Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Öt lett…

Ötéves a Duda Éva Társulat – JEGYZET

A megalakulásának ötödik évfordulóját ünneplő Duda Éva Társulat ötnapos mini fesztivált szervezett, amelyen öt különböző előadást játszottak. A fesztiválokon a nézőnek annyi a dolga, hogy eljöjjön az előadásokra, a hivatásos néző pedig (aki már látta a darabokat) elgondolkodhat azon, hogy egy ilyen fesztivál kapcsán mi mindenen érdemes elgondolkodnia.

Ötéves a Duda Éva Társulat – JEGYZET

A megalakulásának ötödik évfordulóját ünneplő Duda Éva Társulat ötnapos mini fesztivált szervezett, amelyen öt különböző előadást játszottak. A fesztiválokon a nézőnek annyi a dolga, hogy eljöjjön az előadásokra, a hivatásos néző pedig (aki már látta a darabokat) elgondolkodhat azon, hogy egy ilyen fesztivál kapcsán mi mindenen érdemes elgondolkodnia.

Mivel ritkán látok egy koreográfiát többször is (mert premier is annyi van, hogy alig lehet követni őket), az alkalom lehetőséget kínál arra, hogy megfigyeljem magamon, hogyan hat rám egy előadás többszöri látása. Persze nem a saját állapotom érdekel (legalábbis azt nem tartom közzétételre érdemesnek), hanem az előadások közbeni mentálhigiénés kondícióm és a bőrfeszültségem változásaiból – önkényesen és szubjektíven – a produkció értéktartósságára következtetek. Önkényes és szubjektív vagyok, de magamban határozottan megbízom: bizonyos ismétlődő hatásokra szabályosan lakmuszpapírként színeződöm el, de a különböző színek jelentését csak magam tudhatom. Megnyugtat, ha a friss benyomásaim a darab premierjéről őrizgetett emlékeimhez hasonlóak, bár nem egyszer abban reménykedem, hogy másodszorra jobban fog tetszeni az előadás. Ez ritkán jön be. De haladjunk sorban...

Virtus / fotók: Dömölky Dániel

Az első este a MU Színházban minden a legnagyobb rendben ment. A Virtust láthattam újra, és az előadás igazolta kellemes emlékeimet. Sőt! Meggyőződésem, hogy fejlődött, összeért a produkció. Ennek némiképp ellentmond, hogy eddig mindösszesen hatszor játszották (e szám nagyságára vagy kicsinységére még visszatérünk a fesztivál általános tanulságairól szóló elmélkedéskor). A be- vagy összeérés leginkább az előadók lazaságában érhető tetten. A premieren kicsit elégedetlen voltam azzal, hogy a táncosok bármilyen ügyesek is, a technikás elemeknél nem keltették valódi, profi artisták benyomását, ezért úgy éreztem magam, mint amikor magyar musical-előadáson azt látom, hogy az énekszámoknál elöl parádéznak az énekelni tudók, a táncbetétekben pedig hátulról ügyesen előszivárognak a táncolni tudók (aki meg énekelni, táncolni egyformán tud, annak a Lajtától nyugatra van szerződése). A Virtus elején most mintha lazán felvállalták volna a táncosok, hogy nem artisták, mintha – némileg önironikusan – azt akarták volna üzenni nekem, hogy játékból-viccből még én is megpróbálkozhatnék a produkcióval. Később viszont, főleg a kötélen történő tekergőzésekben tényleg eltűnni látszott a különbség a két meghívott artistaművész és a táncosok között, utóbbiak közül itt most elsősorban Simkó Beatrix és Jenna Jalonen kígyótestére gondolok tisztelettel és elismeréssel. De Egyed Beátára és Bora Gáborra is mindig emlékezni fogok: utóbbi honunk legnagyobb színpadi műmagyar-baromkodója, előbbi alakítását nézve pedig arra döbbentem rá, hogy a bájos luvnya-közönségesség kifejezetten szeretetre méltó (persze nem mindegy, ki mikor és hol adja elő). Azért a táncosok leginkább akkor vannak elemükben, ha táncolva játszhatnak...

