Kutszegi Csaba: Gyógyítás és bőségvarázslás
Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Drakula utolsó tánca -
Zsuráfszky Drakulájában (is) a lényeg a tánc. Az előadáson jobbnál jobb magyar, román és cigány autentikus táncanyagok váltják egymást pazar tolmácsolásban.
A Drakula utolsó tánca azért szerethető előadás, mert nem akar több lenni önmagánál. Jómagam minden színvonalas ürügyet örömmel fogadok, amely révén minőségi néptánc jelenik meg színpadon, nálam a biztosítékot csak az veri ki, ha táncalkotók felszínesen, avatatlan kézzel nyúlnak komoly kulturális-társadalmi eredőkkel bíró témákhoz, és/vagy ha korszakalkotó, egyszerre összegző és újító szuperprodukcióként hirdetik az egyszerű és egyszeri, szórakoztató táncürügyet.
Az idős Drakula gróf szerepében: Zsuráfszky Zoltán / fotók: lumidance
A Nemzeti Táncegyüttes (új) Drakulájában nincs aránytévesztés. Sőt, kifejezetten szimpatikus, ahogyan az alkotók-előadók játékosan, mesésen idézőjelbe teszik a Drakula-jelenséget. A téma reneszánszát éli a nemzetközi populáris kultúrában, és főleg filmen lehet találkozni olyan újabb feldolgozásokkal, melyek a trendi képi világuk ellenére és mellett – ha csupán egyszerű következtetésekre is nyújtanak lehetőséget – elgondolkodtatnak, és mában is érvényes üzenetet közvetítenek félelemről, küzdelemről, másságról, elfogadásról.
Zsuráfszky Zoltán rendező-koreográfus és teamje ebben az előadásban nem törekedett újszerű képi világ megteremtésére, helyette díszletben, jelmezben és még játékmódban is a régi népszínművek hagyományát idézik, ízlésesen, közérthetően. A horizonton megjelenő várkastélyok, a különböző belógatott díszletelemek, ki-betologatott mutatványos kocsi bennem régi, kedvelt mesekönyvek emlékképeit hívják elő (különösen szerettem köztük azokat, amelyekben lapozáskor meglepetésszerűen kastélyok, erdők-hegyek, szobabelsők és egyéb épületek „álltak fel”). A Drakula utolsó tánca nem gyerekelőadás, de a gyerekek is élvezik (nyugodtan el is lehet hozni őket, káros hatású rémisztéssel, borzongatással nem fognak találkozni), tipikus családi előadás ez, három (tartalmas szórakozásra vágyó) generáció is megtalálja benne a kedvére valót.
A (nép)táncszínházi Drakula-feldolgozásoknak nem is kell hollywoodi filmekkel versenyezniük. A kárpát-medencei népzene- és néptánckincs páratlan adekvát megközelítési módot kínál: a térségből származó magyar, román és cigány zenék, dalok, táncok és viseletek gyakran motívumaikban, szerkezetükben is egymásba fűződnek, de mindenképpen erős egymásra hatásról tanúskodnak, így beszélnek egymás mellett élő népek közös sorsáról, félelmeiről. Ez utóbbinak tipikus erdélyi szimbóluma a Drakula-történet, mely az előadás alapképletét szolgáltatja. Ám nem lineárisan szőtt, bonyolított történetet mesél el a koreográfia, inkább az alapképletbe igazodó, „laza” narratív szálra felfűzött különböző jelenetek kompozíciója az előadás, melynek értelme, valódi főszereplője: a tánc.
Cselekménye azért van az előadásnak, és e cselekménynek vannak hús-vér mozgatói is. Drakula grófot mindjárt ketten is megtestesítik: Zsuráfszky Zoltán az idősebb kiadását, Sánta Gergő a fiatalabbat. Az előadás egyik (szintén inkább játékos, mint valóban borzongató) visszatérő eseménye kettejük cserélgetése. A váltások gondolati alapja a hiedelem, mely szerint a fiatal nők vérét szívó gróf a pokoli transzfúziótól maga is megifjuhodik. (Csak zárójelben: a kárpát-medencei népek közös sorsának, hiedelemvilágának ékes bizonytéka a magyar Báthory Erzsébet legendája, aki – állítólag – megölt fiatal nők vérében fürdött, hogy megőrizze fiatalságát.) Zsuráfszky Drakula-koreográfiája tehát inkább az örök fiatalság iránti örök vágyról szól, ő maga is az öreg gróf szerepében inkább fiatal lányok társaságát kereső huncut nagypapa, mintsem kegyetlen vérszívó. Rendszeres ki-besettenkedése a második felvonás egyik jelenetében koreográfiailag is jelentésesen kibontakozik: a zsákmányul megszerzett lányok mindegyikével, cserélgetve őket, páros forgatót jár. E rövid tétel táncnyelven többet elmond a Drakula-külsőségekbe bujtatott (öreg)emberi vágyakról, mint sok más többórás horrorisztikus riogatás.
