Kádár Elemér: Nagy, buta díszletek
Nagyvárad Táncegyüttes: Betyárvilág – JEGYZET
A halál angyalának is tekinthető „cigánylány" menti némiképp a helyzetet: az, ahogyan igen szépen énekelve, fehérre keni azoknak arcát, akik meg fognak halni, félelmetesen szép. Az ezt követő harcművészeti bemutató helyett azonban szerencsésebb lett volna további jól megkomponált, erős táncos megoldásokat látni, de az előadás nem erre épít.
Az alkotó, László Csaba szerint „az előadás alapköve a betyárok, a betyárság köré fonódott mítosz, amelyet most az új tagokkal bővített Nagyvárad Táncegyüttes segítségével szeretnénk ebben az előadásban felidézni, kicsit talán újrateremteni is, akár az egyház teszi azt a jeles ünnepek segítségével. (...) Az előadás Rózsa Sándor számvetése saját életével, egyfajta visszaemlékezés, számvetés azzal, amit képviselt. Persze van ebben egy kis önreflexió... Hiszen időnként mind elérkezünk oda, hogy számot vessünk életünkkel."
Rózsa Sándor, az egyik, ha nem éppen a legismertebb magyar betyár történetét nagy pontokban szinte mindenki ismeri, így viszonylag könnyen követhető eseménysorra számítottunk – a dél-alföldi táncdialektus-terület népzenéjének, táncainak, viseleteinek parádés alkalmazásával. Az ígéretnek megfelelően annyi plusszal, hogy nem csak a történelmi, hanem a mitikus, mindenkori betyárt is láthatjuk, az örök lázadót, aki senkinek sem hajt fejet, s amiért őt ellenségei is tisztelik, a sem mellette, sem magukért kiállni nem merők pedig titkon támogatják, segítik, s a sikeréért imádkoznak. Tudott azonban, hogy a mindenkori betyárok mindig alulmaradtak a mindenkori hatalommal szembeni harcukban, legtöbbjük bitófán végezte, s az, hogy Rózsa Sándor viszonylag sokáig élt, és természetes halállal halt meg, egészen kivételes eset. Adott volt tehát egy kiváló lehetőség egy nagyszabású táncdrámához s ahhoz, hogy ez úgy indíthasson: az öreg betyár visszagondol, számot vet az életével. A kezdő kép ezt idézi, a börtönben polgári munkát végző rab-betyárt látjuk, s azt, ahogyan a kíváncsiskodóknak mint idegenforgalmi látványosságot mutogatják őt (Kufstein várában ez valóban megtörtént Rózsa Sándorral).
Innen egy rendezői bravúr folytán egyszeribe belecsöppenünk aztán a történet sűrűjébe. Kicsit nehézkesen ugyan, de eltűnik a börtönt jelképező kalitka, s a jól megalkotott, sok humorral előadott jelenetből szépen kitetszik, milyen is a polgárpukkasztó betyárcsíny. Megismerjük a három főhős féktelen, de nagyvonalú természetét, s bemutatkozik a női főhős is, akit aztán a főbetyár feleségül vesz: az itt következő lakodalmas az első nagyobb táncalkalom az előadásban, melyben a jelmeztervező által megalkotott különleges, a kor és vidék öltözködéskultúrájának jellegzetes vonásiból bátran gazdálkodó, de nem népi vagy polgári viseleteket lemásoló, ötletes jelmezek még azt sugallják, valóban egy mindenkori betyártörténetet látunk. A tánckar is hősiesen igyekszik helytállni, de a kismagyarországi táncanyagokban való járatlanság mellett ebben nem segít a vendégtáncosok némelyikénél megmutatkozó táncos és színpadi előadói hiányosság sem (tökéletlenül végrehajtott mozdulatok/motívumok, merev felsőtestek, merev karok-kezek, földre szegezett tekintet). Ráadásul a történet is elveszíti a mélységeit, s az egész egy egyszerű eseménysor lesz, az egyik betyárt lelövik, a másikat felakasztják – mindez egy olyan „amerikai típusú", hatalmas szerkezet segítségével, amilyent a western-filmekből jól ismerünk, de amilyent Magyarországon soha nem alkalmaztak. És a kezdés költőisége, bravúros megoldásai helyébe lép az alkotó részéről már oly jól ismert „népdalszínház", melyben László Csaba bizonyos mondanivalókat egy nagyjából arról a témáról szóló népdal eléneklésével közöl, jelentőségteljes összenézésekkel, arcokkal, sétákkal...
