Kutszegi Csaba: MacMillan és az idő vasfoga
Sir Kenneth MacMillan: Manon – JEGYZET
Sir Kenneth MacMillan Manonja felett egyszerűen és visszavonhatatlanul eljárt az idő: a romlott szerelem bemutatása ma már nem kavar fel senkit, az előadás kiállítása és a táncosok játékmódja avítt, a cselekmény lassan, körülményesen szerveződik, hosszú percek unalomba fulladnak, egyes pantomimes részek meg gyerekesen röhejesek.
Az 1974-ben Londonban bemutatott MacMillan-Manon néhány év alatt beszivárgott a magyar balett-köztudatba: egyfajta vágyott és elérhetetlen etalonként kezdett el élni, nyugatot járó és nyugaton megfordult kollégák elbeszélése alapján lenyűgöző, makulátlan remekműként sejlett fel a szakmai beszélgetésekben, és persze messiásként is emlegették; értsd: ha bemutathatnánk és repertoárra vehetnénk, rögvest megoldódna a szakma minden gondja, a balettművészet a méltó helyére kerülne végre, együttesünk megérdemelten a nemzetközi élvonalban tündökölne, és persze kivétel nélkül mindenki olyan príma szerepet kapna benne, hogy onnantól üstökösként tündökölne az egyetemes táncművészet amúgy is magyaroktól fényes egén.
Hogy mindezek ellenére mért nem mutatjuk be, arról különböző teóriák keringtek. A leglogikusabb (és legreálisabb) feltételezés az volt, hogy nincs rá pénzünk (a fiatalabbak kedvéért ideírom: generációm tagjai talán éppen az 1974-ben elmélyült olajválság óta kezdték el lépten-nyomon, unos-untalan „fentről" azt hallani, hogy „jelen gazdasági helyzetben..." – a helyzet azóta sem változott, csak a szavak cserélődnek). Jól tájékozott bennfentesek kacifántosabb magyarázattal álltak elő: szerintük magyar koreográfusok (vagy konkrétan: a legjobb közülük) akadályozzák meg, hogy eljusson hozzánk a darab, mert ugye, akkor kiderülne, hogy milyen is egy igazi, tényleg jó koreográfia. Jómagam még azt a verziót is hallottam, hogy kifejezetten az angolok nem adják, mert ha eltáncolhatnánk mi is, ország-világ előtt kiderülne, hogy mennyivel jobbak vagyunk náluk.
De most végre eljött a nagy pillanat: operaházunk bemutatta és repertoárra vette a csak kicsivel több mint negyvenéves balettot (végre lett rá pénzünk!), igaz, azt most sem fogjuk megmutatni vele, hogy a magyarok jobb táncosok, mint az angolok, mert a főszerepekben jórészt külföldiek táncolnak. De ez már tényleg csak rosszindulatú szőrszálhasogatás, én például, ha belegondolok, magamat européernek tartva, egyáltalán nem tartanám hazaárulásnak, ha a jelenlegi balettigazgatót lecserélnék egy külföldire. Sőt: e tekintetben – a most regnáló balettigazgatóval egyetemben – jómagam is világpolgár-szemléletű vagyok, szerintem nem rossz ötlet az sem, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (volt Honvéd Táncszínház) vezetésére japán, kazah vagy azeri szakembert szerződtessünk, elvégre említett nemzetekkel közös, mély Távol-Keletre lenyúló gyökereink vannak.
