosok, nemes egyszerűséggel léteznek a színpadon, nem fitogtatják táncos tudásukat, inkább feszegetik fizikai határaikat. Produkciójuk zseniális felütése volt egy alternatív mezőnyt bemutató fesztiválnak.
Meg kell még említenem Iris Erez Homesick című munkáját is (Iris előző este egy duettjével inkább megijesztett, mint újabb munkái megnézésére csábított, de mivel kedves ismerőseink is felléptek az általa koreografált trióban, mindenképpen illett megnéznünk az előadást – szerencsére). Az L1danceFest 2013 vendége volt az izraeli Tami Lebovits és Asaf Aharonson, most előadókként (alkotótársakként) szerepeltek Iris munkájában, melyben zseniálisak voltak. A Homesick mozgalmas, kihívásokkal teli, őszinte munka, tiszta és meglepő mozdulatokkal, tökéletes együttléttel (a trió harmadik tagja Ofir Yudilevitch volt).
Asphalt
Nem könnyű létezni és talpon maradni a Machol Shalemnek Jeruzsálemben, de kitartó munkájuk évről évre nemzetközi elismerést és együttműködések tömegét eredményezi. Minden megmozdulásuk mögött erősen érezhető a politikai és a vallási feszültség. A Machol Shalem az ún. Musrara negyedben fejti ki hatását, ahol jellemzően ortodox zsidóság lakik, elgondolhatjuk, hogy folytonos libikókajátékban próbálnak megfelelni a művészek és a szervezők is. Állandó a feszültség az ortodox és ultra-ortodox zsidóság, valamint a zsidóságát megélő, de Európhoz tartozni vágyó, szabadságot kereső művészek között. A MSDH kanadai támogatással egy régi iskolaépület tornatermében épít befogadóhelyet és bázist, és ezen belső konfliktusok közepette hirdeti a modern és kortárs táncot. Szerencsére élvezik a város bizalmát és támogatását, lelkes munkájuk elismerésben részesül a művészek körében is.
A nemzetközi zsűri a fesztivál végén – a British Council támogatásával – egy kiemelkedő alkotónak különleges díjat (egy hetes londoni rezidenciára szóló meghívást) adhatott át. Az elismerést az Anat Cederbaum – Léo Lerus alkotópáros kapta Fractal című előadásukért.
Nagyszerű volt beletekinteni, belehallgatni még abba a vasárnap délelőtt szervezett beszélgetésbe, mely a jeruzsálemi „függetlenek" jelenlegi irányvonalairól szólt.
Never The Less
Aztán Jeruzsálemből több nemzetközi vendég (így mi is) folytatta útját Tel-Avivba, a Nemzetközi Tánc Platformra, mely egy évente megrendezett ötnapos, reggeltől estig tartó programsorozat. A fő helyszíne a Suzanne Dellal Centre (Tel Aviv művészeti központja). A fő szervezői, Yair Vardi, Claudio Kogon és Rachel Grodjinovsky hatalmas munkával teremtik meg a fesztivál feltételeit. Az idén 25. évfordulóját ünneplő komplexum (több épületből álló stúdió- és előadótér) idén közel 140 nemzetközi vendéget várt, és kb. 60 izraeli táncelőadást mutatott be hivatalos és off programjában. Ha belegondolunk, hogy mindez csupán öt nap alatt történt meg, érzékelhetjük, milyen szervezést igényelt az esemény.
Bodyland
Meg sem próbálom felidézni valamennyi előadást, inkább kiemelek néhányat a számunkra legizgalmasabbak közül. A megnyitó előadás, Inbal Pinto és az Avshalom Pollak Dance company Dust című bemutatója különleges látványvilággal kápráztatott el minket (nagyszerű lenne ifjúsági előadásnak is). Nadar Rosano Asphalt című triója okos, szép mozdulatokkal megszerkesztett lírai koreográfia. Az alkotó mellett a trió másik férfi táncosa, a fiatal Yochai Ginton kibucban nevelkedett, és a Kibbutz Dance Companyban kezdett el táncolni. Nagyszerű táncos és szimpatikus jelenség, a platformon még három táncelőadásban jelent meg. A Vertigo Dance Company Vertigo 20-előadása (melyből részleteket láthattunk) stúdiókörülmények között lenyűgöző együttműködésben dolgozó táncosokkal zajló, a stúdió falait valósággal szétfeszítő, energikus ünneplés. Dafi Altabeb Never The Less című, csendes, őszinte, emberi kapcsolatokkal teli duettje megérintett (ebben szerepelt ismét Yochai Ginton).
We Love Arabs
Yossi Berg és az Oded Graf Dance Theatre Bodyland-előadása öt fiatalemberre épül, közös játékuk lenyűgözó hummorral és könnyedséggel varázsolt el minket. Talia Beck The Botany of Desire című kvartettje (újra Yochai Ginton szereplésével) furcsa mesét tárt elénk, amelyben a táncosok szép harmóniában egy vágyott helyről álmodtak. Hillel Kogan két előadással is jelentkezett. Az egyik a The Rite of Spring meglepő és váratlan szóló-feldolgozása volt. Később a mellbevágó, groteszk önvallomása, a We Love Arabs sokakat megbotránkoztatott, és még többeket megnevettetett (nagyszerű partnerével, Adi Boutrousszal az állandó izraeli-palesztin konfliktusokat karikírozta ki).
House
Mindenkit lenyűgözött a L-E-V fantázianéven futó Sharon Eyal és Gai Behar alkotópáros House című darabja (az előadással nemrég vendégszerepeltek a Trafóban, kritikánk róla itt olvasható: Az atommag fájdalma és öröme - a szerk. megj.). Ötvenöt perces zombimozgás nyolc gyönyörű, egyenként tökéletes, és sokszínűségben, sokféleségben teljes táncossal. Lélegzetelállító munka, jómagam külön örültem, hogy nem színpadon láthattam, hanem próbatermi hangulatban, így sokkal emberibb megvilágításban figyelhettem testközelből a táncosok teljesítményét, mely élsportolókéval vetekszik. S ez is a kritikája a darabnak. Elkövették ugyanis azt a hibát, hogy egy rövidebb, korábbi darabot is még „ráadásként" megmutattak, ami teljesen ugyanaz volt, csak más címen (Sara). Ettől viszont megkérdőjeleződött, hogy vajon hány darabon keresztül lehet ugyanezt a témát/formanyelvet még húzni-vonni. Egyszer üt, de rendesen, viszont másodszor már inkább gyengíti az előző élményét.
A nemzetközi táncplatformon záróakkordként két, minisztérium által szponzorált díjat adtak ki, melyekről kritikusok szavaztak. Szívet melengető, hogy a két díjazott előadás kisebb, független alkotás: az off programban szereplő Two Room Apartment-duett (Niv Sheinfeld és Oren Laor koreográfiája), valamint Hillel Kogan már említett We Love Arabsja.
Izrael, 2013. december
(Ladjánszki Márta, Varga Zsolt - L1 Egyesület)
Az utat az EMMI támogatta utazási költség-hozzájárulással (Kiemelt Művészeti Programok).
