Kortárs tánc

Komjáthy Zsuzsanna: Amikor a színház dübörög

Jérôme Bel: Gala –

Bel ugyanis azt vallja, nemcsak a felemelt, kimunkált test lehet gyönyörködtető, és nemcsak az éteri vagy professzionális előadásmodor az érvényes.

„Azért kíváncsi lettem volna, a bácsi mit nyomat” – így az egyik; és „Úgy tapsoltak, mint valami megaprodukciónak” – szól a másik szomszédos sorban ülő néző az előadás utáni szusszanásnyi nyomakodásban. És lényegében meg is fogalmazták a két végletet, ahogyan Jérôme Bel előadásait általában szemlélni vagy értékelni szokás (főleg, ha a második kijelentésből kihalljuk a megbúvó iróniát).

Ami engem illet, Belt eddig „megúsztam”; először írok róla, éppen átesem a tűzkeresztségen. A kortárs tánc fenegyereke vagy a konceptuális tánc atyja (inkább bronak mondanám) pedig nagy falat. Munkái rém egyszerűnek tűnnek, és mégis olyanok, mint a bábeli könyvtár: végeláthatatlanok, titkokkal telik. – De teher alatt nő a pálma, és ez a cikk sem írja meg magát: hát belevágok.
Enni, inni, sutyorogni, és jól tudom, nézőtársainkat figyelni nem illik a színházban. Jérôme Bel Galaja alatt azonban tilosban járok, és szám szerint meg tudom mondani, a látómezőmben hány néző pattant szinte fel a székéből, hánynak volt a lábában „ott a boogie”. Hatnak. Azt is strigulázom, hányan nézik vaskalapjukat nyakig a fejükbe húzva, szisszenkedve az előadást. Hárman. De mit számít ez? – kérdezhetnénk. És tényleg: mi a piszkos fenét számít a közönség magaviselete, ha egyszer színházba jött az ember?

Nos, sokat. Nagyon is sokat. Bel előadásai ugyanis rendre túllépnek a megszokott dobozszínházi teleológián. Munkáinak (így a pár éve ugyancsak Budapesten is játszott The show must go on című produkciónak is) tétje a néző és az előadók felszabadítása, a szerzőiség megosztása és a sokszínűség, sokszorosság és egyenlőség hangsúlyozása – többek között. Így tehát az, hogy a közönség elfogadja-e a meghívást a játékra, fokmérője, és látni fogjuk, eszköze is a Galanak.
Az előadás mintegy 20-30 fénykép vetítésével kezdődik. A képeken egy-egy színházbelsőt látunk, különböző beállításokban. Elsőként szemből, a közönség szemszögéből látjuk a színteret, majd rézsút oldalról. Ezután megfordítjuk a pozíciót, és a színpadról látjuk a nézőteret, végül pedig rézsút jobb hátsó beállításban. A képek sora szó szerint egy nagyítás a tárgyról, melyet alaposan megcsócsál, körbeforgat, megvizsgál: amit látunk, mindig ugyanaz, és mégis más. Különbözőségeiben ragadja meg a teret, ahol minden egyes kép az előzőnek a kiegészítése, továbbmondása is egyúttal. Kis idő múltán beláthatjuk, nincs egyetlen, magszerű színház(belső)-fogalmunk. Talán ezért sem ragaszkodik Bel semmiféle megmerevedett elváráshoz: a színház csakis szétszórt módon, dinamikusan létezik, egy állandó változásban lévő játék által.

Egyszer pompázatos luxusszínházat, máskor a dekonstrukció színeit (fekete-fehér-vörös) magára öltő, minimalista stílusú belső teret látunk, vagy szabadtéri ácsolt, közel-keleti bunker (?), romos antik, ócska kerti székekből rögtönzött, strandfürdőn létesített különleges és plázákban felállított ideiglenes színpadot. Ahogy matematikus nővérem mondaná: adott egy téma, mely perturbál kis hullámokkal. És akár a tenger a partra épített homokvárat, a halmozott, egymásra rétegződő képek rendje egy adott ponton összemossa a színpad és a nézőtér határát, a perspektívaugrások eszközével – talán kissé direkten is – egybeolvad a néző- és a színpadtér. Ez pedig – úgy sejtem legalábbis – eleve olyan közeget teremt a hamarosan érkező előadók számára, melyben legyenek akárkik, bárkik, egyek velünk, nézőkkel; hiszen, ha szabad így fogalmazni, mindig-már átgyalogoltunk egymás szférájába.

