Turbuly Lilla: És lőn világosság
TAO DanceTheater: 6 & 7 -
Az est második részében ugyanazt látjuk fehérben, amit az elsőben feketében: fehér padlón, fehér ruhában, éles fényben ugyanazt a koreográfiát.
A kortárs táncelőadások címadása megérne egy külön cikket. Van erre egy külön szólásom is a budapesti sorozatomból. Lásd: Szétesőben van, mint a Király utca macskakövei. Talányos, mint a kortárs táncelőadások címe. Utóbbi épp úgy lehet csapda, mint kapaszkodó. Terelheti vagy elterelheti a figyelmet, meglódíthatja vagy megkötheti a fantáziát. Mindez persze összefügg azzal az örök vitával, hogy keressünk-e történetet a táncelőadásokban, vagy se.
Tao Ye nem ad címet a koreográfiáinak, mert nem akarja ezzel korlátozni a nézők képzeletét. Csak számokkal jelöli munkáit, ebben az esetben azonban a 6 és a 7 nem csak sorszámokat jelent, hanem a táncosok számára is utalnak. A két, egyenként körülbelül 30 perces koreográfia szorosan összefügg, az egyik fényében másként látszik a másik. És itt a fény valóban kulcsszó, léte vagy hiánya határozza meg az est két részét.
Hosszú sötéttel indul az előadás, ez már önmagában különös élmény a Trafó zsúfolásig megtelt terében: sok-sok emberrel ülni csöndben, vaksötétben. Aztán éppen hogy felfeslik valami ebből a vaksötétből, csak annyi, hogy bizonytalan derengésben lássuk a mozgó táncosokat. A sötétségnek ez a fázisa (az ember hiába meresztgeti a szemét, nem lát jobban) – nekem legalábbis – nem kellemes, mert felébreszti az ősi félelmeket a vakságtól. Később kapunk még egy kis fényt, de csak annyit, hogy azt is csak az első rész legvégére tudtam megsaccolni, hogy a hat táncos között hány nőt és hány férfit látok. (Hármat-hármat különben, de az este első felében ennek nem is volt jelentősége, emberek mozogtak, nem férfiak és nők.) Hosszú, kötényszerű, fekete ruhájuk sem nyújtott támpontot, a koreográfiának viszont fontos része ez a ruhadarab. A táncosok ugyanis az előadás jelentős részében egy helyben mozognak, hátuk, gerincük, karjuk táncol, kötényük lebeg-hullámzik, fejüket lendítik, forgatják. Lábuk legfeljebb saroknyira emelkedik fel a földtől, de teljesen csak néha szakad el tőle. A tökéletes összhangban végzett, ismétlődő mozdulatsorok Xiao He szintén ismétlésekre épülő indie folk zenéjére egy idő után valóban szinte hipnotikus hatással vannak a nézőre. A koreográfia íve a közeledés – távolodás fogalompár mentén írható le. Hosszú ideig a színpad hátsó részében, nekünk háttal mozognak a táncosok, aztán megfordulnak, közelednek, majd visszahátrálnak a sötétbe.
Az est második részében ugyanazt látjuk fehérben, amit az elsőben feketében: fehér padlón, fehér ruhában, éles fényben ugyanazt a koreográfiát. Zene azonban sokáig nincs, a csendet csak az egyik férfi táncos ízületeinek ropogása töri meg. Később pedig a táncosok saját hangjai, amit a színlap úgy ír le, hogy „akusztikus hangsáv, amit a táncosok teste generál”. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudom, mindenesetre úgy hangzik, mintha zümmögnének, néha egyenesen kánonban, külön a négy nő és a három férfi. Ugyanazokat a mozdulatokat látjuk, de így, hogy tényleg látjuk, nem csak sejtjük, hogy az arcok is látszanak, nem csak a testek, teljesen más lesz az időérzékelés is – sokkal rövidebbnek tűnik a második rész. Veszít a titokzatosságából, és nyer, mert több lesz benne az élet.
Hogy mennyiben tao és mennyiben Kelet? Mondhatjuk, hogy ez olyan előadás, amely a világ bármely pontján ugyanúgy otthon lehet. Nem kell hozzá elmélyedni se a taoizmusban, se más keleti filozófiákban. De ha az a kérdés, hogy hogyan lehet eltáncolni a jint és a jangot – hát éppen így. Fény és sötétség, fehér és fekete, női és férfi energiák és mindezek egysége jelenik meg a színpadon, és hat a nézőre, elsődlegesen az érzékeire. Hagyhatja, hogy a látvány és a hangzás „elzsongítsa”, hogy a hat, majd a hét táncos külön-külön szinte elemezhetetlen egysége hasson rá, de persze kereshet mindebben taoista filozófiát, világmagyarázatot is, tetszése szerint.
De volt még egy mozzanat, ami nekünk mégis szokatlan: a tapsrend fegyelmezett koreográfiája, és az, ahogy a táncosok a lelkes vastapsot fogadták: mosoly nélkül, mozdulatlan arccal, a közönség visszajelzésétől függetlenül, az előre eltervezett rendben és számban meghajolva. Ez is a koreográfia része volt. Egy kis szigorú fekete pötty a hófehérben.
TAO DanceTheater: 6 & 7
„6”
Koreográfus: Tao Ye. Zene: Xiao He. Fényterv: Ellen Ruge. Fénytechnikus: Ma Yue. Hang: Rembeczky János. Jelmez: Tao Ye, Li Min. Táncosok: Fu Liwei, Mao Xue, Li Shunjie, Yu Jinying, Huangli, Ming Da.
„7”
Koreográfus: Tao Ye. Próbavezető: Duan Ni. Vocal Design: Tao Ye. Hang: Rembeczky János. Fényterv: Ma Yue, Tao Ye. Jelmez : Li Min, Tao Ye. Táncosok: Fu Liwei, Mao Xue, Li Shunjie, Yu Jinying, Huangli, Ming Da, Hu Jing.
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2016. október 15.
