Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház, Néptánc

Kádár Elemér: Vadkeleti Mad Max balladája

Nagyvárad Táncegyüttes: Barbárok -

A magyar, román, de minden bizonnyal még más etnikumok népzenei világából is ihletődött programzene a legjobban mutatja, hogyan lehet a népi eredetit nem folklórműsorosan, de modern színházi módon felhasználni. S ezzel szépen, kéz a kézben ment a tánc is – egy pár villanás erejéig.

A 2016/2017-es évadot úgy kezdte a Nagyvárad Táncegyüttes, hogy bejelentették: több éve tartó, s időnként bizony kapkodósnak tűnő vargabetűik után valamelyest visszakanyarodnak a közben bizony eléggé elhanyagolt népi mozgástechnikához. Ennek a bejelentésnek eleget is tettek a Kata-történet című előadással, de már az azt követő Ütközések kapcsán nyilvánvaló lett: nem lenne helyes azt gondolnunk, hogy ez már a „mindent vissza”…

bar1Fotók: Cári Tibor

A Barbárok rendezője, Györfi Csaba ugyan többször is kihangsúlyozta, már a bemutató előtt, hogy a néptáncban a népi tánctechnikában rejlő színházi nyelvezet kiaknázása az egyik kitűzött cél, a bemutatót látván az kell gondolnom, bár kétségtelen, hogy komolyan gondolta, amit mondott, azért erre még gyúrni kell. Az ugyanis, hogy a tucatnyi jelenet közt akad kettő-három, amelynek valóban van valami köze az elhangzottakhoz, lehet egy jó előjel, de nem garancia semmire. Pedig a nyitás egészen biztató volt. Kár, hogy ez a szál aztán nem ment végig az egész előadáson.

bar2
Na, de lássuk, mit is láttunk. A társulat honlapján ezt olvashatjuk: „A Móricz-novella dramaturgiai felépítése sokban hasonlít a görög drámákhoz: jellegzetes jellemábrázolásai, valamint a benne felmerülő kapcsolatrendszerek kiváló alapot szolgáltatnak a táncszínpadra alkalmazáshoz. Hogyan győzheti le ösztöneit az eredendően jónak teremtett ember? Egyáltalán: túlléphetünk-e ösztöneinken? Mit jelent ma az ünnep? Lehet-e a gyász ünnep? Mi bűneink legkegyetlenebb következménye? Előadásunk ezekre a kérdésekre keresi a választ, közben pedig kísérletet tesz arra, hogy egy olyan zenei világot teremtsen, amely visszaidézi azokat az archaikus korokat, amelyben a zenész és a táncos különleges párbeszédet folytattak.”

bar3
Nos, a „válasz” keményebb dió, de a „kísérlet” sikerült. Az előadás kétségtelenül legerősebb összetevője a zene. A magyar, román, de minden bizonnyal még más etnikumok népzenei világából is ihletődött programzene a legjobban mutatja, hogyan lehet a népi eredetit nem folklórműsorosan, de modern színházi módon felhasználni (ráadásul tényleg igen élő és hatásos párbeszédben a tánckar mozgásával). S ezzel szépen, kéz a kézben ment a tánc is – egy pár villanás erejéig. Kár, hogy aztán nem ez a nyelvezet maradt a domináns. Hamis és botor dolog lenne azonban most emiatt elmarasztalnom az előadást, mely ugyan nem vitte végig a néptáncalapú színpadi mozgásnyelv kialakításának szépen elkezdett folyamatát, de ez ma tulajdonképpen szinte minden néptáncegyüttesnek felróható lenne. (A többség persze inkább a tiszta folklór irányába csúszik el, a váradiak meg pont nem, de ez részletkérdés.) Inkább dicséret illeti tehát az alkotót, hogy megpróbálta, s bátorítást érdemel, hogy folytassa, mert az irány jó. Főleg mert közben igen erős, jó „lelkészre” valló jellemábrázolásokat, alattomos gonoszságot, aggódó féltést, önzetlen szeretetet, féktelen indulatokat, brutalitást, mérhetetlen gyászt, marcangoló lelkiismeret-furdalást láthatunk/élhetünk át a koreográfiák, a tánc- és zenekar jóvoltából. A jelmezek nem a századforduló realista módon ábrázolt, móriczos parasztjai felé mutatnak, egyszerre antikizálók és poszt-apokaliptikusak, azok alapján a történet ókori, akár bibliai is lehetne, miközben ez az egész lehetne egy újabb epizód a Mad Maxből, azaz, egyetemes jelleget kap, ami bátor és jó dolog (mégha az adott pillanattól fogva viselt laza boxeralsók nem is a legszerencsésebb ötlet). Erre erősít aztán rá a háttérre kivetített egyszerű, de jól kigondolt mozgókép-anyag, ami az egész történetbe mintegy beemel egy új dimenziót, valami transzcendentálist…

