Péter Márta: Érzelem és hideg szenvedély
Szegedi Kortárs Balett: eARTh, Menyegző -
A Szegedi Kortárs Balett kétrészes programját budapesti premierként ajánlotta figyelmünkbe a Nemzeti Táncszínház. Amit a különféle híranyagokból tudni lehet, hogy az eARTh bemutatója a CaFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon történt, és az együttes meg a Művészetek Palotája közös produkciója, míg a Menyegző a szegedi társulat és a Nemzeti Táncszínház együttműködéséből született.
És kiolvasható az aktuális műsorfüzetből az is, hogy az 1993 óta Szegedi Kortárs Balett néven működő együttes az elmúlt bő negyedszázad alatt 118 önálló táncszínházi produkciót hozott létre, ebből 60 alkotást Juronics Tamás jegyez. Az impozáns szám komoly alkotási kedvről szól, hiszen e szerint a koreográfus évente úgy 2-3 művel jelentkezett, s ha hozzátesszük, hogy e művek között jó néhány egész estés darab is található, még nagyobb a teljesítmény. A jelzett számokon túl azonban másféle ok is létezik, amiért most az alkotóval és újabb művével hangsúlyosabban is szükséges foglalkozni.
eARTh-fotók: Jókúti György
Úgy tűnik, Juronics táncalkotói pályáján az eARTh című darabbal egyfajta összegzés született, hiszen ebben minden előtűnik, kibontódik, láthatóvá, megtapasztalhatóvá lesz, amit Juronics legfontosabb műveiben alkotó emberként valaha megmutatott önmagából. Itt van mindjárt a jellegzetesen drámai töltésű zenei választás, a dramaturgiai fogékonyság, a teatralitás iránti vonzalom, a formai átvételek sajáttá gyúrása, miközben a déja vu gondolatát is nagyvonalúan kivégzi, a szcenírozás hangsúlyos volta, illetve a szcenikai értelemben is nagyképek sodró erejének hite és kompozícióképző használata, az expresszív töltésű akciók, a kifejező mozgásanyag, és a történet szeretete, a narratív elemek fontossága, s persze mindez együtt, akárhonnan, hiszen minden mindennel összefügg. Mert e mostani Juronicsban is jelen van minden, ami a fiatal alkotót jellemezte; csakugyan következetes utat járt be az eARTh színpadáig.
A címbéli kis- és nagybetűk játékával a Föld és a Művészet is kiemelődik. Ez alkalommal a tematika nagyságrendileg a Föld nevű bolygót, vagyis az emberiség élethelyét, ugyanakkor az emberiség általi tönkretételét, elszennyezését, gyalázatát foglalja magába. Nagy falat, de igen aktuális, ahogy a koreográfus is mondja: „Nem lehet eleget foglalkozni a témával: az emberiség kíméletlenül tönkreteszi saját környezetét, és ezzel elpusztítja saját magát is. Csak idő kérdése, bár a folyamat talán még megállítható lenne.” Juronics aggódik, s ezt valóban komolyan kell venni, amint azt a kérdését is, hogy vajon „van-e elég belátás, tudás és bölcsesség az emberiségben, az emberben, hogy túllásson a mindennapok boldogulásán…” Az alkotó személyes emberi érésének ezen pontján messzebbről tekint rá a világra, s úgy tűnik, nem felhőtlenül boldog.
A nyomorú gondolatok és nehéz tipródások formába öntéséhez Henryk Górecki IV. Szimfóniáját hívta társul (amelynek alcíme Tansman Episodes, s valószínűleg az 1986-ban elhunyt Alexandre Tansman lengyel-francia zeneszerzőre utal). Tudjuk, mekkora csoda volt Górecki a XX. századi modern európai, s benne a lengyel zeneművészet történetében, hogy Krzysztof Penderecki mellett már akkor is sokan a Modern Lengyel Iskola vezetőjeként tartották számon. Az is tény, hogy a komponista, főleg a III., „Fájdalmas dalok szimfóniájaként” világsikert aratott művével – vagy annak egyes tételeivel –, a magyar és nem magyar koreográfusokat is jó néhányszor megihlette, ám a IV. Szimfónia bizonyos értelemben ugyanúgy zenei foglalat, mint most a zenei opusra készült Juronics-koreográfia. S bár Górecki utolsó művét már nem fejezhette be – azt egykori tanítványaként saját fia, a szintén zeneszerző Mikolaj Górecki végezte el –, ebben a szimfóniában is két világ, két egészen különböző lét-vonulat találkozik össze; az infernális mélység, a vaskos pokoli sötétség diszharmóniája és a fény, a magasság éteri távlatai váltják egymást. E távlatosságba aztán sok minden, sokféle élmény és érzéstartalom beleolvasható. Juronics színpada például a haldokló Földet adja a zenéhez; a koreográfus díszletkoncepciójában a játékteret rácsozat határolja, talán a Föld hosszúsági és szélességi köreit rajzolja meg, az „ég” pedig valami nagy, bizonytalan szürkés-fehér párna, amely meghasadt, s belőle ködös füst szivárog. A rácsszerkezet mögött pedig a raszterekbe zárt emberi történelem szól a pusztulásról: a tengerek szennyezéséről, az olajban pusztuló madarakról, a szeméttelepekről, míg a fel-felvillanó helynevek talán egy szörnyű katasztrófát idéznek. Az utolsó táncképben aztán a magasból dörgedelmesen lezúduló számtalan műanyag palackkal mintha maga a büntetés, a bűnhődés érkezne el. A fájdalmas, de törvényszerű apokalipszis. Az eARTh előadása minden ép érzésű embert megindít, akkor is, ha a táncalkotásról még – itt, a Földön – eszébe jut egy s más.
