Pintér Viktória: Áldozati hálók
Közép-Európa Táncszínház: Bartók–Sztravinszkij est -
Mellbevágó tükör az esztelenül áldozó fogyasztói társadalomról, amelynek mélyén ott lappanganak az ősi rítusok. Egy örök időktől tartó elvégtelenített áldozattáncot mutat be a Közép-Európa Táncszínház, egy olyan világot megidézve, amelyben tulajdonképpen már nem ér össze a természet és az ember.
Bartók
Halász Gábor koreográfiája egyetlen nagybetűs szót írt a színpadra: HÜBRISZ. Az ősi görög fogalom nem is lehetne aktuálisabb. Tanmese az emberről, aki úgy hiszi, meghaladhatja az istenit, aki úgy hiszi, hogy ő a kezdet, miközben saját végességről már nem is képes gondolkodni. Példája annak a gőgnek, annak a fölénynek, annak az önhittségnek, amely olyan hatalmassá fújja az ént, hogy az éppen emberi léptékben válik uralhatatlanná.
Arakhné – Kolophón hercegnője / fotók: Jókúti György
Már a kezdő kép is nagyon erős. Két nő táncol, mégis mintha egyet látnék. Mozdulataik átjárnak egymásba, minden ponton átszövik egymást. Szép, lassú keringő ez, a világban önmagát elsajátító ember próbamozdulatai, melyek a környezethez kapcsolódásuk közben egyre kifinomultabbak, egyre tökéletesebbek lesznek. Itt még csak a szórólapon feltüntetett pár mondatból sejtem, ő Arakhné, aki a mítosz szerint oly nagyra volt szövőtudományával, hogy magával Athéné istennővel kelt versenyre.
Arakhné – Kolophón hercegnője / Hargitai Mariann és Weninger Dalma
Az első jelenet rengeteget mond. A (szövő, fonó, kapcsolódó) mozgás tökéletessége megidézi az istennőt, Athénét. Ott van ő is a színen, de inkább úgy, mintha Arakhné mozdulataiból ismernénk fel. A sorsát kihívó nő minden mozdulatával az istenit akarja meghaladni, látszik, már nem elég a hasonlítottság, nem kielégítő az olyan, mint. A tehetségből elvakultság lesz, a mozdulatból végzet. Vagyis az Arakhné mellett táncoló másik nő nemcsak Athéné alakjaként értelmezhető, hanem egyfajta démoni megszállottságként is, ami nem hagyja nyugvópontra jutni a testet. Zseniális, ahogy Halász megkoreografálta a tehetség természetének lényegi kettősségét. Megmutatja, hogy micsoda felszabadító, megkülönböztető energiája van ennek az emberben lakozó többletnek. Ugyanakkor belevitte a sötétséget is, a testet használó örök kísértést, ami nem éri be semmivel, mert az elért cél sosem lehet más, csak egy újabb időleges megálló, egy újabb felrakott tégla a babiloni toronyra. Ez a feszültség az, ami ténylegesen megidézi Athénét. Innentől az egymásba kapcsolódó mozdulatok intenzitása is megváltozik. Az eddig szövőtechnikára emlékeztető mozdulatok, harccá alakulnak. A lendületből támadás lesz, a lélegzetből elfojtás. A fent-lent viszonyokért zajló, véresen komoly küzdelem nemcsak a két nőre van hatással, hanem a környezetükre is.
Arakhné – Kolophón hercegnője
A tánckar mint valami óriási szövőgép állandó alakzatváltásaival pörgeti szemünk előtt a mítoszt. Átlós térmozgásaik, egymásbafonódó mozdulatsoraik egyszerre húzzák a szövőszálat, és jelenítik meg az egész szőttest. Az alakulás, a munkálkodás ugyanúgy része az előadásnak, mint a felmutatott műalkotás. Athéné és Arakhné szőttese is előttünk készül, elevenségük az alkotás transz-dimenzióit is megidézi. Zeusz félrelépéseit megérzékítő szőttes legintenzívebb pillanata, mikor a főistent alakító táncos Danaét teszi magáévá. A mítosz szerint az aranyeső képében megjelenő Zeusz a koreográfiában távolról, egyre erőteljesebb, ritmikus mozdulatokkal hatol partnerébe, a köztük lévő távolságot valami nagyobb, megfoghatatlan erővel számolva fel. A két nő viaskodása kortalanná tágul, a színen áthaladó (ember)fonal, már nemcsak a szövőszék kelléke, hanem életvonal, sőt sorsvonal is, mely nem tud kitérni önmagából. Minden mozdulat előre írt, vagyis megéled a mítosz, s benne már ott a hálóját újra és újra megszövő pók képe, aki csak az önmaga alá szőtt úton közlekedik, magára zárva időt, s teret.
Sztravinszkij
Mellbevágó tükör az esztelenül áldozó fogyasztói társadalomról, amelynek mélyén ott lappanganak az ősi rítusok. Egy örök időktől tartó elvégtelenített áldozattáncot mutat be a Közép-Európa Táncszínház, egy olyan világot megidézve, amelyben tulajdonképpen már nem ér össze a természet és az ember. Az élet már nem a természet idejéhez igazodik.
Tavaszi áldozat, Mádi László és Hargitai Mariann / fotók: Jókúti György
Kun Attila koreográfiája pusztába kiáltott modern dübörgés. Mindig ég a villany, állandó a van. A városokból kikoptak a tavaszi rítusok, az újraéledésnek nincs funkciója, maximum a borítókép cserélődik (Hello, spring!) megannyi facebook-oldalon. A tér sarkaiban mini oltárok. Mutatják a rétegeket, szétszálazzák az egyet. Mintha felhasították volna a jelent, amelynek mélyén ott villódznak a múlt képei, de a jövő jóslatai is. A többdimenziós tér így jeleníti meg a mostot, az egymásra rakódást – az egyszerre-jelent sugallja. Kultúrüledék. Egyik helyen víz és kövek. A legősibb rítusok kellékei. Másik oldalon könyvrakás, a modern európai időszámítás kezdete. Hátul tükörszerű, semleges anyaggal bevont oszlop, előtte valamilyen kivehetetlen tetem sziluettje, máskor egy bikafejű totemállat. Az állandóan változó bálvány helyének színpadnyelvi kialakítása.
Tavaszi áldozat
A koreográfia szépen építkezik, létrehozza saját alapjait. A szereplők egyesével érkeznek a térbe, elhelyezik saját kavicsukat a kőoltáron, majd bemosakodnak, mielőtt a körbe lépnének. A világ legelemibb, ugyanakkor legfélelmetesebb (lét)formája a kör. Kijelöli a mozgásteret, pályára állít, meghatároz és bevésődik. Ez a kör helyeződik át folyamatosan a színpadon. A környezet tulajdonképpen mindegy, a test válaszstruktúrái egy idő után ugyanazok. Érdekes, ahogy a koreográfia kimozgatja, a térben ide-oda dobálja a táncosokat, hogy aztán újra megtalálják saját automatizálódott mozdulataikat, újra betagozódjanak a következő „lázadásig”. Az egyetlen kritikai észrevételem is ezekhez az állandóan épülő és rombolódó áldozatképekhez kapcsolódik. A darab végén egymásra hányt világok tetején álló totem megsemmisítésénél olyan düh és kiszolgáltatottság koncentrálódik a térben és a szereplőkben is, hogy az együttesen levert bikafej visszaállításának abban a pillanatban ott nincs funkciója.
Tavaszi áldozat
Az előadás arról beszél, hogy a közösség minden korban újra és újra megteremti csoportjait, mert eredendő vágya, hogy valaminek, vagy valakinek odaadja magát. Az együttélés dinamikája azonban nemcsak a kohéziót, hanem a kilökődést is magával hozza. Mindig van, aki körön kívül reked, mert létezésük a csoport felől nem igazolható. Örök dilemma ez, az egyéni identitás és a kollektív tudat arányvesztett modern káoszában pedig főleg. Valaki mindig áldozatul esik. Az előadás egyik legfájdalmasabb üzenete az, hogy nem lehet megúszni. Több helyen túl is csúszik a tánc adta kereteken. Tényleg veszélyben vannak a táncosok. Egészen félelmetes például, amikor a teljes erőből elhajított kövek visszacsapódnak a szereplők felé. Kiszámíthatatlan a röppályájuk, bárki lehet áldozat. De van egy félelmetes beavatás-jelenet is, ami bizony mindig is ott rejtőzött meséink mögött. A fekáliával bekent, vizelettel itatott neofita (beavatandó), aki az időleges halál után lehet csak a csoport teljes értékű tagja. Vagy azok a féktelen percek, amikor az egyik szereplő saját testével szalad neki az összetörhetetlen oszlopnak. Hallani, ahogy a hús felkenődik, ahogy a csont koppan. Többször, egymásután, egyre elkeseredettebb a küzdelem. Ott már nem gondolhatunk arra, hogy ez a táncos teste, ott az ember használódik. Van, hogy hiábavaló az áldozat. Van, hogy nem is vesszük észre, hogy leszegett fejű áldozatként, némán ugrálunk valaki után.
Tavaszi áldozat
Jó ötletnek tartom, hogy az emberi létmódhoz kötődő járást, sokszor felváltották a páros lábbal történő zöttyenések, melyek képtelenek a földtől elemelkedésről szólni, sokkal inkább valami gúzsba kötöttségről, tudattalanságról közvetítettek. Sokszor sokféleképp jelenik meg előttünk Madách egyiptomi képe: milliók egy miatt. Áldozók és áldozatok pulzálnak az elkülöníthetetlenség tragikus káoszában, mert a világon mindenki keresi azt, aminek ilyen vagy olyan áldozatok árán odaadhatja magát. És mindig lesz olyan, aki ezt ki is követeli magának, aki előtt meghajlik az akarat és a derék, legyen az egy fénysugár, ami besüt egy ház ablakán, egy állat, isten kis- vagy nagybetűvel, egyes vagy többes számban.
Bartók–Sztravinszkij est (Közép-Európa Táncszínház – Nemzeti Táncszínház)
Tavaszi áldozat
Zene: Igor Sztravinszkij. Koreográfus: Kun Attila. Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa. Dramaturg-konzultáns: Róbert Júlia. Fényterv: Fogarasi Zoltán.
Arakhné – Kolophón hercegnője
Zene: Bartók Béla. Koreográfus: Halász Gábor. Koreográfus-asszisztens: Anna Maria Karabela. Kosztüm: Béres Mónika. Fény: Fogarasi Zoltán.
Szereplők: Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett, Weninger Dalma,
Mádi László, Ivanov Gábor, Kovács Péter, Nagy Mátyás Csaba, Dunai Bettina, Füzesi Csongor.
Várkert Bazár, 2016. október 26.