Nem feszítem tovább mellébeszéléssel a húrt, hanem bevallom: a Manon nekem komoly nagy csalódást okozott. És nem felfokozott várakozás miatt (Budapesten operaházba indulván már jó ideje nem fokozódom fel előzetesen), hanem mert Sir Kenneth MacMillan Manonja felett egyszerűen és visszavonhatatlanul eljárt az idő: a romlott szerelem bemutatása ma már nem kavar fel senkit, az előadás kiállítása és a táncosok játékmódja avítt, a cselekmény lassan, körülményesen szerveződik, hosszú percek unalomba fulladnak, egyes pantomimes részek meg gyerekesen röhejesek. A balett semmi másról nem szól, mint hogy a gyakran feleslegesnek tetszően nehézre koreografált táncokat hogyan győzik a táncosok. Az idő vasfoga egyébként előbb-utóbb (majdnem) mindenbe és mindenkibe beleharap, nem tehet erről a valóban korszakos jelentőségű brit koreográfus, nem tehetnek róla a Nemzeti Balett külföldi és magyar táncosai, a változó világról, a tovarobogó évekről a belettigazgató sem tehet... Arról viszont igen, hogy kitartóan, visszaesőként lejárt szavatosságú, elavult termékekre költi az adófizetők pénzét. Végigpillantva az elmúlt években összetákolt repertoáron, komolyan felmerül bennem, hogy ideje volna a balettigazgatót egy felkészült szakértői bizottság elé, közalkalmazotti alkalmassági vizsgára bocsátani (tényleg: igazgató közalkalmazottak esetében nincs ilyesmi?). Ha igazi, hozzáértő, pártatlan szakemberek ülnének ebben a bizottságban, és nem olyanok, akik mindent elvállalnak, és pontosan meghozzák az elvárt döntést, akkor szemernyi kétségem sem lenne az alkalmassági vizsga eredményét illetően. Ugyanis szerintem a Nemzeti Balett igazgatójának legfőbb feladata az volna, hogy inspirálja, szervezze, menedzselje egy olyan korszerű, színvonalas, saját repertoár létrehozását, melynek előadásaiban a mi tradícióink, a mi jelenünk, a mi tehetségünk mutatkozhat meg, egyszerűen és praktikusan megfogalmazva: azt a csak ránk jellemző stílust kellene kiérlelnünk, forszíroznunk, amelyikben valóban mi vagyunk a legjobbak. A világ valamennyi jelentős nemzeti balettegyüttese a nemzetközi szakmai trendekhez és színvonalhoz a klasszikus repertoárjával igyekszik illeszkedni, ami a mellett van, és ami csak rájuk jellemző, azt legféltettebb kincsükként óvják, őrzik, fényesítik, dédelgetik, unikumként tálalják a világban, arra olyan büszkék, mint a dánok A szilfidre, a világért sem hagynák ebek harmincadjára. Nálunk, az operabalettban jelenleg nem érték a saját, azt elvetjük, eldobjuk, helyette elavultat és/vagy középszert importálunk.
A Manon premierjén egy tét nélküli bemutatót és egy fej és lélek nélküli együttest láttam. A kar és a kisszólisták munkájában, és nem egy főszereplőjében is szokatlanul sok pontatlanságot, tévesztést, feltűnő technikai hibát észleltem. A címszereplő Aliya Tanykpayeva technikailag felkészült, megbízhatóan dolgozó táncos, nem hibázik, nem ügyetlenkedik, kellemes, esztétikus jelenség. Láthatóan nem kísérletezik azzal, hogy belülről, érzelemből, átélésből indítsa-motiválja mozdulatait, feladatára jól összpontosítva, „kívülről" vezérli önmagát. Ezért is jelentéktelen, elnagyolt a karmunkája (főleg orosz, tekintélyes balettmesterek állították-állítják: a táncos lelke a karmozdulatain látszik). Partnere, a Des Grieux lovag szerepét táncoló Dmitry Timofeev szintén kitűnő táncos. Annyira nem kiegyensúlyozott ugyan, mint Tanykpayeva, viszont mind technikailag, mind előadóművészileg lelkesítő megnyilvánulásokra is képes. Benne komolyabb lehetőségeket látok, drukkolok is neki, hogy magyarországi kitérőjén sok hasznos tapasztalatot szerezzen, ami majd segíti nemzetközi karrierjén. Sajnálom, hogy igazi, átütő, különleges tudással rendelkező, nagyformátumú táncost eddig még nem fedezhettem fel a közelmúltban ideszerződtetett „nemzetközi sztárok" között, de ehhez rögtön hozzá kell tennem: Shoko Nakamurát még nem láttam élőben (egyes hírek szerint nem szabad húznom az időt, ha e mulasztásomat be akarom pótolni). Viszont sokat láttam a korábban táncoló balerináinkat és férfi táncosainkat. Jó darabig – jobb híján – megleszek az emlékükkel.
Manon
Koreográfus: Sir Kenneth MacMillan. Zeneszerző: Jules Massenet. Zenéjét átdolgozta: Martin Yates. Díszlet- és jelmeztervező: Nicholas Georgiadis. Világítástervező: John B. Read. Produkciós igazgató: Jo Maund. Benesh táncírás alapján betanította és színpadra állította: Gary Harris. Színpadra állította: Maina Gielgud. Próbavezető balettmesterek: Janács Evelyn, Kövessy Angéla, Solymosi Tamás, Tengler Tamás, Venekei Marianna, Volf Katalin.
Szereplők: Aliya Tanykpayeva, Dmitry Timofeev, Majoros Balázs, Kristina Starostina, Szirb György, Venekei Marianna, Cserta József, Szegő András, valamint egyéb szerepekben a Magyar Nemzeti Balett tagjai. Kísér: a Magyar Állami Operaház zenekara. Karmester: Kesselyák Gergely.
Magyar Állami Operaház, 2015. február 28.
