Antal Klaudia: Egy szóval: BORZONGÁS
L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar: OCD Love –
…hajlékonyság ide vagy oda, a félelem ott motoszkál bennem, hogy a táncosok merevnek tűnő teste bármikor megreccsenhet.
Van egy kérdés, amelyet minden táncelőadás után fel szoktam tenni magamnak: ha egyetlen egy szóban kellene leírnod az előadást, mi lenne az? Nem könnyű játék, viszont annál izgalmasabb. Hatalmas öröm és elégedettség tud úrrá lenni rajtam, amikor sikerül rátalálnom arra az egy szóra, mely leginkább kifejezi számomra mindazt, amit láttam, és ami ennél is fontosabb, amit éreztem. Ilyenkor nehezemre is esik több ezer karakteres kritikát írnom, mert minek is – teszem fel mindig magamnak a kérdést – amikor a tánc és a róla szóló diskurzus valójában érzések és benyomások asszociatív láncolata (szerintem).
Fotók: Jókúti György
Borzongás – (ha lehetne, csak) ezzel az egy szóval jellemezném az izraeli L-E-V OCD Love című előadását. Sharon Eyal és Gai Behar négy éve alapították társulatukat – melynek neve a héber szív szóból származik – a zenéért felelős Ori Lichtikkel. Az együttes immáron harmadik alkalommal mutatkozott be a Trafó színpadán, előadásuk ezúttal a kényszerbetegség és a szeretet témáját, vagyis a szerelem, a szeretet, a kapcsolat törékenységét, elhibázását, hiányát járja körül. A koreográfiát egy kényszerbeteg költő szerelemről írott verse és annak előadása ihlette: Neil Hilborn műve egy olyan világot tár elénk, melyben a hétköznapi rituálék – kézmosás, zárellenőrzés, villanykapcsolás, csók – ismétlődő láncolatától és a szorongást keltő gondolatoktól egyszerűen lehetetlen szabadulni, melyek mindemellett megmérgezik és zátonyra futtatják az emberi kapcsolatokat.
A magány, a szenvedés, a szorongás és a görcsösség képe határozza meg az előadást is: az Ohad Naharintól örökölt Gaga-technika – Sharon Eyal, az előadás koreográfusa Naharin társulatának egykori oszlopos tagja volt – soha nem nyugvó, egymásba áthullámzó, apró és törékeny mozdulataival a kényszerbetegséggel folytatott küzdelemnek, a mozdulatok kényszerességével és a tévképzetek okozta frusztrációval vívott harcnak tökéletes ábrázolását adja. Szálkásra gyúrt testek vonulnak fel a színpadon, mégsem a szépség a domináns: a metsző hideg fény sötét vonalakat húz a testre, melyre a magány és a belső szorongás további árnyat vet. A táncosok teste újra és újra görcsbe rándul, a végtagok természetellenesen kifacsarodnak, az izmok rángatóznak, az idegeim pedig remegő táncot járnak, mert hajlékonyság ide vagy oda, a félelem ott motoszkál bennem, hogy a táncosok merevnek tűnő teste bármikor megreccsenhet.
Törékeny rabmadár képét hozza a színpadon elsőként feltűnő táncos, aki mintha egy szívet formázna a hátrafeszített karjaival a magasban, mely ólomsúlyként nehezedve testére, kétrét görnyeszti hátát: egyértelmű kifejezése ez annak, hogy megindul a harc a szeretetért, a szeretethetőségért, a szeretésért. A táncosnő magányát azonban csak ideig-óráig oldja fel a társak megjelenése. Megható képe a koreográfiának, amikor a remegő kéz társra lel, és harmónia születik: a két nő összekapcsolódva, mosollyal az arcukon lengetik karjukat, ám a boldog pillanatnak amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan vége is szakad, és újra az egyedüllét lesz úrrá a táncosokon. Az előadásban testet ölt a kényszer is, mely a berögzült, fojtogató mozdulatokat és gondolatokat okozza: mindkétszer az egyik táncos kifeszített testével sújtanak le az előadók a kiválasztott társukra.
A táncosok egymás alteregóit játsszák, ugyanaz az érzelem és feszültség feszíti szét idegszálaikat és izomrostjaikat, nincs különbség a női és férfi előadók mozdulatai között, ugyanúgy rázzák feneküket, kelletik magukat, keresik párjukat a party-helyzetekben, majd végső elkeseredésükben önmaguk ellen fordulnak – androgün testeket és meghurcolt lelkeket látunk. Repetitív cselekvési formák jellemzik mozgásukat, mint például az égbe nyúló, majd leomló karok, a mellkas és a has körkörös simogatása, az arc dörzsölése, a bőr levakarása, a nyak fojtogatása. Mozdulataiknál csak arcuk kifejezőbb, melyen hol a félelem, hol a pillanatnyi találkozás szülte öröm, hol a fájdalomtól formált néma sikoly, hol pedig a teljes agónia jelenik meg. Ohad Naharin – „Mr. Gaga” – egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a Gaga egyfajta szemléletmód, mely úgy tekint a mozgásra, a mozdulatra, mint ami képes gyógyítani. Az OCD Love nem hordoz pozitív üzenetet, az előadás végére nem változik semmi, a táncosnőt továbbra is a magány köti gúzsba, nincs számára gyógyír.
Az előadás dramaturgiájának egyik legfontosabb eleme a lineárisan építkező zene. Először csupán egy metronóm sürgető kalapálását lehet hallani, majd szép lassan, szinte egészen észrevehetetlenül alakul át pulzáló, techno zenébe. Érezni lehet a zene precíz kimértségét, körkörös szerkezetét, ritmusa teljesen rabul ejtő, egy idő után azon kapom magam, hogy egyfajta hipnotikus állapotban nekem is remegni kezd a kezem, görcsbe rándulnak a végtagjaim, ideges dobogásba kezd a lábam, vagyis létrejön a katarzis: a táncosokkal együtt érzek, lélegzek, borzongok.
OCD Love (L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar)
Táncosok: Gon Biran, Rebecca Hytting, Mariko Kakizaki, Shamel Pitts, Darren Devaney, Keren Lurie Perdes.
Koreográfus: Sharon Eyal. Zene: Ori Lichtik. Fény: Thierry Dreyfus. Jelmez: Odelia Arnold, együttműködők: Sharon Eyal, Gai Behar, Rebecca Hytting, Gon Biran. Turnémenedzser: Niv Marinberg. Technikus: Alon Cohen.
Trafó, 2017. április 13.