Menyegző-fotók: Dusha Béla
Úgy tűnik, Igor Stravinsky egyes műveit mozgásba fordítani koreográfusi és társulati penzum; a magyar tánctörténetben is akad néhány Tavaszi áldozat, Petruska, Tűzmadár, Menyegző, és fölsorakozik A katona története is, meg a hazai színpadainkon (jelesül az egykori Operaházban) a magyar és külhoni alkotóktól jegyzett más opusok sora, ám az európai, vagy a világon bárhol klasszikus vagy neoklasszikus repertoárt (is) ápoló együttesek, sőt alternatív játszóhelyek számtalan bemutatójáról se feledkezzünk meg. A szegedi társulat estjén az olasz Enrico Morelli Menyegzőjét láthattuk. A klasszikus technikát a római akadémián elsajátító alkotó nem először dolgozott a társulattal, s nyilván jó emlékeket őriz, ha a Menyegzőre is vállalkozott.
Az est koreográfiáihoz Bianca Imelda Jeremias készítette a jelmezeket, amelyek a díszlettel és a Stadler Ferenctől jegyzett világítással – az eArth néhány fázisát kivéve – alapvetően monokróm világot nyitnak felénk, ami a tematikához kapcsolt gondolatok miatt helyénvaló is. A Menyegző – Morellitől tervezett – mozgatható panelfalai a történet minden lehetséges árnyalatát magukba rejtik – a földön fekve például óriási paplannak tűnnek, hullámzó felületük pedig valami lágy finomságot sejttet, hogy a valóság annál karcosabb, keményebb legyen. Bár a fülszöveg szerint Morelli Menyegzője alapvetően a szebb világ felé tart, és „a szereplők közötti távolság fokozatosan csökken, egészen addig, amíg a félelmek és a kétségek lassan eltűnnek”, amit a befejező kép fényben andalgó párja csakugyan megerősít, mégis, a koreográfia kibomlásával a „növekvő hevület és szenvedély” helyett inkább mozdulati zsúfoltság, valamiféle absztrakt feszültség, tehetetlen lüktetés vezényli a szereplőket. Igor Stravinsky zseniális és megtermékenyítő zeneszerző volt, de a fantasztikus ritmikai képleteibe, „izgalmas, de mindig egyforma izgalmú” feszültségébe olykor talán csak mások álmodják bele a szenvedélyt. Ahogy Stravinsky is megállapítja, az érzelmet és indulatot csak a hallgató képzeli bele a zenébe, valójában ott nincs egyéb, mint a hangzásfolyamat autonóm rendje, az építkező logika, a dolgok személytelensége, a Szerkezeti Törvény. A zene nem fejez s nem is fejezhet ki semmit, mert hiszen nem egyéb, mint a jelen realizálása, az ember és az idő közötti rend záloga.
Személytelenség! Amikor „a komponálás bizonyos számú hang összefüggések szerinti rendezése”. Lehet, hogy Stravinsky zenealkotói ars poeticáját emlegetni most fájdalommal jár, de hidegsége tisztán láthatóvá lett, míg a szegedi táncosok teljes odaadással tették elképesztő mennyiségű dolgukat. Nincs más művészeti ág, ahol a kontraszt így kitűnne.
eARTh (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Henryk Górecki (IV. Szimfónia – Tansman Episodes). Fény: Stadler Ferenc. Film: ZENGO. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszletkoncepció, koreográfia: Juronics Tamás.
Menyegző (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Igor Stravinsky. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet: Enrico Morelli. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfia: Enrico Morelli.
Előadók: Bocsi Petra, Bujdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Mai Matsuki, Stáry Kata, Szigyártó Szandra, Takács Zsófia, Vinve Lotár, Zsadon Flóra.
Művészetek Palotája – Fesztivál Színház, 2016. november 17.
