Horeczky Krisztina: Lidércvilágok
Royal Ballet: A hattyúk tava – JEGYZET
Sir Anthony Dowell 1986-ban került az Angol Királyi Balett élére, egy esztendő múlva vitte színre a repertoár majdani kulcsdarabját, A hattyúk tavát. A társulat egykori vezető táncosa – 2001-ig az igazgatója – Marius Petipa és Lev Ivanov 1895-ös, a pétervári Mariinszkij Színházban bemutatott koreográfiáját tekinti műve sarokkövének. A négyfelvonásos Csajkovszkij-klasszikust március 17-én közvetítették élőben a Pesti Vigadóban. (A Covent Garden produkcióit 44 ország 1600 filmszínházában vetítik.)
A Royal Ballet-évadokat (RB) gyöngyvásznon figyelemmel kísérő nagyközönség másodszor láthatta a világ legkiválóbb prímabalerinájának tartott Natalia Oszipovát – Giselle után Odette/Odíliaként. A brit társulatot két éve erősítő balettcsillag 2011-ben hagyta el a Bolsojt exével, Ivan Vasziljevvel. Hozzájuk mérhető klasszis előttük nem távozott önként a mára bár fényét veszített, mi több, barbár botrányoktól sújtott moszkvai teátrumból. A dezertőrök ráadásul a gyümölcsmágnás („banánkirály") Vlagyimir Kehman navigálta, pityeri Mihajlovszkij Színházhoz szerződtek le – nagyobb lakásért és végül rövid időre. (A világ első számú balett-táncosának és Spartacusának minősített Vasziljev ma az American Ballet Theatre szólistája.)
A Siegfried hercegként föllépő, kanadai Matthew Golding tavaly csatlakozott a londoni kompániához; a brit sajtó egyszerre kiáltotta ki a balett Brad Pittjének, és az új Carlos Acostának. A Nagy Iván fölfedezte, negyvenkét esztendős Acosta (az RB oszlopa) idén jelentette be a visszavonulását. A szépíróként is jegyzett kubai művész Oszipovával táncol(t) a Giselle-ben, a Rómeó és Júliában, a Manonban, és A hattyúk tavában.
Natalia Oszipova
Mozielőadás esetében nem mellékes, hogy Sir Anthony munkájának egyik legfőbb jellemzője a vizuális hatóerő. (A Bolsoj feledhető Hattyúja – melyet szintén az idén láttam, és amelyben elesett egy kis szárnyas – ebből a szempontból is kiábrándítóan ásatag, fapados. Nem utolsósorban gondolatszegény.) A Yolanda Sonnabend díszlet- és jelmeztervező teremtette látványvilágot az utolsó cári ékszerész, a Romanovoknak dolgozó Peter Carl Fabergé, és a szürrealizmus előfutára, Gustave Moreau szimbolista festő inspirálta. A színpadkép fényűző, szemkápráztató, a legapróbb eleméből is árad a kreativitás és a stílus – túl az anyagi, szellemi bőségen. Ezzel a szcenikai mágiával leginkább a szintén az együttesnek dolgozó Bob Crowley (Alice Csodaországban, Téli rege) tud versenyre kelni. Ezért a kanonikus balett kapcsán – közel három évtized után is – fölvetődik a kérdés: nem nyomja-e el a látványorgia magát a művet? Nem. Ehhez ugyanis túl sok minden más bizonyul túl jónak. Közhely, hogy A hattyúk tavában – hasonlóképp a romantikus Giselle-hez – döntő jelentőségű a kar minősége. Az RB egyik legnagyobb erőssége pedig éppen a kar, amely ezúttal is ragyogott – akár a szólisták. A négy hattyúfiókaként remekelt Francesca Hayward, Meaghan Grace Hinkis, Emma Maguire és Yasmine Naghdi. Fantasztikus figura Gary Avis mint a bagolyként riogató gonosz szellem és a halálfejes törpék kísérte Von Rothbart.
