Néptánc

Kutszegi Csaba: Óvatos jásztalálkozó

Jászok - 

A Jászok történelmi dal- és táncjátékot nézve eszembe ötlött a kérdés: van-e manapság udvari művészet, illetve milyen is az? Mielőtt bárki azt gondolná, hogy rosszmájúskodásra készülök, sietek leszögezni: ab ovo nincs kifogásom az udvari művészet ellen (ha annak nevezhetjük korunk hasonló jelenségét), és nem akarom eleve kétségbe vonni annak a műfajnak a létjogosultságát, melyet a Mihályi Gábor jegyezte Jászok-előadás képvisel.

A kérdés komolyan foglalkoztat. Ha finnyáskodunk is az „udvariság” tényén, és vele szemben hittel valljuk, hogy a művészet legyen inkább mindenkori ellenzéki, és mutasson rá a rendet-nyugalmat-harmóniát sugárzó díszletek mögötti valóságra, akkor sem tagadhatjuk le, hogy nem egy művészeti ág ugrásszerű fejlődését, vagy egyenesen a létét köszönheti annak, hogy egy-egy korszakban udvari művészet lehetett. Klasszikus (valamint belőle fejlődött modern és kortárs) balett feltehetően nem is volna (vagy ma egészen más képet mutatna), ha a Cári Színházaknak anno nem reprezentáns műfaja a Máriusz Petipa fémjelezte balett. Hasonló példák valamennyi művészet történetében találhatók, gondoljunk az udvari költőkre, zeneszerzőkre, képző- és építőművészekre, akik közül nem egy összegezte kora tudását és meg is haladta azt, zseniális, stílus- és iskolateremtő, korszakos alkotó volt. A kérdés a mában úgy fogalmazódik meg, hogy vannak-e egyáltalán reprezentáns műfajok, élnek-e köztünk korszakalkotó zsenik, létezik-e udvari művészet (vagy legalább definiálható udvar).

Fotók: Gémesi Balázs

Jómagam az ellentmondást leginkább abban látom, hogy míg valamilyen udvarszerű képződmény és ahhoz illeszkedő udvari művészet észlelhető is (legalábbis egyfajta igény lenne rá), ezt reprezentáló, minőségelven működtetett és bőkezűen támogatott művészet vagy egyéb kulturális terület nem mutatkozik sehol, korszakos zsenik pedig, ha akad is még néhány, az udvar, vagy az udvarok körül nem nyüzsögnek, szerencselovagok viszont annál inkább. Ha egy-egy művészeti ágazatba vagy intézménybe relatíve sok pénzt is pumpálnak időnként, kiugró minőség ott sem születik (a legtöbbször elegendő idő sem adatik rá), legfeljebb jobban fizetett klientúra teremtődik. Igaznak tetszik a publicisztikában sokszor pufogtatott közhely: korunkat nem művészettel akarják reprezentálni a kormeghatározó erők, hanem valami mással, vagy éppen semmivel.

Ebben a helyzetben nagyon nehéz értékes – sőt: haladó! – udvari művészetet produkálni. Pedig nagyon úgy fest, hogy többen is – jó szándékkal, tisztességesen – ezt próbálják. Szükség is van erre, annál is inkább, mert jó minőségű, kort és világnézetet reprezentáló művészet létezését nemcsak politikusok akarják időnként nyugtázni, hanem tömegek is igénylik folyamatosan. Kétségtelen, hogy utóbbiak közül látszólag sokan beérik arcpirítóan színvonaltalan népies (noch dazu történelmietlen) gagyival is, de a művészek és kultúrpolitikusok küldetése, feladata éppen az (is) volna, hogy a tömegigényeket is minél magasabb színvonalon elégítsék ki, vagy ha úgy tetszik: teremtsenek időt álló reprezentáns, támogatott, magas színvonalú udvari művészetet.

