Faluhelyi Krisztián: Valami pirkad?
VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó – JEGYZET
Október 1. és 5. között zajlott a VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, melyen a honi táncélet kiválóságaiban gyönyörködhetett a pécsi publikum. A néhány éve már csak a nevében nemzetközi találkozó eme jelzőjét idén is sokféleképpen próbálták körülírni, mulattatóbbnál mulattatóbb magyarázatok hangzottak el, az igazsághoz legközelebb mégis a hivatalos verzió áll: a nemzetközi jelző legfeljebb a találkozó hősi múltjára emlékeztet és a soha ki nem hunyó jövőbe vetett reményt takarja.
VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó – JEGYZET
Október 1. és 5. között zajlott a VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, melyen a honi táncélet kiválóságaiban gyönyörködhetett a pécsi publikum. A néhány éve már csak a nevében nemzetközi találkozó eme jelzőjét idén is sokféleképpen próbálták körülírni, mulattatóbbnál mulattatóbb magyarázatok hangzottak el, az igazsághoz legközelebb mégis a hivatalos verzió áll: a nemzetközi jelző legfeljebb a találkozó hősi múltjára emlékeztet és a soha ki nem hunyó jövőbe vetett reményt takarja.
Panaszra ezzel együtt sem lehetett ok. Az idén ötnaposra bővült találkozó a korábbi éveknél gazdagabb és sokszínűbb programmal várta a közönséget: a népzenei és néptánc-hagyományokból táplálkozó rendkívül professzionálisan és pazarul kivitelezett Szarvasénektől (Magyar Állami Népi Együttes) vagy éppen a Monarchia (Népek tánczai)-tól kezdve (Magyar Nemzeti Táncegyüttes) a kortárs balett és kortárs tánc önmagában is sokszínű palettáján át egészen a radikálisan kísérletező, rendkívül izgalmas Pirkadig (Hodworks). Egymáshoz hasonlítgatni így nemcsak hogy nem szerencsés, de nem is lehet az egyes előadásokat, sokkal inkább saját műfaji kereteiken belül érdemes megközelíteni őket.
Állami Népi Együttes: Szarvasének
A nyitóestre, a Győri Balett, a Magyar Nemzeti Balett és a Pécsi Balett közös estjére összeválogatott előadások célja koreográfiájukat, zeneválasztásukat és koncepciójukat tekintve is egyértelműen a közönség kiszolgálása volt – igaz, ebben voltak azért különbségek. A Győri Balett Rózsaszínháza (a pécsi találkozón az előadás csak egy rövidített változata volt látható!) Edith Piaf, Jacques Brel és a francia sanzon varázsára épít. A koreográfia többnyire arra szorítkozik, hogy a dalokban megjelenő figurákat, élethelyzeteket és szituációkat a mozgás nyelvébe mentse át: a nagyvárosokban zötykölődő tömegtől az andalgó szerelmespárokon át az amszterdami kikötő matrózaiig. Az előadás mindazonáltal remek táncosokkal színvonalasan és elegánsan oldja meg a maga elé tűzött célt. A Magyar Nemzeti Balett balett-történeti szenzációként beharangozott előadása, a Trójai játékok – Amazonokkal ezzel szemben inkább már egy amatőr tehetségkutató verseny rosszabb pillanatait idézi. Mindez korántsem a táncosok technikai tudását minősíti, jóllehet az a kérdés is felmerülhet, hogy az eredetileg férfiakra koreografált balettparódiához mennyire tud alkalmazkodni a női test, az előadást ugyanis ezúttal nők táncolják. A technikai kérdéseken, illetve azon túl, hogy a paródia paródiája is felvet néhány problémát, az előadás leggyengébb pontja elsősorban az, hogy a férfiakat parodizáló gesztusok többnyire klisés, közhelyes, rosszabb bohózatokba illő ripacskodásba fulladnak. Az estet a Pécsi Balett Bolerója zárta. Vincze Balázs térbeli elrendezését, hangulatát tekintve béjart-i ihletésű 2008-as felújított előadása szintén nemcserén ment keresztül: a korábban középpontban álló férfi táncost női táncos váltotta fel, míg körülötte nők helyett férfiak táncolnak. Az alig negyedórás előadáson egyelőre leginkább az idei évadtól jelentősen megfrissült pécsi társulat összeszokottságának a hiánya volt érzékelhető, ennek tudatában ugyanakkor kár lenne további következtetésekbe bocsátkozni.
