Kritika

Néptánc

Péter Márta: Mámoros intermezzo

Magyar Állami Népi Együttes: Tánckánon – Hommage á Kodály Zoltán -

Idén Kodályra emlékezünk; 2017-ben ugyan a halála évfordulóját ünnepeljük, de Kodály éltében-haltában géniusz volt, zenéje tehát mindenkor ünnep lehet, ahogy a Magyar Állami Népi Együttes friss műsora is alkalmas bárhol és bármikor a bemutatásra.

A mintegy nyolcvan perces grandiózus TánckánonHommage à Kodály Zoltán című előadás a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Hagyományok Háza – Magyar Állami Népi Együttes és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójaként született.

tanck139Fotók: Dusa Gábor

Az együttes életének fordulópontjai a hagyományok ápolásán túl leginkább ízlésbeli változást, vagyis bizonyos tendenciákra, társadalmi-művészeti jelenségekre gondolva, korszerűsödést hoztak. Persze, hogy ki mit nevez hagyománynak, korszerűnek, az függ az egyéni gyökérzettől, a megélt életanyagtól, tehát időben, térben és a tudományt illetően is messzebbre tekintve, e kategória határai némileg elmosódnak. Ugyanakkor a személyes ízlés, emlékezet és felkészültség megfelelő szellemiséggel párosulva, és egy sajátos miliőtől is támogatva, mindenen túlnövő, megfellebbezhetetlen érv lehet… Mindezért érdekes, vagy talán éppen ezért nem az (?) a következő mondat: „amint a szóbeli kultúra nemzeti intézménye a Nemzeti Színház, ugyanúgy a nonverbális kultúráé a Hagyományok Háza” (papiruszportal.hu – 2006. június. 9.).

 

Nagy kérdés: mit gondolnak erről a Magyar Nemzeti Balett koreográfusai és alkotói, akik éppen Bartók műveinek színpadra állításában jeleskedtek, és a műsortervek szerint a zeneszerző számukra ma is aktuális, ráadásul nonverbális kivitelben. Mit szólnak a régtől „nemzeti” szegedi, pécsi, miskolci színházak táncalkotói és előadói, akik főként nonverbális opusokat jegyeztek és jegyeznek, és most hagyjuk a képzőművészek, fotóművészek, zeneszerzők nonverbális műveit, illetve mindazon területeket, alkotókat, szervezeteket és nemzeti, avagy más nevet viselő, ám komoly értéket teremtő országosan ismert és elismert intézményeket, amelyek és akik a kifejezés fentebbi alkalmazása révén félresöpörtetnek. Pedig a helyes ítélethez elég Kodály és Bartók zenei alapvetéseire gondolni, meg a „nonverbális” kifejezést óvatosabban használni. Ha pedig a MÁNE Tánckánon című előadására fókuszálunk, egyáltalán nem működik a nonverbális kultúra definíciója, hiszen az most (is) lehetetlen.

tanck228

Az előbbi visszagondolás azért is indokolt, mert a MÁNE új műsora egy stiláris útkeresés jelenbeni állomásának tűnik. A bemutatót figyelve, jól látszik a vállalt út igyekvő betartása, de világosan érezhető a társulatvezető Mihályi Gábor mind visszafogottabb, egyensúlyra törekvő ballanszírozása is. Így a Tánckánon Kodály emlékezésében a monumentalitás iránti vágy és az intimebb, autentikus rétegek követik egymást, tutti és szolisztikus részek hullámzanak, vagyis nagy ívű szimfonikus vonulatok a lokálisabb, kiszenekari hangzásokkal váltakoznak, párhuzamban a táncos jelenetekkel. Meglehet, Mihályi a korszerűsítésben kissé előreszaladt, és az együttes elmúlt évtizedének néhány bemutatója túlságosan is friss szemléletűre sikeredett, benne sok olyan elemmel, amelyek a Hagyományok Háza hagyomány-koncepciójával nem fértek össze. És ez – a hírek szerint – nem fért össze a több hónapos észak-amerikai turné ottani szervezőinek elképzelésével sem, noha a közönségnél igen nagy tetszést aratott. A jól felfogott érdekek azonban elég „ösztönzőek”, így kialakult a turné export-biztos előadása.

