Pintér Viktória: Halálig játék
Anton Lachky Company: Mellékhatások (Side Effects)
Ezt a darabot nem lehet „büntetlenül” megúszni. Az őrület és az identitászavar hatványozott testnyelvi és nyelvi színrevitele. Látszik, hogy ezeket a szerepeket nem lehet úgy eljátszani, hogy az ne kezdje el szó szerint zabálni a táncos mindennapi személyiségét.
Patrica, Patrica, Patrica… – skandálja maga elé megfeszült izmokkal, totális elragadtatással Patricia Rotondaro, a darab főszereplője, valahol az előadás kétharmadánál. Játéka végig lenyűgöző, annyira hiteles, hogy szinte a bőréhez tapad a néző tekintete. Már ekkor járna is neki a taps, az ováció. De itt most még egészen másról van szó. Nem értékelhetem úgy őt, mint a feladatot tökéletesen megoldó, végrehajtó színészt, vagy egy elementáris erejű, és végletekig tehetséges táncost, mert ebben a pillanatban szerepe szerint épp hazudik. Hazudik nekünk, de elsősorban magának. Önáltatása mindenhol áldozatokat hagy maga után. Ha akkor, ott, bármelyikünk tapsol, akkor amint bekerülünk beteges játékterébe, közös hazugságon osztoztunk volna.
Fotók: Joris De Bolle
Egy narcisztikus agresszort alakító nő önvakító, magát és környezetét megnyomorító futamairól kapunk élő közvetítést. Épp (mint a darabban számos alkalommal) ünnepelteti magát. (Persze ezúttal is csak magával ünnepel.) Közben úgy tűnik, emberek között van, vagyis a valakik közé vesző szembogár mintha ezt mutatná. A tér azonban üres, a nézők pedig némák. Csillogó, hosszan felsliccelt estélyi ruhája saját, egyszemélyes színházának üres díszlete. Irdatlan a magányburok, mely körbeveszi. Végignézzük, ahogy egy nő egy óra leforgása alatt stációnkként elveszik teremtett világának kulisszái között. Itt az élet a placebo. A mesterkéltség olyan vákuumot teremt, amelyben nem lehetséges semmilyen formációja az egészséges emberi viszonyoknak, vagyis a létezés feltételei nem adottak. Valahol az animalitás, a bábulét és az emberi pszichózis illuzórikus mezsgyéjén egyensúlyoznak ezek a figurák. A darabban sehol nincs feloldás. Az előadás hiába operál mérnöki módon a humorral, az csak a nézőnek ad némi nevetéssel szabadon beáramló lélegzetet, a szereplők egyikében sem old fel semmit. Igaz, Patricia görcsös idegrángásként felismerhető, sokszor befelé hörgő hahotáin kívül senki nem nevet a színpadon. Hisz vagy ők a nevetség tárgyai, vagy épp saját megaláztatásukat konstatálják egy félszeg mosollyal.
A darab végig sebezhető. Nem kritikai, hanem emberi értelemben. Ugyanis a tér, nem külső tér, hanem egy végletekig kizsigerelt, manipulatív belső játéktér. És a színész/táncos itt a gazdatest. Ezért átütő ez a darab, mert nem menti fel semmi alól a táncosokat. Ezt a darabot nem lehet „büntetlenül” megúszni. Az őrület és az identitászavar hatványozott testnyelvi és nyelvi színrevitele. Látszik, hogy ezeket a szerepeket nem lehet úgy eljátszani, hogy az ne kezdje el szó szerint zabálni a táncos mindennapi személyiségét. A szerep-test és a (biológiai) mindennapiként elismert test konfrontációja olyan táncot, és minden mást megelőző tudathasadást teremt a darabban, amely szó szerint veszélyezteti a lelki épséget is. Valószínűleg a szereplők lelkialkata és karaktere messzebb nem is lehetne az általuk alakítottól. A viszonyítás nullfokán kell tehát magukat a végletekig meghasonítani, hogy a színpadon hitelessé váljanak kontrollvesztett tévelygéseik.
A darab origója Patrica, aki folyton edzi saját kontrollképességeit, figyeli, hogyan képes uralkodni, saját szabályrendszerében mozgatni alattvalóit, akik – mint kiderül – a családtagjai is. A kegyetlen játékokban kiosztott szerepek átrajzolják az arcokat, súlyosan rongálnak a színpadon mindenkit. Izomgörcseik, kifordult mozgásaik, az arcukon átfutó idegrángások megjelenítik a saját belső énjük és a szerepén(ek) állandó küzdelmét, valamint egy olyan vállalt, kiüresítő gyakorlatra mutatnak rá, amely ebben az örökösen frusztrált közegben az én nullfokát mint az egyetlen lehetséges védelmi rendszert kezdi pajzsként használni. A játékgazda, Patricia újabb és újabb kísérletei közt vergődnek mindannyian. A leosztott szerepek csak látszólag emelnek ki valakit a közegből. A játék pedig soha nem ismer kompromisszumokat, mindenkit maga alá gyűr. Az invitálást sem a játékmester, sem a szereplők nem utasíthatják el. A játék az, ami igazából uralkodik. Használja a testet és a lelket egyaránt. Itt húzódik az előadás csillagtengelye. Ugyanis pont a játék az, ami olyan pszicho-K. O-t mér minden résztvevőre (a közönségre is), hogy a művészetet képes bőr alá írni. Egy őrült, többszörösen skizoid állapot jön létre a szemünk előtt.
