Reakció, Erekció, Tradíció
Péter Márta kritikája a Rumble előadásáról
…a színpad szélén feltűnik egy csábos (csábító?) amazon, minek következtében az egyik férfi úgy „beindul”, hogy a társaknak kell lefogniuk, különben rögvest megrohamozná a női tárgyat. Ekkor világossá válik, hogy a reakció itt voltaképp az erekció szinonimája.
Péter Márta kritikája a Rumble előadásáról
…a színpad szélén feltűnik egy csábos (csábító?) amazon, minek következtében az egyik férfi úgy „beindul”, hogy a társaknak kell lefogniuk, különben rögvest megrohamozná a női tárgyat. Ekkor világossá válik, hogy a reakció itt voltaképp az erekció szinonimája.
Újabb premierrel jelentkezett Duda Éva; Rumble című koreográfiáját tulajdonképpen a korábbi, Lábán-díjjal honorált Lunatika révén alkothatta a Trafó színpadára. A hatvanperces darab meglepetése, hogy nincs meglepetés. Csak megerősítés van. A mű minden részlete azt mondja fel nekünk, amit eddig is tudtunk az alkotóról.
Vitathatatlan például, hogy Duda a kortárs tánc területén a legnagyobb „szókinccsel”, azaz mozgásanyaggal bánó/bíró koreográfusok egyike; műveit olykor szinte szétfeszíti az áradó mozdulati szövet, tetszetős füzérei lankadatlanul folynak a műbéli időben, és folynának akár azon túl is. S ezzel máris elérkeztünk egy furcsasághoz, amikor is a kiváló kombinációs készség s mellette a birtokba vett és bőséges matéria épp ellenpólusát teremti meg. Ugyanis a koreográfiai folyamatban hangsúlyok helyett parttalanságot, a nagyformák teljesebb íve helyett monotóniát eredményez, és kell némi eltökéltség hozzá, hogy az ember még a harmincadik, negyvenedik vagy ötvenedik percben is nyitva legyen erre a koreográfiai folyondárra. A monotóniának most nincs is stiláris rangja, mert nincs kapcsolata a táncnyelvi elemekkel sem, s mert nem építőeleme a koreográfiai szerkezetnek (amint azt látni egyes minimalista, vagy éppen repetitív technikák esetében); mindössze véletlen, ám tényszerű következmény, amire vérmérséklettől függően ki-ki megtalálhatja a maga szavát.
fotók: Láng Nóra | foto.szinhaz.hu
Pedig a cél egészen más volt, hiszen az alkotó bizonyos színpadi megmozdulások szerint a nagyenergiákra, a gőzös hímerőkre koncentrál. A műhöz kapcsolt szöveg viszont egészen differenciált leírással hangol a férfiemberre úgy általában, meg a darabra, merthogy a jelzők olykor az előbbire és az utóbbira is vonatkozhatnak: „Vad, zsigeri reakciók, heves emóció és precíz intellektus találkozása. Fókuszpontban a férfi. Ideál, erő, indulat, vágy, rivalizálás, játék, cinkosság. Sodró lendület, személyes történetek, érzékiség, rizikóvállalás, humor. Hogyan hat és mit követel a környezet, a tradíció, az ego, az ösztönök.” Érdekes paradoxon, hogy a mű alcíme maszkulin monológokat ígér, vagyis a hölgyfigurák elméletileg mellékesnek tűnnek, miközben pedig férfiúi reakciókról van szó. A dolog azonban abban a pillanatban érthetővé válik, amikor a színpad szélén feltűnik egy csábos (csábító?) amazon, minek következtében az egyik férfi úgy „beindul”, hogy a társaknak kell lefogniuk, különben rögvest megrohamozná a női tárgyat. Ekkor világossá válik, hogy a reakció itt voltaképp az erekció szinonimája. És nem malícia ez, mert beszéljünk akár az ösztönökről vagy az egóról, a műben formát (is) kapó téma körülbelül ilyen mélységig képes hatolni.
Közben a színpadon kiváló táncos-előadók dolgoznak, mégpedig nagyon sokat, és ha egy-egy mozdulatukat, mozgás-sorukat elkapjuk, dekoratív testi rajzolatokat rögzíthet szemünk. Látni például Jónás Zsuzsát meg Grecsó Zoltánt is. Aztán nem látni őket… Eltűnnek, beletűnnek valamilyen jellegtelen közösbe, beszippantódnak az erők összegabalyodó, masszaszerű vonulatába. Nincs arc, nincs személyiség. Minden homogenizálódik. És a látvánnyal összhangban a zene is vég nélkül folyik, még el sem hal egyik részlete, indul az új tétel, ami rövidesen olyannak tűnik, mint az előző… Mintha Kunert Péter zeneszerzőként és zenei szerkesztőként is Dudához hasonlóan gondolkodna; végül is úgy szolgálja a koreográfiai művet, hogy nem szolgálja annak minőséges alakulását, nem ad hangzásbéli támpontokat, kötelezettségeket, gondolkodnivalót, s így az energikusnak, drámainak vagy épp lírainak szánt részletek is önálló súly nélkül, szinte észrevétlenül sodródnak tovább.
Az est bizonyos szempontból saját helyi értékre számot tartó jelenete a koreográfus által tervezett díszletelemhez kötődik. Lényegében egy megemelt és finoman világított felületről van szó, amely más darabban és apróbb kivitelben már szépen működött Dudánál, és amelynek a magassága meg oldalsó tartóvasai különböző, nemegyszer akrobatikusnak tűnő mutatványokat, függeszkedő testhelyzeteket, látványos helycseréket enged meg a táncosoknak. A többinél poentírozottabb epizód azonban kérdésre is ösztönöz: vajon milyen történetből ragadták ki? De történet nincs, az ott maradt valamelyik színházban, most csak a táncbetétek sorakoztak össze, valamilyen fárasztó egyen-tónustól alakítva.
Meglehet, ha a Rumble tavaly készül el, most nem lett volna a Trafóban Duda Éva-est.
Rumble (Duda Éva Társulat)
Zene: Kunert Péter. Fénytervező: Kovács Gerzson Péter. Koreográfusasszisztens: Gulyás Anna. Jelmez: Masa Richárd, Opra Szabó Zsófia. Díszlet, koreográfia: Duda Éva.
Alkotók/ Előadók: Bora Gábor, Bordás Emil, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán, Mikó Dávid, Gulyás Anna, Jónás Zsuzsa, Simkó Beatrix.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. május 13.
