Turbuly Lilla: A Psycho-változat
South Bohemian Ballet: A hattyúk tava
A történet a herceg fejében játszódik le, de itt nem is herceg, hanem egyszerűen egy fiatalember. Aki éppen egy elmegyógyintézetben él…
A pszichológia régóta elemzi-használja a mesékben rejlő, az emberre és az emberi kapcsolatokra vonatkozó tudásanyagot. Hogy ezek a kutatások az utóbbi években a nagyközönséghez is jobban elértek, annak nálunk minden bizonnyal Boldizsár Ildikó munkássága az egyik fő indikátora. Tematikus kötetei, meseterápiás tanfolyamai igen népszerűek. Az sem újdonság, hogy a művészet merít a pszichológiából, és nem kivétel ez alól a táncművészet sem. Csak a közelmúlt premierjei közül több kortárstánc-előadást is említhetnénk, amelyek valamilyen pszichiátriai betegség vagy pszichológiai probléma kórképét teszik át a színpadra. (Két példa: Halász Gábor koreográfiájában, a Metamorfózisban Horváth Adrienn egy, az őrület határán lévő nő személyiségváltozásait jeleníti meg; Az Elhanyagolt férfiszépségekben pedig Andrássy Máté és Újvári Milán humoros formában mutatnak be testi adottságokból fakadó kisebbrendűségi komplexusokat.)
Viktor Svidró / fotók: Michal Siron
Klasszikusbalett-előadások esetében ez a pszichológiai megközelítés ritkább, de az egyik legnagyobb klasszikus, A hattyúk tava kapcsán a balett-történetben nálam jártasabbak biztosan nem egy ilyet tudnának említeni, hiszen a mese kínálja magát a pszichologizáló olvasatra. Már maga a hattyúmotívum is az átváltozásokkal (gondoljunk csak a másik klasszikus hattyúmesére, A rút kiskacsára), aztán Odette és Odília fehér-fekete egysége-kettőse, a herceg és a hattyúlányok viszonya is elemezhető ilyen szempontból.
Cristina Porres Mormeneo, Viktor Svidró és Julie De Meulemeester
Egerházi Attila koreográfiája is ezek közé a megközelítések közé tartozik. A történet a herceg fejében játszódik le, de itt nem is herceg, hanem egyszerűen egy fiatalember. Aki éppen egy elmegyógyintézetben él, legalábbis erre utal a díszlet: az egyszerű, kórházfehér fal, amely előtt Siegfried ül egy – szintén kórházi – kisszéken, háttal nekünk, olyan pózban, mintha kényszerzubbonyba kötötték volna a karjait. A fehér fal mögött, a Siegfried által képzelt, félkör alakú térben tükrös-fényes ajtók sokasága, ezeken járnak ki-be a képzelt bál képzelt szereplői. Az előadáson a fehér fal többször leereszkedik és felemelkedik – nézhetjük úgy is, mint a külvilágot Siegfried belső valóságától, képzeletétől elválasztó falat.
Julie De Meulemeester és Viktor Svidró
A két világ közötti ellentétet a jelmezek is kifejezik: a képzelt világban A hattyúk tava klasszikus előadásaihoz illő jelmezek: fehér hattyújelmezek, aranyszínű, csillogó kosztümök. A Siegfriedet táncoló Varga Istvánt ellenben úgy öltöztették, mintha Karinthy stréber jó tanulója lenne, nem egy zilált idegrendszerű ember: kinőtt, boka felett kalimpáló nadrág, decens, szürke öltöny, vastag szemüveg. Mindehhez roskadt válltartás járul, és visszatérő, önmagát átölelő mozdulat.
Jelenet
Ebből a beszűkült állapotból Odette (Cristina Porres Mormeneo) iránti szerelme emeli ki (amikor ez megtörténik, a válla kiegyenesedik, még a szemüvegét is eldobja), és – a nőként ábrázolt – Rothbart ármányai taszítják vissza. E koncepció jegyében Rothbart és Odília szerepét egyaránt Julie De Meulemeester táncolja. Hogy miért ilyen ellentmondásos a főhős nőkhöz való viszonya, az magából az előadásból pontosan nem derül ki, ha csak azt a jelenetet nem vesszük a gyermekkorra utalásnak, amikor a kórházfehér paravánra egy fürdőkádban úszkáló sárga gumikacsa képe vetül, amilyennel kisgyerekek szoktak játszani az esti fürdetés közben.
Az előadás lezárása sem a megszokott módon alakul: Siegfried megpróbálja megölni (egy méretes késsel agyonszúrni) Rothbartot és megszöktetni Odette-et, de rá kell ébrednie, hogy nem a külvilággal, hanem saját belső démonaival viaskodik – vagyis a képzelt világból visszatérünk a steril kórházi térbe.
Jelenet
A koreográfia a klasszikus és a kortárs balett elemeiből építkezik. Azokban a „fejben játszódó” jelenetekben, amelyeket Siegfried kívülről szemlél, inkább a klasszikus, azokban pedig, amelyekben néha groteszk mozdulataival maga is részt vesz, inkább a kortárs elemek vannak túlsúlyban. A hattyúlányok között feltűnik két lánynak öltözött férfi táncos is – ezt a gesztust sokféleképpen nézhetjük, akár balettparódiának is. Összességében a jól kidolgozott koreográfiában a szólótáncosok és a tánckar is egyenletes, szép teljesítményt nyújtanak.
Egerházi Attila egy olyan markáns rendezői koncepciót vitt végig, amely nagy valószínűséggel hosszabb távra is megmarad a néző emlékezetében, és könnyen beazonosíthatóvá teszi, ha több A hattyúk tava előadást látott már életében. (Magam részéről a Psycho-változatként fogok rá emlékezni.) Az már ízlés kérdése, hogy ezt az erősen pszichologizáló megközelítést ki mennyire érzi a mű szelleméhez kapcsolódónak, vagy attól éppen távolinak, mondvacsináltnak. Én szívesebben láttam volna egy nem ennyire külsőségekben megmutatkozó, kevésbé direkten komplexusos Siegfriedet.
A hattyúk tava (South Bohemian Ballet – Nemzeti Táncszínház)
Csajkovszkij zenéjét átdolgozta: Riccardo Drigo. Színpadterv: Jaroslav Milfajt. Jelmez: Bregje van Balen. Koreográfus-asszisztensek: Shirley Esseboom, Linda Svidró Schneider, Kéri Nagy Béla. Vetítés: Karolína Lukášková, Onemotion. Librettó, világításterv, rendezés és koreográfia: Egerházi Attila.
Táncolják: Varga István, Cristina Porres Mormeneo, Julie De Meulemeester.
Művészetek Palotája, 2016. május 20.