A néptánc, a népművészet már jó száz éve látszólag szerencsés helyzetben van e honban (voltak is nagyszerű évtizedei, és ma is világszerte egyedülállóan értékes produktumokban tud megjelenni), mert számos kurzusban támogatottnak mondhatta magát – más kérdés, hogy vajon jogosan annak is érezhette-e magát. A néptáncosok ma is támogatottnak mondhatják magukat, jobb helyzetben is vannak, mint például a független kortárstáncosok, de csak azért, mert az utóbbiak nagyon rossz helyzetben vannak. A néptáncosoknak most azért is könnyebb az életük, mert nem kell törniük a fejüket azon, hogy milyen tartalommal felelhetnek meg a legjobban a kultúrpolitika elvárásainak, hiszen valamennyi témájuk, gyűjtéseik, aktuális tudásuk, ők maguk eleve a nemzetfogalmakhoz, a nemzeti múlthoz, jelenhez (?) önismerethez, történelemhez kapcsolódnak. A néptáncosoknak „csak” az lenne a feladatuk, hogy megleljék a páratlan néptánckincsünk megőrzésének és bemutatásának korszerű módjait, létrehozzák a néptáncban múltnak és mindenkori jelennek azt a fajta szintézisét, amelyet Bartók Béla teremtett meg a zenében. Muszáj megjegyeznem mint elhallgathatatlan tényt: Bartók finoman szólva sem volt kora Magyarországának udvari művésze, a korszak korszerű, reprezentáns magyar zenéjét mégis neki sikerült megalkotnia.

Mihályi Gábor az Állami Népi Együttes élén évtizedek óta azon serénykedik, hogy olyan néptáncművészetet honosítson meg, mely megfelel az ideológiai-társadalmi (udvari) elvárásoknak, kielégíti a közönségigényeket és mindemellett korszerű művészi termékeket hoz létre. Mit is mondjunk? Három lovat egyszerre megülni nem lehet, de tény, hogy két lovat egyszerre – állva – hajtó pusztai csikóst már magam is láttam.
Mihályi életművében már több előadással sikeresen indult el a fenti célok irányába, elegendő, ha most példaként csak a Labirintust, a Hajnali Holdat és a Szarvaséneket említem meg. A Jászok nem ezen produkciók színvonalán illeszkedik a sorba. Nyilván eleve nem is olyan ambíciókkal, motivációkkal és célokkal készült. A Jászokban sokféle közös ügy, eszme találkozik, sok alkotó és szervezet fogott érte össze, a produkció alapcélkitűzései dicséretesek, még ha falat rengető újdonsággal nem is szolgálnak, ám a nemes szándék eredménye nem mutat túl önmagán. Alkotói megelégedtek azzal, hogy a színpadi néptáncművészet ma elvárt és elfogadott eszközeivel intelligensen és ízlésesen műalkotásban jelenítsék meg egy identitását őrző, mára már kis népcsoport történelmi emlékezetét. Mondhatjuk persze, hogy ez sem kis tett, de jómagam akkor lennék elégedett a látottakkal (és hallottakkal), ha a jász múlt kapcsán valamilyen elementáris, extrém, unikális, lehengerlő csodában részesülök (vagy legalább tanúja lehetek az ezt felmutatni szándékozó kísérletnek), ha az előadáson valami egyedit megtudok a jászokról, önmagamról és a minket körülvevő világról. Lehet, ma már annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán még valahogy működik a „kulturális biznisz”, de a lehetőséghez jutó alkotóknak folyamatosan arra kellene törekedniük, hogy elérjék és fölülmúlják a mindenkori udvari (reprezentáns) művészet csúcsait. Bevált eszközökkel és formákkal a művészetben csak akkor szabadna élni, ha azok használata minden eddiginél magasabb színvonalat eredményezhet.