Ez azért hálás dolog, és azért is időztem ennyit a felütéssel, mert általa már az előadás nulladik pillanatában megszűnik az a hatalmi viszony, ami a kukucskaszínházat egyébként uralni szokta. Az előadás pedig „kihasználja” ezt a lehetőséget, és végképp megdönti a „passzív néző – aktív előadó” relációját. A közönséget bekebelezi az előadás mágikus erőtere, a nézők egyfajta hisztérikus felszabadulási táncot járhatnak a székükben (nem véletlen, hogy annyiszor tapsolnak és nevetnek az előadáson, mint a gyerekek szoktak a cirkuszban). Hát az előadók? Vagy maga a koreográfus? Ők pedig kalapáccsal esnek neki a magasztosságnak; és milyen jól teszik! Hiszen azáltal, és nagy valószínűséggel csakis azáltal, hogy lemondanak az elismerő bólogatásokkal és összekacsintással kecsegtető remekművek megjelenítéséről, képesek megremegtetni a nézőt, aki valószínűleg a csontja, a húsa mélyéig érzi, hogy a plafon most már bármelyik pillanatban a fejébe szakadhat. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy éppen ez lehet az ok, amiért könnyű Bel előadásait – egy csapdába esve – a popularista, bullsh*tty jelzőkkel illetni.)

A remekművek félresöprése azonban, ne legyünk naivak, korántsem elég a pulzálás, a működő színház megteremtéséhez. Ha jól kalkulálok, még legalább két dolog szükséges: az előadók, a struktúra és a mozgás – ez már három. Ami az előadókat illeti, Bel legendásan merészen választ táncosokat. A Gala különlegessége például, hogy minden országban más-más a szereplőgárda. A koreográfus mindenhol 15 profi táncost és hétköznapi embert válogat(tat) össze, kor, nem és életvitel szempontjából vegyesen. A válogatás eleve gesztusértékű: a sokszínűség, a szépség és a tisztelet kifejezése. Az előadók közös jellemzője pedig, hogy mindegyikük birtokában van egyfajta saját táncnak, belső ritmusnak, amit az előadás során apránként ki is bontakoztat. Bel ugyanis azt vallja, nemcsak a felemelt, kimunkált test lehet gyönyörködtető, és nemcsak az éteri vagy professzionális előadásmodor az érvényes. Bel tehát itt is az elnyomó rezsim ellen tör lándzsát, és a hasonlóságot keresi előadó és néző, előadó és előadó, megkockáztatom, néző és néző között is. Semmit nem választ el semmitől, ahogy senkit senkitől – ezzel párhuzamosan pedig túllép a klasszikus mi és miért kérdéseken. Arra kérdez rá, hogy hogyan van egyenlőség.
Ez pedig a vénájára tapint az előadásnak. Hiszen a „hogyan?” kérdés sajátossága, hogy nem külső perspektívát alkalmaz. Végig az előadáson belül marad; mintha csak körbe-körbe bolyonganánk a felütésben látott színházi terekben. És miközben összetett erővonalak mentén szerveződő mozgásirányok jobbra-balra sodornak minket, a Gala lassanként felforgat (sok) mindent, amit a színházi reprezentációról, vagy maradjunk az egyszerűbb megközelítésnél, a színpadi megjelenítésről tudni vélünk.

A Gala koncepciója, ahogyan a fényképek esetében is láttuk, nagyjából a következő: végy egy előadáselemet, és azt mutasd meg minden oldaláról. Közelíts rá a nüanszokra, az apróbb elhajlásokra. Vizsgáld meg velőig, túlozd el, és ezáltal tedd láthatóvá. Tematikus szempontból az előadás a táncolás tematikáját veszi sorra, egészen pontosan hét blokkra tagolódva (balett; keringő; improvizáció – mindenki csendben három percben; Michael Jackson; meghajlás; szóló; társulat). A blokkok variációkat tartalmaznak egy-egy témára: ki-ki megmutatja, az adott műfajt hogyan valósítja meg. Ez alapján az előadás lehetne éppenséggel unalmas is, furcsamód azonban lebilincselően érdekes marad. A profi balett-táncos vagy kortárstáncos mozgása pedig egyenértékűvé válik az idős hölgy óvatos mozdulataival, a szeleburdi hipszter, a vagány nagypapa, a kerekes székes lány, a kecses transznemű vagy a peckes mazsorettes mozdulataival. És ahogyan a cikk elején idézett nézőtársam helyesen megállapította, várjuk, már-már feszülten találgatjuk, ki hogyan oldja meg a következő feladatot, és ki milyen mozgásformát birtokol. Másképp nézzük az előadást, benne nézzük, az előadásban: egy újfajta, elfogadó és barátságos pozícióban, melyben nem a magasztosságot, hanem a hasonlóságot, az azonosságot keressük (még az egyik sziszegő néző túlságosan is hangos megjegyzéseit is felváltja a nevetés mögöttem). – Így repedezik tehát apránként a színházi törvényszerűségek és a hierarchia roppant bástyája, így válik az előadás közösségi eseménnyé. Ilyen, amikor a színház dübörög.

Gala

Koncepció: Jérôme Bel. Asszisztens: Maxime Kurvers. A budapesti színpadra állításban asszisztens: Maxime Kurvers, Henrique Neves. Szereplők: Bakó Lea, Bartók Jolu, Cserepes Gyula, Dányi Viktória, Farkas Ádám, Janzsó Cecília, Kankovszky Cili, Ládi-Erlauer Aldó, Nagy Zomilla, Németh Kálmán, Novák Evelin, Setzka Dávid, Tina Colada, Varga Gyöngyi, Vitárius Orsolya. Jelmez: a táncosok.

Trafó, 2017. március 17.