Kutszegi Csaba: Lankás dombocska a mélyföldön
Feledi Project: Psyché – JEGYZET
A Feledi János rendezte-koreografálta Psychét még egy-két évtizeddel ezelőtt mozgásvilágában és alapkoncepciójában is a merész, újító szemléletű előadások közé sorolhattuk volna. Mára viszont egyszerűen szokványos színpaditánc-közhellyé vált a koncepció, mely egy történetből nem a cselekményt ábrázolja, hanem a főszereplők egymás közötti viszonyrendszerét ragadja ki.
Feledi Project: Psyché – JEGYZET
A Feledi János rendezte-koreografálta Psychét még egy-két évtizeddel ezelőtt mozgásvilágában és alapkoncepciójában is a merész, újító szemléletű előadások közé sorolhattuk volna. Mára viszont egyszerűen szokványos színpaditánc-közhellyé vált a koncepció, mely egy történetből nem a cselekményt ábrázolja, hanem a főszereplők egymás közötti viszonyrendszerét ragadja ki.
Nehéz megmondani, mi az a kortárs balett. Talán egy táncstílus, mely valahol a modern balett és a kortárs tánc között található, és ezzel már kezdhetnénk is valamit, ha meg tudnánk mondani, mi az a kortárs tánc. De mivel ezt sem tudjuk (legalábbis nincs róla közmegegyezés a szakma művelői és teoretikusai között), így igazán kedvünkre dobálózhatunk a kortárs jelzővel, mint ahogy bármire ráfoghatjuk azt is, hogy elavult.
Jómagam a kortárs balettról annyit tudok (de ezt is inkább csak érzem, mint kutya az esőt), hogy nem kéne egy laza kézmozdulattal a tánctörténet ócska lomjai közé dobnunk, mondván, hogy már évtizedek óta folyamatosan avul. Az elavulás amúgy is kényes kérdés, hisz minden csak valamihez képest elavult, arról nem is beszélve, hogy az izmusok, a stílusirányzatok és a divat folyton-folyvást ismétli önmagát, nemcsak külsőségeiben, hanem ideológiájában, szellemiségében is. Fejlődés is létezik persze, de leginkább csak technikában. Tánc-, színpad- és látványtechnikában.
Az sem mostanság esik meg először a művészetek történetében, hogy újítók feltalálják (vagy legalábbis lehetőségként felvetik) a kép nélküli képet, a szöveg nélküli irodalmat vagy a hang nélküli zenét, a megértéshez szükség is van megtagadásra, ám a végleges vagy állandó megtagadáshoz és megkérdőjelezéshez igazából csak azok ragaszkodnak kitartóan, akik sem létrehozni, sem értelmezni nem tudják már (vagy eleve sem) a (talán éppen ezért) megtagadásra ítélt tényezőt. Ezért csak bizonyos időközönként lehet érdekes a tánc nélküli táncelőadás is, eszméjét zászlóra tűzni és ujjongani újabb és újabb manifesztációinak nem a progresszió és innováció magasztos csúcsa, hanem csak szimpla butaság.
Bajári Levente és Krausz Alíz / GaBe fotó - Markovics Gábor felvétele
A közbeszédben jobb híján kortárs balettnek nevezett táncstílus művelői ragaszkodnak a balettalapokon nyugvó technikás tánchoz, és ők a jó befektetők. Rövidtávon persze lehet remélni nagy hozamot kimunkált művészi technikát nélkülöző attrakcióktól is, de a könnyen elért eredmény a legtöbbször hamar könnyűnek is találtatik: a hozam inflálódik. Ezzel szemben a rendszerezett, értékét őrizni képes technika bármikor számíthat újraértelmezésre, újrafelfedezésre. Erre a tánctörténet legékesebb példája Merce Cunningham munkássága: a balett-tagadóként indult táncos-koreográfus életműve csúcsai felé haladva visszanyúlt a klasszikusbalett-technikához, mert csak annak újraértelmezésével konstruálhatott olyan testnyelvet, melynek segítségével kifejezhette minden tagadását.