bar4
A szín mindvégig hófehér, a „kórus” feladatkörét is részben ellátó, kiváló zenekar jelmeze úgyszintén, melyet a kivetített, túlvilági dimenzió részévé is teszi, hogy a vetített képek rájuk is vetülnek. A színpadot elborító sötét avar/forgács/vulkáni hamu számos másik alkotó számos másik művében is felbukkant már, de mert jót tesz az előadásnak, annak konkrét eszközévé, részévé válik, hát szívesen látjuk ismét.

bar6
Ami a legkevésbé kézzelfogható az előadásban, az maga a hivatkozási alap, Móricz Zsigmond novellája. Amit látunk-hallunk, az sem szerkezetben, sem cselekményben nem követi azt szorosan. Bizony, időbe telik, míg aztán egyik-másik mozzanatban kapaszkodót találva, mégiscsak tudjuk kapcsolni a látottakat valamihez, amit a novellából ismerünk. Ennyi erővel a moldvai mitikus Bárányka balladájára (bár itt a juhászt közelgő halálára nem a csodabárány, hanem maga a látomásában megjelenő Minótaurosz figyelmezteti), vagy Mihail Sadoveanu Balta című regényére is hivatkozhatott volna az alkotó, de szép számmal akad akár az ógörög sorsdráma-irodalomban is olyan mű, amellyel ez az előadás összefüggésbe hozható. De ez persze nem baj, sőt. Régebben többször is volt példa arra, hogy egyik-másik előadáson számon kérte a szakma, vagy a közönség a szolgai hűséget az eredetihez. Szerintem jó dolog, hogy ez ma már nincs így, hisz mindannyian gazdagabbak lettünk azáltal, hogy ez az előadás kibont olyan finomhangolású részleteket, amelyek Móricznál is jelen vannak, de ott a műfaj természete folytán a sorok között maradnak. Ha pedig valakinek kétségei lennének afelől, hogy egy abszurd drámával állunk szemben, azt minden bizonnyal eloszlatja a gonosztevők jelenete a kis fával, melynél már megint önmagunk szánalmas életén, rossz lekiismeretén nevetünk, hogy sírnunk ne kelljen.

bar7
Örömmel láttam-hallottam viszont a színpadon a hosszabb szünet után örvendetes formában visszatérő Szerefi Ilona énekest, s ismét örömmel merültem el a főszerepeket alakító Brugós Sándor és Kerekes Dalma, a karban is magával ragadó Szigeti Szidónia és a Móricz-féle, halálig hősies/hőséges pulinak trójai-cassandrai dimenziókat nyitó szerepében nagyot alkotó Tőkés Imola kiemelkedő táncában. Szerencsés fogás a kiváló mozgású új lány, Pintea Carmen is, bár neki egy hagyományos folklórműsorral alighanem lehetnek majd gondjai.

bar9
Nagy érdeklődéssel figyelem továbbá a ma már nem „csupán” egy ígéretes ifjú, hanem egyre inkább kiforró alkotó, Györfi Csaba munkásságát, melynek minden bizonnyal egy jelentős állomása a nagyszínpados Barbárok.

Barbárok
Táncelőadás Móricz Zsigmond novellája alapján
Dramaturg: Fazakas Márta. Zeneszerző: Cári Tibor m.v. Díszlet- és jelmeztervező: Cristina Breteanu. Videomontázs: Lungu Arnold m. v. Koreográfus: Andreea Belu, Dimény Levente. Koreográfus-asszisztens: Kerekes Dalma-Gabriella, Tőkés Imola. Rendező, koreográfus: Györfi Csaba.
Táncosok: Brugós Sándor–Csaba, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint-József, Kerekes Dalma-Gabriella, Pintea Carmen-Theodora, Rácz Lajos-Levente, Schmith Nándor-Gyula, Szabó Enikő-Ágnes, Szigeti Szidónia, Szőnyi József, Timár Tímea, Tőkés Imola. Zenészek: Bartalis Botond, Dallos Levente, Fleisz Richárd, Marius Bulzan m.v., Székely Boglárka m.v., Székely István, Szerefi Ilona, Szukits Éva, Veres Lóránt m.v.

Nagyvárad, Szigligeti Színház, 2017.március 10.