Faun

Nekem a második este is Egyed Beátáról szólt. Bár nagyon sajnálom, hogy egy ideje nem látom Jónás Zsuzsát (tényleg, hova tűnt Jónás Zsuzsa?), de kifejezetten megörültem neki, hogy a Faunban Egyedet láthatom a szerepében. Ez is ritkaság kortárs táncban, hogy valaki átveszi egy kollégája szerepét. De más miatt is örültem a szereplőváltásnak: azt reméltem, hogy az új beálló majd végig leköti a figyelmemet, és... És nem fogok sokat unatkozni. A Faun ugyanis engem már a premierjén sem pörgetett fel, bár a koreográfia szakmai értékeit mindig is láttam. És láttam azt is, hogy a közönség nagyobbik része érdeklődéssel figyeli az előadást. Persze „vízi balettot" én már nem egyet élveztem, és ráadásul faunérzékenynek sem mondhatom magamat. Igazából sohasem értettem, hogy e furcsa mitológiai lény miért kedvenc alakja már évszázadok óta a tánctörténetnek. Ebben nyilván fontos szerepe van a figurát körülölelő sejtelmes frivolitásnak. Teljesen érthető, hogy Duda Évát megihlette a jelenség, hiszen rá fauntól függetlenül is jellemző a titkos intimitások iránti érzékenység, melyet leginkább furcsa, bizarr, nem kevéssé irreális világokban szeret érzékletesen megjeleníteni.

After

A következő két előadásnak is ilyen atmoszférája van. Az Aftert ezúttal ki kellett hagynom, de elég friss emlékeim vannak róla, hiszen utoljára nemrég, májusban láttam a veszprémi táncfesztiválon. Azóta is folyamatosan azon töröm a fejem, hogy miért nem tud közel kerülni hozzám a darab. Ami ésszel felfogható, szóval elmondható róla, az csupa csábító, és persze nem a nézőcsalogató hangzatos reklámszövegekre („thriller és tánc") gondolok most. Ez az előadás kétségtelenül nemcsak hogy mély mondanivalót tartalmaz, hanem (tánc)szakmailag igen színvonalas: koreográfiailag kitűnő szólók, kettősök és négyszereplős kontaktkompozíciók vannak benne. Akkor meg mi bajom van vele? Valószínűleg az, hogy nem találok benne egy követhető kódot, mely a befogadói értelmezést vezeti. Én néző vagyok, megveszem a jegyet, és rettenetesen utálom, ha a pénzemért hülyének kell éreznem magam. Összetöpörödöm és mérges leszek, ha úgy sejtem, hogy itt magasröptű gondolatok és mondanivalók forognak fenn, de én nem érek fel hozzájuk. Akkor már inkább sokkoljanak és provokáljanak sokadszorra, mert azt észreveszem, és majd eldöntöm, hagyom-e magam, vagy sem. Igencsak el kellene gondolkodni azon, hogy a kortárs tánc meddig feszítheti a húrt a tekintetben, hogy nem akar szájba rágni semmilyen megfejtést, csak hangulatokat közvetít, és az értelmezést a nézőre bízza, aki magának sem meri bevallani, hogy semmit nem ért az egészből. Elolvashatjuk tízszer is a szórólapot, akkor sem értjük, mit mond, miért mondja, mit üzen az After (idáig magamról beszélek), legfeljebb nem merjük bevallani ezt, mert akkor kiderül rólunk, hogy nem vagyunk elég trendik (ez már nem rólam szól, mert én be merem vallani...).