Magyar Nemzeti Balett: Trójai játékok – Amazonokkal / fotó: Csibi Szilvia
Ugyancsak nem okozott nagy meglepetést Bozsik Yvette és Frenák Pál előadása sem, bár korántsem ugyanazon okból kifolyólag, mint a fentiek. Mindketten egy több évvel korábbi, frissen felújított darabbal érkeztek, s tekintve, hogy a két társulat visszatérő vendége a találkozónak, illetve ritkábban, de a találkozón kívül is elcsíphető volt itt egy-egy előadásuk az elmúlt években, a pécsi közönség is nagyjából tudhatta, mire számíthat. Mindez persze korántsem csökkenti az előadások élvezetét: Az estély (úgy tűnik, semmit sem fakult az elmúlt húsz év alatt) Krausz Alíz, Fülöp Tímea és Vati Tamás rendkívül erős előadásában ugyanolyan izgalmas, mint a bemutató idején lehetett, miként a fülledt fantáziákat kergető Fiúk is ugyanolyan elementáris erővel hat, legalábbis a körülöttem ülő művészeti szakközepes tizenéves lányok előadást követő sikongásai egyértelműen erre utaltak.
Bozsik Yvette Társulat: Az estély
A Kecskemét City Balett előadása ugyanakkor igazi meglepetés volt, pontosabban immáron a pécsi közönség is meggyőződhetett arról, hogy nem érdemtelenül foglalkoznak annyit a kecskeméti Katona József Színház Barta Dóra irányítása alatt újonnan megalakult tánctagozatával, a Kecskemét City Balettel. A találkozón első egész estés előadásuk, A négy évszak volt látható. Az előadás elsősorban hangulatok és érzelmek, a belső világhoz tartozó folyamatok és állapotok megjelenítésére törekszik, s bár nincs története, de a születés-elmúlás, az évszakok egymásra következésének asszociációi mentén kirajzolódik egy laza narratív keret. A színpad hátterét egy sokfunkciójú, kreatívan hasznosítható mászófal tölti ki, melyet mindvégig ki is használnak az előadás folyamán, azokban a pillanatokban is, amikor a színpad előterében zajlanak a fontosabb jelenetek. E fal jobb felső sarkába két szék és egy asztallap van applikálva. Itt foglal helyet a darab kezdetén és első felében az előadás két központi figurája, egy férfi és egy nő, mintha csak a körülöttük zajló világot szemlélnék. Az előadás koreográfiája elrugaszkodik a modern balett szűkebb kereteitől, s a hagyományos balett-technikát egyéb kortárs technikákkal vegyíti. Az így kialakuló mozgás remekül passzol Vivaldi zenéjének Max Richter általi átdolgozásának karcosabb hangzásához. Az egymás utáni hangulatok nem válnak el, nem különülnek el egymástól, folyamatosan egymást erősítik, így az előadás egy-egy pontján egészen drámai pillanatokba sűrűsödnek össze. E drámaiság valahol a darab kétharmadánál éri el a tetőpontját, közvetlenül a rolleren színpadra száguldó Vivaldi előtt. Jóllehet az előadás nem minden szempontból tökéletes, kicsit hosszabb a kelleténél, az óriás szárnyak az utolsó harmad egyik jelenetében mintha kissé kilógnának az előadás világából, s személy szerint az előadás humora sem állt közel hozzám (a rollerező Vivalditól a táncosok egy-egy geges megmozdulásáig), mindezen apróságok ellenére is a nagyszínpadi előadások kétségkívül legizgalmasabbja volt a találkozón.
