Kádár Elemér: Duhajság és tejesköcsög
Maros Művészegyüttes: Szép piros hajnalban – JEGYZET
Remekül kiderül az előadásból azonban az is, hogy a csapat miben nagyon erős: kiemelten dicsérendő minden énekes megoldás, akár a szólista (Kásler Magdolna nevét mindenképpen érdemes itt megemlíteni!), akár pár szépen összeválogatott énekhang, akár a teljes tánckar szólal meg. Számomra ezek az énekes pillanatok voltak az előadás kiemelkedő pontjai.
A műsorfüzetben olvasható tájékoztató alapján a kitűzött cél egy igényes folklórműsor bemutatása, néptánc népzenére népviseletben („népművelő folklórműsor"). Ugyaninnen tudjuk meg azt is, hogy az előadás címe egy archaikus népi imából ihletődött. Ez a tény, valamint az, hogy a plakáton, műsorfüzeten egy csodaszarvas-ábrázolást látunk, lelki utazásra, a folklór kevéssé ismert, természetfelettivel kapcsolatot kereső formái felé hívogat. Az alkotó, Varga János vallomása alapján az előadás „magába foglal táncszínházi elemeket is, de ezekben is a hagyományos néptánctechnikák érvényesülnek".
Mindezek az előrebocsájtott információk megalapozták a hangulatot, melyet aztán azonnal elrontott a nyílt színpados kezdés, melybe teljes fényben begyalogolt, és a háttérben, egy emelvényen helyet foglalt a zenekar (az később sem derült ki, hogy miért oda helyezte a rendező a zenekart, amelyet aztán nem mozdított onnan, de az ottlétüket funkcióval sem látta el, ráadásul az élőzene mindvégig alulhangosított maradt). Aztán sötét lett, s ebben a sötétben behelyezkedett a színpadra a tánckar. Mindezt leengedett függöny mögött zavartalanul meg lehetett volna oldani, és sokkal szerencsésebb lett volna az indítás. Ezután elhangzott a népi ima, melyből a cím is vétetett, s újraindult, kapott egy második esélyt az előadás.
Az, hogy a táncosok beszéljenek a színpadon, veszélyes játék, s bár a Maros Művészegyüttes már többször is próbálkozott ilyennel, megint meg kell állapítanunk, hogy ez még mindig nem az erős oldala. Szerencsére a naiv népi ima elviseli a naiv előadásmódot, s a szépen megszerkesztett és kivitelezett mozdulatsorok, amelyekkel az imát kísérte a tánckar, s mely szerencsére nem lett csupán az imádkozás illusztrálása, átemeltek ezen a kis szépséghibán. Legalábbis itt, az elején. Mert a végén, amikor az Énekek énekéből recitált a tánckar, azt már a szintén teljesen jól megépített mozgásrendszer sem tudja megóvni attól, hogy a szövegmondás gyermekded/kisiskolás versmondókázós stílusát kifogásolni kelljen. Remekül kiderül az előadásból azonban az is, hogy a csapat miben nagyon erős: kiemelten dicsérendő minden énekes megoldás, akár a szólista (Kásler Magdolna nevét mindenképpen érdemes itt megemlíteni!), akár pár szépen összeválogatott énekhang, akár a teljes tánckar szólal meg. Számomra ezek az énekes pillanatok voltak az előadás kiemelkedő pontjai. Ez a tánckar ezen a nyelven imádkozik igazán szépen, ezt a jövőben (is) ajánlom majd az együttessel dolgozó alkotók szíves figyelmébe.
Ami még mindenképpen megdicsérendő, az éppen az, ami az alkotó szerint mellesleg, mintegy ráerősítésképpen került csak bele az amúgy folklóralapú előadásba: a táncszínházi elemek. A már említett ima, az Énekek éneke-jelenet, vagy az előadás csúcspontját képező Szarvasének néptánctechnikára épített, de a tulajdonképpeni néptánctól elemelt, továbbgondolt mozdulatsorok szépsége s a táncosok kimunkált, szép mozgáskultúrája, hittel, őszintén előadott tánc- vagy mozgásszínháza jól mutatja: a színpadon valóban egy nagykorú művészegyüttest látunk. Sajnos ennek némiképp ellentmond azonban az, amit az előadás fő alkotóelemei, a néptánc-koreográfiák mutatnak. Az alkotó sokféle, s még nem nagyon ismert táncanyagot is beleépített az előadásba, saját bevallása szerint azért, hogy azokat megismertesse a nézőkkel. A várt/remélt hatást azonban nem éri el, hiszen szinte minden koreográfia képletszerűen ugyanazokat a formákat (oldalra, illetve előre-hátra történő tömegmozgás, az egyéniségeket, karaktereket lebutító, eltüntető egyszólamúság, szinte állandóan szimmetrikus elhelyezkedés, az alkotótól megszokott nagyon erős, már-már erőszakos előadásmód) alkalmazza, mit a hivatásos művészegyüttesek színpadai már évtizedekkel ezelőtt ledobtak magukról. Varga János annak az alkotógenerációnak a tagja, mely először merészkedett mindenféle művi megkötés nélkül, a maga teljesen szabadon improvizáló jellegével színpadra vinni a néptáncokat. Ennek az akkor nagyon új és bátor alkotói korszakának sajnos, ebben az előadásban nyomát sem találjuk. Ez pedig azért kár, mert ha valaki a Szép piros hajnalban című előadás alapján alkot képet a magyar néptáncokról, azt hiheti, hogy azok kötött, formációs táncok, mint az észak-nyugat-európai népeké, holott az előadás kinyilvánított célja a kárpát-medencei népek – kiemelten a magyarok és a románok – táncainak egymásra hatása s az ebből adódó jellegzetességek, szépségek megmutatása. E célok érdekében az előadás felváltva kínál mély, lelki indíttatású, vallomásszerű megmutatkozásokat, lelki lemeztelenedést és ezeket felerősítő profán, de nem kevésbé őszinte, szép tánckompozíciókat, ám mindezeket csak részben sikerült elérnie. Érdemes lenne újraszerkeszteni a koreográfiákat, több egyéni lehetőséget hagyni a táncosoknak, s a maguk belső lüktetése szerint hagyni hullámozni a táncokat, mert így, hogy minden egyforma, s minden végig ezer fokon ég, a végén azt sem tudjuk igazán, hogy hányféle táncot láttunk, s azok vajon miben is különböztek, ha egyáltalán különböztek egymástól.
A halálra táncoltatott leány szép balladája megélne mozgásszínházi alátámasztás nélkül is, de ha mozgást is rendel mellé az alkotó, érdemes lenne figyelnie rá, hogy ez se legyen szájbarágós túljátszása a témának, mint ahogy az imához társított mozgássor sem a mondott szöveg szimpla illusztrációja. Ami pedig végképpen nem kell az előadásba, az a két szöveges-humorizálós jelenet. Mert míg az elsőből csak az derül ki, hogy a táncosok nem színészek, a második egy olyan kelléket is beemel a szép piros hajnali imádkozásba, amely már bőven a giccs tartományába tartozik. Ezek helyett szívesebben hallgatnám az amúgy kiváló és méltatlanul háttérben maradó zenekar lélekemelő muzsikáját, profi módon kihangosítva.
Szép piros hajnalban (Maros Művészegyüttes)
Székelyudvarhely, 2015. október 16.
Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek XI. Találkozója
