Populár, Kortárs tánc, Képzés, Mozgásszínház, Balett, Néptánc
„Mindenki kéri pénzet”
Kutszegi Csaba jegyzete a balatonfüredi Globál és lokál-konferenciáról
Magyar részről megfogalmazódott: a kilencvenes évek elején tárt karokkal fogadtak minket, komoly európai teoretikusok állították, hogy sorstársainkkal együtt megtermékenyítő hatással leszünk az öreg kontinens gazdagabb, ám fejlődésben értelemszerűen lelassult nyugati részére. De néhány év eufória után megcsappant az érdeklődés, és miután kihasználták a kulturális piac mi révünkön is kitágult lehetőségeit, ejtettek minket.
Az idei program, a korábbi évekhez hasonlóan igyekszik felölelni a szerteágazó táncművészet eltérő irányvonalait. Mindenféle stílus, a klasszikus balettól a kortásig, a néptánctól a divattáncokig (sőt rock balladáig!), helyet kap a rendezvényen. A fesztivál célja a sokszínű paletta megmutatása, ezért nehéz olyan koncepciót találni az összeállításban, amely a válogatás alapvető szempontját mutatná meg.
Tizenöt éves múltra tekint vissza a Duna Karnevál. Komolyzene, fúvósok, világzene, néptánc és kortárs tánc – olvashatjuk a korábbi beharangozókban. Tudj’ isten, idén mi történt pontosan. Aki a gálára vágta gálába magát, annak nemigen szúrt szemet, hogy elmaradt a fesztivál.
Alternatív kortárs táncból autentikus néptáncba cseppentem, de szemem-lelkem nem rebbent, hisz mindkettő én vagyok. Ki is merné azt állítani széles e hazában, hogy nem érdemlem meg a néptáncot, ha alteros vagyok, vagy nem érthetem meg a kortárs művészetet, ha örömmel oltom szomjam tiszta forrásból?
Mivel az értelem nem más, mint a másfajta lehetőségre utalás képessége, így aki az alternatív gondolatot korlátozza, az az értelem működésének szab gátat. Vajon milyen ember (vagy rendszer) az, amelyik így tesz? A választ mindenki találja meg maga!
Ez az egyszeri és megismételhetetlen táncest tehát játék volt talán, szólóktól kartáncig, az előadás közepén önmaga paródiájába fordulva, és onnét mosolyogva a televíziós szórakoztatóiparban népszerűsített helyzetgyakorlatokon.
Mindenesetre az aktív Antonio Gades hajdanán úgy táncolt a színpadon, hogy az embernek az volt az érzése: kicsit sem érdekli, nézik-e, vagy sem. Belső feszültsége mégis úgy áradt szét többezres nézőtereken is, hogy a leghátsó sorokban ülőket is delejes döbbenet szögezte a székhez.
Bár a bő kétszer egy óra mélyenszántó tánctörténeti elemzésre nem nyújthat alapot, de általa megragadhatóvá válik egy folyamat, amely a kezdeteitől napjainkig számos tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy a hagyományőrző művészeteknek is muszáj minimum két évtizedenként jelentősen megújulniuk.
…láttam az előadáson az életigenlést. A törékeny Horváth Zita ihletett drámaiságában, a nagy táncossá érett Kiss Róbert minden megmozdulásában, Kulcsár Noémi tökéletes odaadásában, Feledi János férfias érzékenységében, azokban a tétova mozdulatokban, amelyekkel Barta Dóra és Csere Zoltán óvatos véglényekként becserkészi egymást, a vendégművész-koreográfus Zachár Lóránd impulzív szájtátásában…