Kutszegi Csaba: Nem lecserélni, támogatni!
XXVI. Zalai Kamaratánc Fesztivál – JEGYZET
A megújult, kortárs néptáncra nem az autentikus helyett, hanem az autentikus mellett van szükség. Tehát az innovációval nem kiszorítani, eltakarítani, lecserélni kell az autentikust, hanem megtámogatni. Ugyanis mindkettőre szükség van, mert biztos jövője csak annak a művészeti ágnak van, amelyik nemcsak múlttal bír, hanem a jelenről is tud adekvát képet tükrözni.
XXVI. Zalai Kamaratánc Fesztivál – JEGYZET
A megújult, kortárs néptáncra nem az autentikus helyett, hanem az autentikus mellett van szükség. Tehát az innovációval nem kiszorítani, eltakarítani, lecserélni kell az autentikust, hanem megtámogatni. Ugyanis mindkettőre szükség van, mert biztos jövője csak annak a művészeti ágnak van, amelyik nemcsak múlttal bír, hanem a jelenről is tud adekvát képet tükrözni.
Furcsa ország furcsa művészete a néptánc – ez egy egymondatos magyar helyzetértékelés a 21. század tízes éveiből.
Nincs a világon még egy olyan nemzet, amelyik annyi népdalt és néptáncot gyűjtött volna össze régiója múltjából, mint a magyar (ez tény), és nincs még egy olyan ország, amelyik e gazdagságból is csapdát építene magának, melybe önként és boldogtalanul bele is ugrik (ez részben feltételezés). Ahol nincs nagy nemzeti gyűjtemény (amelyben a folklórkincs tudományosan rendszerezve is van), ott kisebb ugyan a büszkeségfok, de kevesebb a gond is: nem kell töprengeni azon, hogyan őrizzük-ápoljuk féltett kincseinket, és nem kell görcsösen félteni azt minden újraértelmezési kísérlettől és minden olyan felhasználási módtól, amely a hagyományt – a feltárt szabályrendszerét rugalmasan kezelve – alapanyagként kezeli. De furcsa hely Magyarország azért is, mert itt a regnáló politikai erő ideológiájában a nemzettudatra épít, de e szellemiség legfőbb őreit szabályosan kiéhezteti. Furcsa hely az, ahol – mindenki örömére! – jut erő és forrás nemzeti büszkeségünk esetenkénti kirakatba helyezésére (a Felszállott a pávára gondolok), de nem jut pénz a néptáncművészet csekély számú hivatásos művelőjének munkakörülményeire, egzisztenciájára és jövőképére, valamint az országos hálózatban tömegbázist teremtő, nélkülözhetetlen amatőr mozgalom elégséges támogatására. De furcsa az is, hogy az említett „amatőrök" egy része annyira konzervatív szemléletű, hogy hagyományőrzőbb akar lenni a hagyományok hivatásos, sokoldalúan képzett őrzőinél, míg egy másik részük példát mutat felszabadultan bátor kísérletezésből. De hasonló a helyzet „felsőbb szinten", a hivatásosoknál is. Egyesek állandó támadások kereszttüzében sem adják fel a folyamatos megújulásért vívott harcot, míg mások a gagyi beáramlásának is boldogan teret engedve, show-tánccá szimplifikálják a néptáncot (sajnos nem ritkán az oldalfüggetlen, szavazatgyűjtő politika számító támogatását élvezve).
Furcsa helyzetben van a magyar néptánc, mert szakmai körökben mindenki azt mondja, hogy – a fent jelzett ellentmondások dacára – ennyi ember az országban soha nem táncolt ilyen jól, a XXVI. Zalai Kamaratánc Fesztivál megszeppent zsűritagjai viszont az első versenyforduló után tanácstalanul dörzsölgették a homlokukat, mondván, ha ilyen lesz a többi forduló is, kinek fognak díjat adni. De gyorsan megnyugtatok minden nyugtalankodót: a verseny végére úgy feljött a színvonal, mint nagy esők után mélyföldön a talajvíz.
Visszatérve az örök „hagyományőrzés vs. megújulás" vitához (amely a múlt század hatvanas évei óta tematizálja a zalaegerszegi és a szolnoki néptáncfesztiválok történetét), érthetetlen, hogy a szembenállók mért nem képesek a csőlátásból kigyógyulva (tisztelet az e szimptómában nem szenvedő néhány kivételnek), egymás tudását akceptálva és felhasználva, közös érdekek mentén egymáshoz közelíteni (lehet, hogy a közöseket mindig felülírják az egyéni érdekek?). A Felszállott a páva szakmai szervezői például már a kiírással távol tartották a versenytől az innovációs kísérleteket, ezzel szemben igen beszédes az idei zalai fesztiválról készült alábbi statisztika: a 36 versenyszám közül autentikus kategóriába 23-mal, míg az innovációt jobban preferáló táncszínházi kategóriába csak 13-mal indultak a benevezett alkotók, ennek ellenére koreográfusi díj autentikus számnak csak 4, míg táncszínházinak 6 jutott. A zsűri nem ítélt oda kiemelt nívódíjat, és az arra szánt összeg átcsoportosítása után ezt az arányt alakította ki. Ez azért annyit csak jelent, hogy a megújulási szándék a néptáncban sem ördögtől való. Pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a szaktekintélyekből álló zsűri majdnem összes tagja az autentikus néptánc elkötelezett híve és felkészült ismerője volt. Persze hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy a kategóriákat a legtöbb alkotó – nagyon helyesen – nem szigorúan értelmezi. Előfordult, hogy a zsúri autentikus kategóriában indított számot inkább táncszínházinak vélt, és fordítva. Ez egyébként biztató jelenség, mert az olvasható ki belőle, hogy autentikus alapvetésben gondolkodó alkotók is keresik a megfontolt továbblépés lehetséges irányait, és ez a belső önfejlődés ugyanolyan fontos, mint a társművészetek, vagy jelesül a kortárs tánc szemléletének és eszközrendszerének beemelése, adaptálása a néptáncba. Itt kell hangsúlyosan megjegyezni: a megújult, kortárs néptáncra nem az autentikus helyett, hanem az autentikus mellett van szükség. Tehát az innovációval nem kiszorítani, eltakarítani, lecserélni kell az autentikust, hanem megtámogatni. Ugyanis mindkettőre szükség van, mert biztos jövője csak annak a művészeti ágnak van, amelyik nemcsak múlttal bír, hanem a jelenről is tud adekvát képet tükrözni. A ma élő embert pedig húsba vágón már nem a csűrdöngölés és a juhmérés problematikája érinti meg (ezen legfeljebb nosztalgiázni tud), hanem – ugyanúgy, mint a 150 éve élt felmenője – saját korának égető kérdéseire vár sajátos választ a művészetektől. Csak a korszerű színpadi néptáncművészet eleven létezése tudhatja hosszú távon is nélkülözhetetlenné tenni az autentikus alapokat.