A halál angyalának is tekinthető „cigánylány" menti némiképp a helyzetet: az, ahogyan igen szépen énekelve, fehérre keni azoknak arcát, akik meg fognak halni, félelmetesen szép. Az ezt követő harcművészeti bemutató helyett azonban szerencsésebb lett volna további jól megkomponált, erős táncos megoldásokat látni, de az előadás nem erre épít. Ráadásul minden kellék és díszlet, ami csak bekerül a színpadra, mindvégig egyetlen alapvető funkcióban marad, a kalitka csak kalitka, az akasztófa csak akasztófa, a pisztolyok, puskák, karikás ostor sem látnak el semmiféle másodlagos funkciót. A díszlet mozgatható elemeinek a rögzítése további probléma, minden alkalommal lelepleződik, hogy egyes táncosok éppen kioldják, vagy behúzzák a fékeket. Mindez furcsa ellentmondásban van a jelmezek sokoldalúságával, az ezzel teljesen szép párt alkotó remek zenei aláfestéssel (kiemelt dicséret a zenei szerkesztőnek, aki itt nemcsak zeneszerzői, de dalszövegírói oldalát is megvillantotta; külön bravúr még, hogy az élőzenei és hangfelvételes jeleneteket sikerül szépen összehozni, egységes, nem csak élvezhető, de kimondottan tetszetős egységbe) s azzal a szürrealisztikus szerkesztéssel/látásmóddal, amellyel az előadás az elején, meg a vége felé pár kisebb jelenetben oly kellemesen meglepett.
A szatmári táncokban ismét megmutatkozik a tánckar néhány tagjának sokoldalúsága, erős karaktereket, jó játékot is látunk, s elég sikeresen rejtik el ideig-óráig, hogy ebben a csapatban minderre nem mindenki képes. Néhány jelenet sajnos túl hosszúra nyúlik, így aztán a közepétől az előadás következetlen és kapkodós lesz: túl sok mindent igyekszik az alkotó megjeleníteni mindazokból a történetekből, melyeket a Krúdy-regényből megidézni fontosnak érez, s ez nem mindig sikerül. Közben nagyon banálisan siklik el néhány olyan dolog felett, amiket fontos lenne jobban, szebben kifejteni. A vonat-jelenetnél a háttérből ránk világító három lámpa, a ritmusjáték, s az azt követő vonatos tánc kellőképpen megmutat mindent. A jelenethez ráadásnak a színpadra betolt mozdony talán a legszerencsétlenebb és legfeleslegesebb díszletelem, amit valaha láttam. Aztán egy erős képzavar: Rózsa Sándor kap a császártól egy katonamundért, egy olyant, amilyent azok viseltek, akik a barátait megölték, s ő ezt elfogadja. Ez a mozzanat kilóg a betyár hiteles történetéből, hiszen ő többször is kért, s egyszer tényleg kapott is kegyelmet, de fegyveres, egyenruhás testületbe sohasem vették fel. Így tehát ezt a megtiszteltetést a betyár a rendezőnek köszönheti csupán, s ez sem lenne baj, de így végképpen nem értjük, miért és hogyan is került aztán abba a börtönbe, melyben a kezdőképben láttuk, s melybe az előadás végén maga megy magától vissza. Ha ez arra utalna, hogy a betyár megbánta, amit tett, s önként kíván mindenért bűnhődni (bár a történelmi Rózsa Sándorral nem ez volt a helyzet), rendben lenne, de azok az eszközök, melyekkel a gondolatainkat ebbe az irányba kívánja terelni az alkotó, erőtlenek s nem egyértelműek. A korábban halálangyalként megismert cigánylány mint vízi hulla s az égett-füstölgő kocsmárosné nem írhatók a főhős számlájára, tehát a miattuk való bűnhődés gondolata sem indokolt. A fináléban látható tömegmészárlás meg végképpen teljesen érthetetlen, de az iskolai lövöldözésekről, több tucat ártatlan halottról szóló gyakori tévéhírek között nem is kimondottan elegáns, tapintatos megoldás. Ha már mindenképpen arra volna szükség (bár nem értem, miért lenne?), hogy a két gyermek mindenkit (apjuk barátait is!) elpusztítson, elég lenne, költőibb lenne, ha az áldozataik arcát fehérre kennék, amit amúgy meg is tesznek, de csak a nagy lövöldözés után. A jelenet sokkoló, hatásvadász. Szerencse, hogy a végén az öreg betyárt a börtönben még élve látjuk, így remélhetjük, hogy csupán álmodta az egészet, s még van remény valami másfajta befejezésre is...
Betyárvilág (Nagyvárad Táncegyüttes)
Székelyudvarhely, 2015. október 17.
Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek XI. Találkozója