Frenák Pál Társulat: Fiúk / fotó: Mihály László
Ugyancsak különleges élmény volt Ladányi Andrea és Krámer György PORCELÁN – Duettek egy házasságból című előadása a Cella Septichora sajátos terében. Ladányi és Krámer egy évtizedek óta kihunyóban lévő párkapcsolat néhány epizódjába enged betekintést: egy nem kívánt sakkjátszma, egy korántsem utolsó vacsora, s kölcsönös félreértések végtelen sorozata. Míg Ladányi figurája – mindamellett, hogy egy-egy pillanatban halálos iróniájáról is bizonyságot ad – jóval erőteljesebb drámaiságot hordoz magában, addig Krámer inkább távolságtartóbban, ironikusabban viszonyul a szituációkhoz. Ladányi Andrea fantasztikus jelenléte szinte mindvégig viszi az előadást, A négy évszak első, „tél" tételére koreografált jelenete egészen megrendítő.
Hodworks: Pirkad / fotó: KNI
S legvégül essék szó a találkozó legradikálisabb, leginkább kísérletező, leginkább elbizonytalanító előadásáról – s a „legeket" itt még valószínűleg a végtelenségig lehetne folytatni –, a Pirkadról. Hód Adrienn társulatának, a Hodworksnek az előadása meglehetősen zavarba ejtő, leginkább azért, mert radikálisan más megközelítést kíván, mint bármely más hagyományos előadás. Először is zavarba ejtő a táncosok meztelensége. Bár a kortárs tánctól nem idegen a meztelen test megmutatása, ám korántsem ebből a közelségből és ebben az éles megvilágításban. Másodszor zavarba ejtő az előadás sajátos mozgásvilága, melynek során a néző korántsem százszor elpróbált és begyakorolt, tökéletesre fejlesztett mozgássorokat lát, s nem ezek szépségében és precíz kivitelezésében gyönyörködik. Az improvizatív mozgássorok nem kínálnak látványt, legalábbis nem a hagyományos látás és annak elvárásai számára. Olykor mintha nem is egy táncelőadás futna, a remegő, rázkódó testek Wilhelm Reich terápiáit idézik. Harmadszor zavarba ejtő, hogy mindezek ellenére mégis van valami lenyűgöző ebben az egészben. Könnyű lenne azzal elkenni, hogy a nyers test, a benne rejlő zabolátlan erők és féktelen energiák bizonyulnak oly vonzónak, ha nem tudnánk, mennyire esetlegesek és sérülékenyek ezek a kategóriák. Csak érdekességképpen: mindezek a jelzők jó pár éven keresztül (részben még ma is) a Frenák-életmű állandó visszatérő jelzői voltak, ugyanakkor itt a két előadás egymás mellé kerülésével az is világossá vált, hogy a fenti kategóriák tekintetében a Fiúk legfeljebb valamiféle édeskés sziruppal bevont szivárványos álom a Pirkad mellett. A Pirkad vonzereje azonban nem ebben rejlik. Sokkal inkább a testek egymás iránti, egymásnak szentelt intenzív figyelmében, mely egy pillanatra sem hunyhat ki az előadás folyamán, a hónapokig gyakorolt improvizációkban, melyek lefutása minden előadás esetében mégis más és más, a testek között állandóan másként megvalósuló dinamikában, ritmusban és rezdülésekben, majd az ezekre következő megpihenésekben, a véletlenekben és az esetlegességekben. A Pirkad nem kizárólag a látásra, hanem egy multidimenzionális észlelésre tart számot, ám ezzel együtt még számos kérdést, kételyt, dilemmát, bizonytalanságot hagy maga után. Bátor, kísérletező, elgondolkodtató, amilyen előadásból jóval több is elférne e találkozón – korántsem a fentiek rovására, hanem azok mellett.
Pécs, 2014. október 1-5.