Igencsak „gyanús” mozgatója a történetnek a két mutatványos, akiket Keresztes Ildikó és Novák Péter formál meg. Mintha a csepűrágó színész-énekes-táncos-igric-ripacs-jós-életelixír-árus páros volna a történet alfája és ómegája. Az ő „világot jelentő” (deszka)kocsijuk betolásával kezdődik az eseménysorozat, és velük is végződik: egy álarclevétel után felsejlik, hogy a Drakula valójában a Novák által játszott figura. A boszorkányos-bűbájos karaktert hozó Keresztes meg végig kapcsolatot ápol túlvilági erőkkel. Erre nagy szükségük is van, hogy az általuk kínálgatott szerek és megoldások hassanak, vagyis meggyógyítsanak minden nyavalyát, és örök ifjúságot biztosítsanak… És ezzel újra az örök emberi vágyaknál vagyunk.
Mindezek mellett – ahogy már fentebb jeleztem – Zsuráfszky Drakulájában (is) a lényeg a tánc. Az előadáson jobbnál jobb magyar, román és cigány autentikus táncanyagok váltják egymást pazar tolmácsolásban. Ezek a táncok bőven „elbírják”, hogy koreográfusi igény esetén, a hatásos kifejezés érdekében expresszív mozdulat-megtörésekkel, kisebb-nagyobb tematikus, egyéni mozdulatsorozatokkal legyenek bővítve, hegyesítve-élezve. Viseletet felvonáson belül nem cserélgetnek a táncosok, ez jelentéses is (lásd: közös sors), és ezáltal (hogy tudniillik a sokféle tájegység anyagait bemutató folklórelőadásokkal ellentétben nem jelenik meg folyton-folyvást új, figyelmet lekötő látványvilág) pergőbbé, olajozottabbá válik a jelenetkompozíció. Hogy mely tájegységek (és etnikum) táncai mikor jelennek meg, abban jómagam szigorú szabályokat, megfeleléseket nem fedeztem fel. Annál is inkább, mert a második felvonás „álarcosbáljában” mind viselet, mind mozgásanyag tekintetében abszolút szabad a gazda: szürreális világ épül fel, melyben valóság, legenda, mese, varázslat, hagyomány és örök témák szabadon vegyülnek.
A táncok és az előadás egyértelmű csúcsa a kaluser tánc. Erről a középkorig visszanyúló gyökerekkel bíró román rituális táncról egyebek mellett azt is tudhatjuk, hogy gyógyító és bőségvarázsló célzattal táncolták hajdanán. És ez illik a színpadi Drakula-koncepcióba. Mert a botos férfiak a kaluser végén koporsójában megölik a vérszívót, ezzel utalnak a régi hagyományra (az ősi rituális kaluser táncban szerepelt ölés, áldozat, feltámasztás), és meggyógyítják az emberiséget is: megsemmisítik a félelmeket, eltörlik a színről az életerő tolvaját, elszívóját. Az igazi életelixír a (valamennyiünkben lakozó) gonosz legyőzése.
A táncos csúcspontok mellett (melyek között feltétlenül meg kell említeni Sánta Gergő virtuóz szóló variációit és teljes testtel abszolvált színészi játékát) Keresztes Ildikónak is vannak nagy pillanatai. Leginkább az energikus, egyedien karakteres mulatós magyar nótája ilyen. Ehhez hasonló jelentekből több is elférne az előadásban, mint ahogy könnyedén szellemes teátrális trükközésből is szívesen láttam volna többfélét. Az öreg és fiatal Drakula cserélgetése például akkor igazán jelentéses és jó, amikor a mutatványos kocsi „színpadának” hátsó függönye mögött-előtt zajlik. Ott akkor a hiedelemvilág, a legenda, a hagyomány, a népművészet, a mutatványos népszínjáték és a mai színház találkozik néhány röpke pillanatra.
Drakula utolsó tánca (Magyar Nemzeti Táncegyüttes – Nemzeti Táncszínház)
Forgatókönyvíró, dramaturg: Vincze Zsuzsa. Zene: Rossa László, Szabó Dániel. Díszlet: Tóth Kázmér. Jelmez: Vincze Zsuzsa. Szcenika: Kovács Gerzson Péter. Rendező- koreográfus: Zsuráfszky Zoltán.
Előadja a Magyar Nemzeti Táncegyüttes. Közreműködik: Keresztes Ildikó és Novák Péter. Drakula gróf szerepében: Zsuráfszky Zoltán és Sánta Gergő.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2016. november 7.