Bajári Levente, Krausz Alíz és Feledi János / fotó: Jókúti György
A Feledi Project Psychéje tipikus kortársbalett-előadás, annak minden erényével és hátrányával. Ez a műfaj jelenleg nem a színpadi táncművészet leginkább progresszív innovációs zászlóshajója. E műfaj művelői általában igyekeznek átvenni az előrébb tartó (úgynevezett) kortárs tánc eredményeit (elsősorban a színház- és művészetfelfogás témakörében), miközben őrzik a balettból hozott tánc- és tánctechnika-központúságot. Mindenkinek joga van úgy ítélkezni, hogy erre nincs szükség (mármint a haladás utáni kullogásra), mint ahogy azt is bárki szabadon vallhatja, hogy hülyeség modernkedni, és csak Giselle-t és Hattyúk tavát kellene mind tökéletesebben és szebben táncolni. Közhely és alapigazság: mindhárom említett táncirányzat (klasszikus balett, kortárs balett, kortárs tánc) létjogosult, mindháromra szükség van. És nemcsak azért, hogy a szakma képviselői önfejlődésükben viszonyítási pontokra találhassanak (ez is lényeges szempont), hanem azért is, mert a különböző közönségrétegek mindhármat igénylik, és mindhárom műfajban fogant alkotások képesek előre mutató, progresszív hatást kifejteni, attól függően, hogy közönség részéről milyen jellegűek és szintűek az éppen adott befogadói prediszpozíciók. Senkinek nincs joga viszont – még az innováció nevében sem – mástól elvitatni azt a jogot, hogy éppen kortársbalett-előadáson differenciálódjon a művészetbefogadói készsége, új értelmezések iránti fogékonysága. Az újítók és előzménymegtagadók nem ritkán bátor harca igencsak elismerésre méltó, de azok, akik lenézik és megbélyegzik a művészetfelfogásban néhány évvel vagy évtizeddel (a legtöbbször indokoltan, érthetően és szükségszerűen) hátrább tartó alkotókat és befogadókat, nos, azok egyszerűen gőgösek és nagyképűek. Mert persze, hogy minden esetben a világszerte legkorszerűbbre kell törekedni, és bátran át kell lépni a műfaji határokat is, de mindeközben nem szabad szem elől téveszteni, hogy minden műfajnak vannak saját értékei, melyeket (esetleg tiszavirág életű) divatirányzatok miatt nem érdemes veszni hagyni. Az is könnyen belátható: minél fejlettebb, különlegesebb e saját érték (például egy évszázadok alatt kikristályosodott testnyelvtechnika), annál nehezebben alakul, változik, újul. Ettől függetlenül ezekben a műfajokban is mindig akadnak kiemelkedő alkotók, akik innovációban, más műfajokhoz képest is élenjárók lesznek. A balettban például (teljesség igénye nélkül) a 20. században ilyen volt Fokin, Balanchine, Béjart, Manen, Kylián. És a műfajnak minden bizonnyal a 21. században is lesznek hasonló csúcsai, még akkor is, ha körbetekintve, egy ideje jórészt csak síkságot, mélyföldet és itt-ott talán egy-egy lankás dombocskát láthatunk csupán.
Bajári Levente és Krausz Alíz / GaBe fotó - Markovics Gábor felvétele
A Feledi János rendezte-koreografálta Psychét még egy-két évtizeddel ezelőtt mozgásvilágában és alapkoncepciójában is a merész, újító szemléletű előadások közé sorolhattuk volna. Mára viszont egyszerűen szokványos színpaditánc-közhellyé vált a koncepció, mely egy történetből nem a cselekményt ábrázolja, hanem a főszereplők egymás közötti viszonyrendszerét ragadja ki. Feledi Weöres Sándor költeménye ihlette koreográfiájában egy igen karakteres nő (a psychéség jelképe) viszonyol-idomul-formálódik két szerelemre és uralkodásra éhes férfi között. A jelképekkel tűzdelt lélekdráma – Feleditől és másoktól is – ismerős táncnyelven fogalmazódik meg. A zenei kíséret eklektikus: a zörejektől a ritmikus, könnyűzenei hangzásokon át a komolyabb szimfonikus tételekig sok minden hallható benne. Igazi, sosem látott-hallott újdonsággal nem találkozhat a néző az előadáson. A produkció mégis egyedi, tartalmas és értékes. A koreográfus működő, értelmezhető-érzékelhető koncepciót alkotott, és becsülettel megdolgozta az anyagot, melynek következtében létrejött néhány igen jól sikerült, felemelő pillanat, több jelentéses, kifejező mozdulatsor, valamint különleges atmoszféra alakult ki az előadáson. Hogy ez sok-e, vagy kevés, jelentős eredmény-e, vagy sem, azon hosszasan lehetne vitatkozni.
Az viszont szerintem vitán felüli, hogy mindhárom előadó kitűnő teljesítményt nyújt. A sokat látott-táncolt Krausz Alíznak valószínűleg ez élete egyik legjobb alakítása (amit testtel és technikával is magabiztosan ural), a szintén nem kezdő Bajári Levente nemcsak táncban és akcióban jó, hanem nagymestere az artisztikus színpadi jelenlétnek: sokszor oldalt, pózba merevedve, egy-egy nézéssel és/vagy lassú karvezetéssel hangulatot keltve, értelmet tud adni a fókuszban zajló történéseknek. Feledi János szerepléséről elmondható, hogy mindvégig sikerrel igyekezett méltó partner lenni.
Feledi János – Feledi Project: Psyché (Nemzeti Táncszínház)
Díszlet: Minorics Krisztián, Matisz Gábor. Jelmez: Henez Mariann. Dramaturg-rendezőtárs: Lisztóczky Hajnal. Rendező-koreográfus: Feledi János.
Előadók: Krausz Alíz, Bajári Levente, Feledi János.
MOM Kulturális Központ, 2015. január 13.
