A Vágóhídról a Millenárisig, avagy Árapályból Atlantiszba
Sárosi Emőke jegyzete a SzólóDuó 2011 Nemzetközi Tánc Fesztiválról
Spicc cipő nélkül nem repül úgy a balerina, meztelenségének közelsége nem engedi légiesen könnyeddé, illékony tüneménnyé válni mozdulatait. Darabosan-durván emberivé válik a filigrán táncosnő szabadságtánca. A korlátok adta határok lazítása oldja a technikai tudás varázslatát, és hasonlóvá, ismerőssé egységesíti a szabad mozdulat kötetlenségét.
Sárosi Emőke jegyzete a SzólóDuó 2011 Nemzetközi Tánc Fesztiválról
Spicc cipő nélkül nem repül úgy a balerina, meztelenségének közelsége nem engedi légiesen könnyeddé, illékony tüneménnyé válni mozdulatait. Darabosan-durván emberivé válik a filigrán táncosnő szabadságtánca. A korlátok adta határok lazítása oldja a technikai tudás varázslatát, és hasonlóvá, ismerőssé egységesíti a szabad mozdulat kötetlenségét.
Tizenkettedik alkalommal nyitották meg a nemzetközi SzólóDuó Fesztivált, intim hangulatban, Haraszti-Zwiep Adrienn Persona című szólójával Ferencváros peremének rejtekében, a Mozdulatművészeti Stúdió kistermében.
A megnyitó előadás ars poetica is egyben, a klasszikus elemektől – spicc-cipő, balett-elemek – eltávolodva, nyit a szabadság felé, melyet legtökéletesebben a meztelenség szimbolizál. Így létrejön a ma is fogyasztható kortárs tánc. Az ördögi alku része azonban az illúzió elvesztése. Spicc cipő nélkül nem repül úgy a balerina, meztelenségének közelsége nem engedi légiesen könnyeddé, illékony tüneménnyé válni mozdulatait. Darabosan-durván emberivé válik a filigrán táncosnő szabadságtánca. A korlátok adta határok lazítása oldja a technikai tudás varázslatát, és hasonlóvá, ismerőssé egységesíti a szabad mozdulat kötetlenségét.
Árapály területről (a német Sina Neuhof nyitóprodukciója) indulva, szólóban születünk, majd egyedül érkezünk az Atlantis (a versenyprogram utolsó száma: Boris Nahálka koreográfiája Edita Antalová előadásában) varázslatába. A program dramaturgiájának gyönyörű motívuma a víz és annak jelenléte világunkban, ám ez pusztán gondolati keretnek tekinthető. A táncok széles spektrumot fednek le, nem tematikus bontásban, a kezdőktől a profikig különböző technikai szinteket bemutatva. Azonban a technikai bravúr nem tekinthető valódi művészi alkotásnak, a gondolatiság hiánya szimpla ügyességi bemutatót eredményez. Az Én 3D-ben című produkció táncosa (Mariola Benesz) ebbe a csapdába esve megvillantotta minden hajlékony ízületét, de koherencia nélküli egységként lézengve, elveszett a színpadi űrben.
Elszomorító a két általánosság: a női táncok visszatérő gondolata a szabadság iránti vágy, ennek elérése, vagy akadályoztatottsága, a férfiaké pedig a duzzadó, robbanó erő, az impulzív villanás. Helyenként felfedezhetők a férfi-nő viszonyok konfliktusai (lásd: Lucie Augeai – David Gernez: Csomópontok), de erőtlen, klisészerű (szerelem, ragaszkodás, túlszeretés, távolodás, beletörés, maradás) értelmezésben. Szintén párkapcsolatról szól az …és elviszlek…addig… duó (Agata Syrek – Paweł Łyskawa), mely naturális szexualitástól mentes, humoros, szerelmi évődés.
A fesztiválon felmerült néhány kortárs táncszínházi probléma, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Egy nemzetközi verseny felveti: értelmezhetők-e a témák „internacionálisan”? Ebben kapaszkodó, kapcsolódási pont lehet a koreográfiák címe. Egy jól eltalált cím, értelmezési tartományokat adhat a produkcióhoz, de világokat hallgathat el a nem megfelelő megnevezés.
A pőreség is visszatérő, vitatható szegmense a jelenkori táncművészetnek. Széphegyi Szilvia Manon című koreográfiája az első nap egyik kritikus pontja volt. Széphegyi technikai tudása és a performansz gondolatisága is hagy kivetni valót maga után, de a zene vége utáni némaságban zajló meztelen, agóniaszerű haldoklás funkciótlan lezárása a közönség sorai között nyílt meghökkenést eredményezett.
Egy lengyel kettős (Aleksandra Bożek-Muszyńska – Alaksandra Zdunek) Elhagyhatatlan című koreográfiája az egyik pozitív meglepetése a versenynek. Humoros, groteszk, két nő klasszikus problémáját dolgozza fel. A szépségkultusz, az állandó megfelelni vágyás, a drasztikus vékonyság kötelező illúziója és mindezek tragikuma – régies melltartóval, nejlon harisnyanadrággal. A két nő valójában egymás komplementere, amit felerősít a kellékük (egy fülbevaló, egy nyaklánc) és az eltérő karakterük (rövid haj – hosszú haj). Gondolkodtató, érthető, humoros produkció, egyetlen hiányossága a katartikus feloldás és egy lehetséges megoldás ajánlata.
A zeneválasztás fontosságáról is beszélni kell, hiszen a zene a mozgással egyenértékű része a produkcióknak. Pontosan ezért jelentős a 21st Century Fox koreográfia Kulcsár Vajda Enikő prezentációjában, ugyanis az elektronikus zene idegőrlő monotonitásával, kábítószeres állapotot imitálva, öncélú izomrángásokként feltüntetve, egy korosztályi sajátosságra, a diszkótáncra és annak parodisztikus vonásaira reflektál.
A felmerült kérdések, észrevételek azonban mind vitathatóak, hiszen a SzólóDuó 2011 Fesztivál kuriozitása a nyitottságában rejlik: kezdő és tapasztalt táncosoknak egyaránt lehetőséget nyújt be- és megmutatkozásra, így nem kérhető számon a tökéletesség valamennyi előadáson.
Ez okozhatott némi nehézséget az értékelésben, azonban a neves nemzetközi zsűri (Mary Brennan, Fenyves Márk, Lőrinc Katalin, Ilona Pászthy, Iwona Pasinska) táncpedagógusként is szemlélte a koreográfiákat, így a fejlődni vágyó táncosok személyre szóló szakmai visszajelzést kaptak. A gálaest koreográfiáiból kiderül, hogy míg a zsűri a kiemelkedő technikai bravúrt, a koherens színpadi jelenlétet, valamint a mély gondolati tartalmat hordozó produkciókat emelte ki, addig a közönség tetszését a humoros, könnyed, virtuóz koreográfiák nyerték el. Ez a kettősség is örök dilemmát feszeget: kinek a véleménye mérvadó? A szakmáé vagy a közönségé?
Az biztos, hogy az 50 éves Pécsi Balett, a gálaest díszvendége a zsűrit és a közönséget egyaránt lenyűgözte (Concerto-részlet, Mood, Szimbiózis), koreográfiáikkal megkoronázták a SzólóDuó 2011 Fesztivált.
Mozdulatművészeti Stúdió, MU Színház, Millenáris, 2011. január 12-18.