Lunatika

De rögtön ellent is mondok magamnak. A negyedik esten a Lunatikát játszották. Hát, arról is nehéz elmondani, miről is szól, mi történik benne, de mivel elég hamar rájön az ember, hogy semmi nem történik benne, így az üzenet megfejtését sem hajszolja kényszeresen. Hanem átadja magát annak a bizonyos hangulatnak, beleéli magát az állapotba, engedi, hogy beszippantsa a furcsa, irreális világ. Engem harmadszorra is be tudott szippantani a Lunatika, gyanítom, éppen azért, mert történetnek nyoma sincs benne, csak állapotnak. Nem agyalnom kell, csak hagynom magam... És nem agresszív világban kell felszívódnom, hanem finom, érzékeny líraiban. Az előadáson sokadszorra rádöbbenek, hogy igaza van Peter Greenaway-nek, a filmrendező fenegyereknek, amikor azt mondja, hogy az emberi kultúra két dologról szól: a szexualitásról és a halálról. Látom a freudi ösztönvilágban tétován kóborló emberi lényeket, akikben – legnagyobb megdöbbenésemre – van szolidaritás és áldozatvállalás. Ezek a lények ösztönösen vágynak egymásra, és ösztönösen támaszai egymásnak, mindamellett hogy ha úgy alakul, meg is küzdenek egymással. Van úgy tehát, hogy táncelőadáson elegendő csak a hangulat, persze minimum el kell táncolni, meg kell világítani, zeneileg-hangilag igényesen-ihletetten kísérni kell, meg kell rendezni stb. az előadást.

Flashbeck: Egy kiállítás képei

Az ötödik, utolsó fesztiválprodukció, a Flashbeck: Egy kiállítás képei általános tanulságok levonására is alkalmas. A koreográfia eddigi pályafutásából akár a magyarországi kortárs tánc általános helyzetére is következtetni lehet. A darab idei, áprilisi bemutatója óta ez volt – írd és mondd! – a második előadása. (Ehhez képest a Virtus hat előadása tömegtermelés.) Sosem értettem a Nemzeti Táncszínháznak azt a gyakorlatát, hogy egy új bemutatót képesek egyszer műsorra tűzni, és utána csak hónapok múlva újra elővenni. Biztosan van erre magyarázat, de ez akkor is logikátlan, színházellenes megoldás. Egy második esély mindenkinek rögtön jár. Ráadásul időközben – a kormányzati ígéretek ellenére – a Várszínház épületében már el sem kezdődhetett az évad, így a koreográfia gyakorlatilag játszóhely nélkül maradt. Mert a MOM Kulturális Központba nem lehet más helyhez és oda bejáratott közönséghez szoktatott előadásokat csak úgy ripsz-ropsz, pillanatok alatt áthelyezni. A Flashbeck ennél jobb sorsot érdemelne, mert érzékeny előadás, jó koreográfia. Önvizsgálatról, múltunkhoz fűződő viszonyunkról szól – táncnyelven. Persze egészen biztos nem lehetek e meglátásom igazában (sem), kínálkozhatnak más legitim értelmezések is, de – részemről – a látottak befogadása közben úgy éreztem, vezérszál mentén haladva rakhatom össze a magam mondanivaló-verzióját. Ennél sokkal többet kortárstánc-előadáson nem igénylek – feltéve, hogy táncot, táncosokat és koreográfiát is láthatok. A Flashbeckben mindez rendelkezésemre áll.

Az önvizsgálatról és múltértékelésről pedig annyit, hogy úgy hírlik: a Duda Éva Társulat – csapatostól, vezetőstől – éppen valami ilyesmit folytat. Öt év után új irányokat keresnek, még a nevüket is meg fogják változtatni. Valami ilyesmin kellene sokunknak, a teljes kortárs szcénának és persze a kultúrkormányzat döntéshozóinak – fesztivál közben és előtte-utána – elgondolkodniuk: milyen új alternatívákat lehet találni színpadon és kulisszák mögött, ahelyett, hogy a régi rozsdás kliséinket mantráznánk csökönyösen és szüntelenül.

Budapest, 2014. október 1-5.