A Jászok húzóereje a zene és az ének. Melis László igényes, tartalmas és érdekes, néptáncszínpadon összességében újszerűnek is ható zenét komponált, a négy énekes főszereplő (Mizsei Zoltán, Turi Melinda, Philipp György, Rékasi Emese) szakmailag magas színvonalon, gyönyörű hangon énekel. A zenekarokat és kórusokat is dicséret illeti. A táncos főszereplők (Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili) szintén jól teljesítenek, az előadás valamennyi énekes vagy táncos, gyermek, felnőtt, avagy már „bölcs” szereplője fegyelmezetten, de lelkesen és odaadással hozza a szerepét. Érzésem szerint ők benne lettek volna nagyobb művészi kockázattal járó artisztikus felfordulásokban is.
Az előadás – a „szokásosan” és kihagyhatatlanul felpörgő részeivel együtt – óvatos és visszafogott, láthatóan szándékosan bevált eszközökből építkezik. Míg például a Hajnali Hold helyenként részletes verbális narrációja jól belesimul a táncos-zenés alapanyagba, és éppen megfelelően vezeti-informálja a befogadót, a Szarvasének következetes elvontsága pedig lírai magasságokba emeli a teljes kompozíciót, addig a Jászok megmarad a „kicsit elvont, kicsit konkrét” történetmesélésnél, melynek menetét követni valójában csak a műsorfüzet párhuzamos tanulmányozásával lehetséges. A látványvilág (díszlet, jelmez, vetítés, fény) alapvetően ízléses, de az örök vidám terrakotta színek és a kortalan-korszerű jelmezek és stilizált díszítő motívumok már-már sterilizálják az előadást. A jászok történetének egyes véres, baljós, küzdelmes szakaszának megjelenítésében szabályosan már vágytam egy kis kortárs dark/goth-ízlésre, csak hogy legyen már egy kis ellenpontja a nehézségek közepette is „optimista napsütésnek”.

A koreográfiával és annak előadásával lényegében elégedett lehetek. De sokkal virtuózabb táncokat is láttam már számtalan előadáson. Persze nem tudhatom, hogy milyenek az ősi jász táncok, ha vannak egyáltalán (gyűjtve, rögzítve biztosan nincsenek), ezért a kaukázusi, mongol, orosz és bizánci jelenetekben elkelt volna kicsit több koreográfusi invenció, fantázia. A kárpát-medencei motívumokból is talán bátrabban és változatosabban lehetett volna meríteni, hiszen nyilván a jászok is már régóta magyar táncokat lejtenek. Annál is inkább, mert már IV. Béla befogadta őket. A felismert szükségszerűség mellett ország-újjáépítő királyunk nyilván magára is irányadónak tartotta Szent István intelmeit, melyekből el is hangzik a második felvonás elején nem egy részlet. Pedig államalapítónk tézisei nem éppen csereszabatosak jelenlegi kormányunk migránsfilozófiájával. Hiába, nem könnyű műfaj az udvari művészet (sem).

Jászok (Nemzeti Táncszínház)

Koncepció, forgatókönyv: Mihályi Gábor, Melis László. Szövegek: Melis László, Mihályi Gábor, Várszegi Tibor, Veszeli Gyöngyi, Kiss Judit Ágnes, archaikus szövegek, történelmi idézetek. Színpadtechnika és szcenika: Zsidei János Zsono. Fénytervező: Kiss Péter. Hangmérnök: Jendrics Gábor, Zsidei János Zsono. Zeneszerző: Melis László. Film/Látvány, díszlettervező: Soós Andrea. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Koreográfusok: Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Kökény Richárd, Mihályi Gábor, Szűcs Gábor. Rendezőasszisztens: Szalay Tamás. Producer: Soós Andrea. Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.
Előadják: a Magyar Állami Népi Együttes táncművészei, Jászság Népi Együttes, Hírvivők Ensemble, Pál István Szalonna és bandája, Jászok Vegyeskar (a Cantate Nobis Énekegyüttes, a Déryné Vegyeskar, a Palotásy János Vegyeskar és a Székely Mihály Kórus tagjaiból). Korrepetitor: Lengyel Zoltán.
Karigazgató: Thormanné Husznay Mária.
Főszereplők: Mizsei Zoltán, Turi Melinda, Philipp György, Rékasi Emese, Fundák Kristóf, Fundák –Kaszai Lili, Ivanics Patrik, Busai Bori, Belházi Sándor, Bús Katalin, Göbölös Ferenc, Ludnai Kata, Péter Attila, Varga Erzsébet.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2016. szeptember 14.