Minden szereplő a saját nevén szerepel (Milan Herich, Patricia Rotondaro, Sara Sguotti, Csaba Varga), s ezzel saját nemzetiségét, kultúráját (szlovák, argentin, olasz, magyar) is közvetíti. Más kérdés, hogy az előadás egyik fő játékgyakorlata arra irányul, hogy a nyelv (angol) által elnyomja ezeket a különbözőségeket, egyéniségeket. Az angol nyelvi agresszió rögtön az első jelenetben felüti a fejét. A moderátorként bemutatkozó Patricia, aki bravúrosan beszél angolul, játékba hívja a többi szereplőt. Például angolul kellett utána ismételni az egyre őrültebb tempójú, egyre hosszabb szöveg-etapokat. A megszólaltatott szereplők felénk fordulva, alig láthatóan nevetés közepette topogtak zavarukba. A megtörés első fázisa. A nyelvi magabiztosság, az angol világnyelvként elfogadott evidens uralkodása a nyelvek között, azonnal leosztja a viszonyokat. Apró, de annál kifejezőbb példa, mikor Patricia megkéri a szlovák Milant, hogy köszönjön. A barátságos „ahoj” elhangzása idegenségéből fakadóan, rögtön komikussá, figurává avatja a többségi nyelvet beszélők szemszögéből a szlovák fiút. Ezt csak fokozza, hogy Patricia megértő mosollyal odasúgja a fülébe: „Most úgy mondd, hogy mindenki értse!”. Az ezután félszegen elmormogott „hello” ebben a kontextusban egyenlővé válik az önfeladással, a saját identitás kényszerű elnyomásával. Ez a jelenet majd megismétlődik később, az előadás végén is. A szereplőkön már nyomot hagytak az együtt végigélt játékok, rögzültek az új válaszreakciók. Így a Varga Csabának címzett utasítás, „menj előre, és mutasd meg, ki vagy!”, szomorúbb nem is lehetne.
Az előadás függőségi rendszerbe hergeli bele a szereplőket, hogy azok ne tudjanak rendszeren kívül létezni. Patricia az egyre agresszívabb játékgyakorlatokkal folyamatosan erre a függésre kondicionálja a többieket. Idomít. A játék közben kikényszerített szexuálisan alárendelt szerepek, megaláztatások, a szabadság jelenlétének teljes eliminálása mindenkinek a testébe írja saját traumáját. Nincsenek ésszerű reakciók, nincsenek anyai visszajelzések, itt semmit nem lehet megszokni, semmihez nem lehet igazodni. Állandó a feszültség. A táncosok teste mindig éber, várakozik. Nem tudnak pihenni, mert fogalmuk sincs, mikor ernyedhetnek el. Az egész darabot átszövik ezek a nagyon pontos, de hihetetlenül gyors táncfutamok. Az anyafigura akkor is üt, ha azt mondja, szeretlek, és akkor is ingerel szexuálisan, ha azt mondja, gyűlöl. A szólók és együtt táncolások egy, a végletekig túlpörgetett űzött világot hoznak létre, amelyben az egyén csak Patricia vezényszavai által határozhatja meg saját életgyakorlatát. Az előadás egyik legbravúrosabb része, amikor Sara Sguotti anyja elárulja a lányának, hogy örökbe fogadta, majd vissza is vonja az információt (I adopted you. Adopted, adopted, adopted, adopted. Yes, I did. No, I didn’t. Yes, no, yes, no.), a háttérből pedig végignézni, ahogy lánya addigi (perverz és szadista módon kialakított) identitástudata teljesen összeomlik. Elképesztő, ahogy Sara Sguotti az electric boogie, a kortárstánc és a klasszikus balett ötvözetéből megteremti azt az atavisztikus oda-visszamozgást, amit ilyenkor a lélek szakadása végigél a testben. Marionett baba módján kötözi magát újra és újra ugyanahhoz a kézhez, amely az előbb eltaszította. És tulajdonképpen ez Patricia tragédiája is. Ezek nélkül a félhalott gólemek nélkül saját létezése kérdőjeleződik meg. Vezényszavai (Arm, arm, leg, leg!) hiába szegezik fel gyerekeit a térbe Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányaként. Mind csak valamilyen torz módosulatai annak, amit embernek hívhatnánk. Patricia Rotondaro saját magának is elrebegi a kívánt pózt. Keze a magasból visszahajlik, hattyúként ismer magára. A hattyú tragédiája pedig az, hogy visszahajló feje, örökre saját magához kapcsolja. A darabnak ezen a pontján ő az, aki megtörik. A szembesülés kivetkőzteti, ott áll előttünk meztelenül, önmagára görnyedve. Szemgolyói befordulnak, a száj némán őrli tovább az egykor oly magabiztosan döfő mondatokat, a csillogó ruha felhasad, mint elhagyott bőr kiterül a színpadon. Vége.
Mellékhatások (Side Effects) (Anton Lachky Company)
Fényterv: Joris De Bolle. Hang: Tom Daniels. Technikus: Marlies Jacques.
Jelmez: Britt Angé. Koreográfia: Anton Lachky.
Táncosok: Milan Herich, Patricia Rotondaro, Sara Sguotti, Varga Csaba.
Trafó, 2017. február 9.