Bár egyértelműen kiemelkedő produkciója nem volt az idei fesztiválnak, azt a díjazás is egyértelműen tükrözi, hogy a legjobb autentikus koreográfia a Farkas Tamás készítette A gyergyói hármas volt (Tabán Táncegyüttes), míg ugyanezt az elismerést a táncszínházi kategóriában a Juhász Zsolt koreografálta Találkozások – In memoriam Gy. K. (Bihari János Táncegyüttes) érdemelte ki. Az előbbiben a táncolás és éneklés igen magas színvonala, tiszta előadásmódja mellett különösen szimpatikus, hogy a hangszerek megjelenése, szereplésük szinte dramaturgiai rendezőelvként működik, és messzi régmúltunk hangulata elevenedik meg komplex színpadi képekben. Juhász Zsolt Györgyfalvay Katalin emlékét úgy idézi meg, hogy egyszer sem utal konkrétan a legendás alkotóra és pedagógusra, hanem elvont, cselekmény nélküli kép-hang-látvány-tánc kompozícióval idézi meg szellemiségét – nem túlzás állítani: mesterien. Lehengerlő volt Moussa Ahmed Csudapestiek című koreográfiája az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes előadásában, a Kovács Márton – Bognár József szerzőpáros Kockázatok és mellékhatások című darabja, amellyel a Mecsek Táncegyüttes szerepelt, a kitűnő táncok mellett frenetikus humorával és szellemes, szatirikus élével tarolt. A táncszínházi kategória díjazottjai közül még feltétlenül említést érdemel Ágfalvi György néptánc-alapokra épülő remek kortárs tánca, a Semmiből a semmibe (Csepp Táncműhely) és Sánta Gergő Hecc című koreográfiája, amely rendkívüli technikai tudást és előadói felkészültséget igénylő, ízléses, értékes szórakoztató tánc. Ez utóbbi, a Honvéd Táncműhely előadásában bemutatott produkció a fesztiválalapító Orsovszky István emlékére alapított koreográfusi díjat kapta meg. Az idén először átadott díj a múlt, az elődök tiszteletének szép példája.
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2014. április 25-27.
A fesztivál díjazottjai
Orsovszky István koreográfusi díj:
Sánta Gergő: Hecc (Honvéd Táncműhely)
Autentikus néptánc kategória, koreográfusi nívódíj 1. fokozat:
Farkas Tamás: A gyergyói hármas (Tabán Táncegyüttes)
Autentikus néptánc kategória, koreográfusi nívódíj 2. fokozat:
Moussa Ahmed: Csudapestiek (Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes)
Autentikus néptánc kategória, koreográfusi nívódíj 3. fokozat:
Kádár Ignác – Nagypál Anett: „A románoké" (Ajka-Padragkút Táncegyüttes); Varga János: Hejj regő rejtem... (Zalai Zörömbölők Táncegyüttes)
Táncszínházi kategória, koreográfusi nívódíj 1. fokozat:
Juhász Zsolt: Találkozások – In Memoriam Gy. K. (Bihari János Táncegyüttes)
Táncszínházi kategória, koreográfusi nívódíj 2. fokozat:
Ágfalvi György: Semmiből a semmibe (Csepp Táncműhely)
Kovács Márton – Bognár József: Kockázatok és mellékhatások (Mecsek Táncegyüttes)
Táncszínházi kategória, koreográfusi nívódíj 3. fokozat:
Nemes Szilvia: Légy jó mindhalálig! (Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes)
Ifj. Zsuráfszky Zoltán: „Sebes Vándor" (Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes)
Szólótáncosi díj:
Kádár Ignác
Merczel Sára
Együttesi nívódíj:
Somogy Táncegyüttes
Zalai Táncegyüttes
Bihari János Táncegyüttes
Zenei nívódíj:
Szokolai Dongó Balázs
Zenei különdíj:
Radics Ferenc
Lakatos Róbert
Hagyományok Háza különdíj (fellépési lehetőség a Hagyományok Háza Vásárhelyi László Táncszínpadán):
Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes
