Antal Klaudia: Láthatatlan bilincsek
Molnár Csaba: Az ökör -
A legártatlanabbnak tűnő játék is, kezdve a seggre pacsitól a talicskázáson át az egymás megnevettetéséig, könnyen agresszivitásba torkolhat, melynek végül csupán egyetlen célja lesz: a másik leigázása. Leendő felnőtteket látunk a színpadon mesehősös flitteres felsőkben, akik gyerekkori rossz beidegződésüket viszik tovább majd életükben.
Molnár Csaba Az ökör című koreográfiája a mozgás, a zene és a színház együttes erejével azokra a gyerekkorunktól jelenlévő, a hétköznapjainkban azonban észrevétlenül megbújó korlátokra irányítja a figyelmet, melyek gúzsba kötik akaraterőnket és alkotói energiáinkat, és visszavetnek minket attól, hogy mindent megtegyünk a saját vágyaink és céljaink elérése érdekében.
Öt, energiától és tenni vágyástól duzzadó embert látunk a színpadon, akik azonban folyamatosan arra kényszerülnek, hogy valakinek vagy épp valaminek – például a ritmusnak – alárendeljék akaratukat és mozgásukat. E korlátok közé szorított önállóság és a szabad akarat megcsorbításának visszatérő motívumaként a címadó ökör szolgál. A kasztrált, így a megfosztottság és korlátozottság jelentését magán hordozó állat képe újra és újra feltűnik a darab egyes pontjain: a nyitóképben a magas talpú cipő viselésére kényszerített, a háta mögött rejtőzködő társai által irányított cheerleaderre erőltetik először az ökör szerepét. A Vavra Júlia által játszott szurkolólány mozgása nehézkes, ólomsúlyként emeli fel „patáit”, miközben próbálja követni a társai által diktált koreográfiát. Ebből az irányítottságból azonban egyszer csak elege lesz, és ledobja magáról a patacipőt, ám a hóna alá szorított, folyamatos ellenerőt kifejtő társaitól még így sem tud megszabadulni.
A következő jelenetben a nevetőkórus vezetője kényszerül a kasztrált állat pozíciójába: Cuhorka Emese először tekintetével, majd mimikájával, végül pedig mozdulataival uralkodik a kórustagok felett. Először a nevetésre kötelezett táncosok váltják ki belőlünk az együttérzést, azonban Molnár Csaba egy ügyes csavarral megtöri az alá és fölé rendelt viszonyok sematikus ábrázolását, és egy dramaturgiai csúcsponton egyszer csak artikuláltatlan, torz hang tör fel a karmesterből. És akkor pengeélesen belénk hasít a nevetéstől – vagyis az örömtől – megfosztottság mélységes fájdalma. Az ökör képe később a talicskázós gyerekjátékban jelenik meg újra, amikor az egyik résztvevő nyakába kolompként triangulum, a másikéba pedig fémütő kerül: ez az első látásra ártatlannak tűnő ügyességi játék hamar vad, vérre menő viadallá alakul át az ökrökként viselkedő gyerekek között. Láthatatlan bilincsek vonnak béklyót Szeri Viktor karaktere köré is, aki először magányosan, melankóliába süppedve ül a színpadon, majd a függöny mögül beszűrődő, a társai által keltett zajok ritmusára mozogni kényszerül. Végül az utolsó jelenetben, a látás képességétől megfosztottan jutnak közel a táncosok az ökör-léthez: egy hatalmas fekete lepel alatt, egymásnak vetve a hátukat próbálnak kitörni a korlátok közül, és küzdeni a szabadságukért.
A küzdés az előrébb- vagy épp a feljebb jutásig a nagyobb szabadság és önállóság reményében már gyermekkorunkban elkezdődik, az előadás szerint azonban e harc eredete nem a felnőtt és a gyerek közti hierarchikus viszonyban, hanem a gyerekek egymás közti viselkedésében, például játékaiban keresendő. A legártatlanabbnak tűnő játék is, kezdve a seggre pacsitól a talicskázáson át az egymás megnevettetéséig, könnyen agresszivitásba torkolhat, melynek végül csupán egyetlen célja lesz: a másik leigázása. Leendő felnőtteket látunk a színpadon mesehősös flitteres felsőkben, akik gyerekkori rossz beidegződésüket viszik tovább majd életükben.
Molnár Csaba színházat csinál, előadásának ugyanolyan fontos kifejező eszköze a színészi játék és a zene, mint maga a mozgás. Az öt táncos kitűnően hajtja végre a ráruházott színészi feladatot, például Vavra Júlia a lehengerlő díva és megvezethető kislány kettősségének az ábrázolását a szurkolólány karakterében, vagy Szeri Viktor a komikum és a tragikum ötvözését a nevetésében. Az előadás emlékezetes pillanata közé tartozik Vadas Zsófia Tamara földet csapkodó és a popsiján ugráló kislánykarakterének hisztérikus kitörése, akinél hajszálvékony különbség választja el egymástól a nevetést a sírástól, az örömöt a hisztériától, a lelkesedést az agressziótól, illetve a „fucking” Bang Bang című dal humoros előadása Molnár „fucking” Csabától. A legösszetettebb játékra a félelmetes karmester karaktere ad lehetőséget, melyet Cuhorka Emese százszázalékosan ki is használ. Ezernyi arccal és gesztussal képes érzékeltetni a vezető pozícióba kényszerült ember nehézségeit, félelmeit és elfojtott vágyait. Fél pár magas sarkú cipőt viselve próbálja bebizonyítani, hogy ő egyedül is képes megállni a helyét, ha kell, akkor cigánykereket vet, vagy lemegy spárgába – zenekar nélkül azonban a karmester is csupán félkarú/lábú óriás.
A színész-táncosok legfontosabb kifejezőeszközéül a zene szolgál. A különböző ütőhangszerekkel és a saját testükkel keltett ritmusokkal diktálják a tempót maguknak és társaiknak. Folytonos hangzavar és olykor fülsiketítő ricsaj jellemzi az előadást, melynek köszönhetően katartikus élményként hat a produkció végén beálló csend: a színészek teste elhalkul, lassan, mélyeket lélegeznek, felsőtestüket előre-hátra ringatják, majd szinte észrevétlenül mozdulatlanná dermednek jelezve, hogy itt az idő, hogy a hétköznapi zsivajban, megtaláljuk a saját hangunkat és végre harmóniára leljünk.
Molnár Csaba Az ökör
Koreográfus: Molnár Csaba. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Fény: Dézsi Kata. Fotók: Michal Hancovski. Művészeti konzultáns: Marcio Kerber, Canabarro, Marco Torric. Produkciós vezető: Rácz Anikó. Producer: SÍN Kulturális Központ.
Alkotó-előadók: Cuhorka Emese, Szeri Viktor, Vadas Zsófia Tamara, Vavra Júlia.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. október 27.