A koreográfus-rendező Mihályi mégis sok lényeges elemet átvett/megtartott korábbi darabjaiból, illetve korábbi alkotótársainak kézjegyéből: a Tánckánon bemutatóját például alapvetően jellemzi az a világosításra, animációra, jelmezre egyaránt vonatkozó szcenírozási technika, amely anno igazán karakteresen a Kovács Gerzson Péterrel elkezdett közös munkákban jelent meg, aztán ilyen a felvételről szóló hanganyaghoz a színpadon is hangsúlyt teremtő élőzene applikálása, a hegedűk és ütőgardonok mellett különösen a zongora háttérbeli és röpke időre világítással is kiemelt megszólaltatása, amely Juhász Zsolt eszköztárában otthonos. A koreográfusok között pedig Mihályi mellett föltűnik az erdélyi dialektusokban igen jártas régi alkotótárs, Orza Cālin, valamint Fitos Dezső és Kocsis Enikő is.

tanck379

Ám a leghatásosabb, immár visszatérően alkalmazott trouvaille, a táncosok frontális énekeltetése, amely pedig az egykori ÁNE kórusát idézi meg, igaz, a harmincnál több táncos ilyenkor moccanatlan kórusként működik, mert – ahogy a nézőtéren valaki megjegyezte – ez az ország legjobban éneklő tánckara… S bár a táncosok énekteljesítménye csakugyan elismerendő – amint plasztikusan erőteljes táncmódjuk is –, nem tudható, hogy az előbbi kijelentés e formája tényleg dicséret lehet-e… Ugyanakkor az átfedések éppen azt jelzik, hogy a műfajok rigorózus verbális vs. nonverbális felosztása némileg problematikus.

A Tánckánon Kodály Zoltánra emlékező előadása bárhol és bármikor előadható, éspedig hajlékony eklektikussága miatt, ami sok mindent magába fogad, sok mindent összesimít – és ez nem is csoda, hiszen Kodály, Bartókkal együtt klasszikus művészetnek érezte a magyar népzenét. Ebből az alapirányból fakad, hogy a hatásos közös énekléseken túl (a műsorlap elismerésre méltóan precíz zenei listája szerint), eredeti Kodály mű az előadásban viszonylag ritkán hangzik föl, annál több – Kodálytól is feldolgozott – régi népdal újabb zenei verzióban, szólóénekesekkel és/vagy a zenész csapatot olykor kettéosztó, kiszenekari hangzást célzó koncepció révén. Itt fontos lehet kiemelni Orza Cālin Hangjelek című kamarajellegű koreográfiáját, amelyet Kodály kevésbé ismert Hét zongoradarabjának, illetve az op.3-as Kilenc zongoradarab című művének néhány tételére komponált. A további zeneszerzők között Pál István Szalonna, Pál Eszter és Pál Lajos mellett Kortársak című darabjával Kelemen László is feltűnik; mindannyiuk munkája törés nélküli alázattal simul a nagy zenei szövetbe, ugyanakkor az előadás fő pillérei mégis Kodály vállain nyugszanak, de nem elhangzó műveinek sokasága, hanem egyszerűen volumene, zenei fajsúlya miatt.

tanck436

Szabolcsi Bence írja az 1987-es kiadású, Kodályról és Bartókról című könyvének 412. oldalán: „Kodály művészetében illúzió és realizmus találkoztak. Ebben az illúzióban volt valami abból a mámorból is, aminek valamikor Széchenyi nevezte Bihari zenéjét és a körülötte feltámadó országos, romantikus visszhangot. Kodály illúzió-világának középpontjában egy dallamosságában tökéletes, eggyéforrott, boldog Magyarország állott.” És ebbe a szép ideába régen és most is belefért a Háry-Intermezzo, meg a Mihályitól jó érzékkel műsorzárásként elhangzó gyönyörű Esti dal is, amit tíz perces, színpadi epizódokból összevágott gyorstempójú ismétlés követett, meg a nézők közös éneklése. Valamiféle mámorosan hipnotikus elemelkedés volt ez, amiben valakik kipirult arccal és ütemesen ringó testtel verték össze a tenyerüket, másvalaki pedig bekiabálta: „Magyarok!” De hogy ki mit akart, illetve akart-e valamit, nem derült ki. Az előadásnak vége lett.

Tánckánon – Hommage à Kodály Zoltán (Magyar Állami Népi Együttes – Nemzeti Táncszínház)

Zene: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kelemen László, Pál Eszter, Pál István Szalonna, Pál Lajos. Zenekarvezető: Radics Ferenc. Látvány: Molnár Zsuzsa. Jelmez: Szűcs Edit. Animáció: Soós Andrea. Koreográfusok: Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Orza Cālin. Tánckarvezető: Kökény Richárd. Tánckari asszisztensek: Borbély Beatrix, Jávor Katalin, Ágfalvi György. Koreográfus-rendező: Mihályi Gábor.

Közreműködik: ének: Brassói-Jörös Andrea, Pál Eszter, Hetényi Milán; felvételről: Bösze Tamás, Czébely Beáta, Bolya Mátyás; valamint a Magyar Állami Népi Együttes Tánckara és Zenekara.

Művészetek Palotája, 2017. április 21.