A hattyúk kara
Margot Fonteyn vallotta Odette/Odíliáról, hogy ebben a szerepben nem hattyúvá kell válni, hanem mindenekelőtt nőnek kell lenni – egy kreatúra helyett. Ez a felfogás a vezérfonal: noha a hattyúk a Giselle villijeire emlékeztetnek (hiszen az emberi alakjuktól megfosztott, átok sújtotta leányok), ugyanannyira hús-vér nők, mint gótikus tündék, szellemalakok. Ám Oszipovával kapcsolatban mindez összetettebb. Részint mert a gravitációra fittyet hányó egyéniség nem az erotikus kisugárzásával hódít a színpadokon. Ez Giselle-ként és Júliaként előnnyé is fordítható, Manon és Odília karakterének lényege azonban a mágneses érzékiség, a szexualitás. Amely ugyan független a szépségtől, de kétségtelen, hogy a fitos orrú primabalerina assoluta külleme szürke, jellegtelen. Azonban a fizikai adottságai ugyanannyira kivételesek, mint a minden kalkulációtól mentes, ösztönös művészi kifejezőereje és a természetessége. Talán ezért is, hogy Oszipova Odette-ként briliáns és titkokat hordozó, miközben a Dowell szerint (is) könnyebb szerepben, Fekete Hattyúként „csupán" technikailag lenyűgöző, nagyszerű, valamint bájos – és nem démoni. Odette-je azonban túlvilági, melankolikus, éteri. Áthatja valami megfoghatatlan, koncentrált lassúság, a tragikum és a rezerváltság. Ezért is alakult ki az a benyomásom, hogy a korántsem spleenes-holdkóros, ellenben léha, közönyös, unott, földhözragadt Siegfriedet a mellbevágóan poétikus, földöntúli Oszipova által képviselt misztikum részegíti meg, végül kergeti a halálba: a páros öngyilkosságba. Vagyis hogy a Herceg nem egy hattyúvá változtatott nőalakba szeret bele, hanem egy álomittas érzés és a végzetes lidércesség ejti rabul – miközben a köznapi házasodási kötelessége elől fejvesztve menekül. Matthew Goldingról azonban még mindig azt gondolom, amit a Holland Nemzeti Balett Hamupipőkéje kapcsán írtam le róla a Népszabadságban: „föltűnően érdektelen hercegi jelenség: vakít a fogsora, ábrázata egy hörcsögöt idéz". Tehát nincs karizmája, a színészi képességei (Brad Pitt-tel ellentétben) igen korlátozottak, viszont mutatós a teste, remek fizikai táncos. Kiválóan emel, kristálytiszta a technikája, továbbá ámulatba ejtőek a tourjai. Oszipovával tökéletes a partneri együttműködése, de nincsen közöttük „kémia" – ahogyan nincsen Oszipova és Acosta között sem. Úgy hiszem, erre csak az RB ikonja, a páratlan Edward Watson, de még inkább a társulatot faképnél hagyó, rebellis fekete bárány, Szergej Polunyin (lett) volna képes. Merthogy egy ilyes rangú együttes szólistájának többet és főleg mást kell tudnia, mint amit a maszkulin Golding egyelőre mutat magából.
Darcey Bussell és Solymosi Zoltán
Ezt a többet/mást tudta az 1998-ban visszavonult, és az RB által immár (mintha) „rehabilitált" Solymosi Zoltán is, aki 1991-től 1995-ig volt a társulat ünnepelt szólistája. Az üstökös hajdani állandó partnere, Darcey Bussell (az RB-Live háziasszonya) a szünetben beszélgetett a darabról Anthony Dowellel. Ekkor villant föl a vásznon Solymosi (mint Siegfried) és Bussell (Odette/Odília) fényképe. A fotó – és maga a múlt – hirtelen valószerűtlenebbnek tűnt, mint a mitikus Hattyú-történet.
A Kevin O'Hare irányította társulat virtuóz produkciójának voltak varázslatos pillanatai, de a végső katarzis elmaradt. Ugyanakkor a hagyományait tisztelő és roppant versenyszellemű Angol Királyi Balett olyasmit tud, amire mások ma aligha képesek: fölkeltik és fenntartják a klasszikus balett iránti szenvedélyt. Megmutatják egy válságműfaj szépségét-nagyságát, továbbá az eredendő múlandóságát, így a gigászi diadalok röpkeségét is. Mélységgel, tartalommal, igazsággal töltik meg azt, ami leginkább üres, hamis és felszínes.
Pesti Vigadó, 2015. március 17.
