Komponált káosz
Kónya Orsolya a ?-ekről
„Kérdeztem az Ivánt, hogy mikor kezdődik az előadás, de nem mondta meg” – hallom mögöttem az este végpontján – amit én választottam magamnak, mert ez az előadás ilyen. Még a címe is rejtélyes. A pénztárban a Kérdőjelekre kérünk jegyet, és kapunk is. Utóbb kiderül, hogy az előadás címe: Kérdések. De lehet-e előadásként kezelni a ?-eket?
Kónya Orsolya a ?-ekről
„Kérdeztem az Ivánt, hogy mikor kezdődik az előadás, de nem mondta meg” – hallom mögöttem az este végpontján – amit én választottam magamnak, mert ez az előadás ilyen. Még a címe is rejtélyes. A pénztárban a Kérdőjelekre kérünk jegyet, és kapunk is. Utóbb kiderül, hogy az előadás címe: Kérdések. De lehet-e előadásként kezelni a ?-eket?
Ha úgy vesszük, lehet, hiszen a rövid etűdök sora ugyanannak a témának számtalan variációjára épül: a téma a magány, a társtalanság, a társas kapcsolatok, a párkapcsolat, a kirekesztettség, a magunk választotta mizantrópia.
Igaz, ezekbe a kategóriákba kábé a teljes színháztörténelmet be lehet gyömöszölni, de úgy látszik, újra és újra bebizonyosodik, hogy nincs új a nap alatt. Valami vezérelv mégiscsak kellett Angelus Iván számára, hogy fiatal alkotócsapatát munkára és kreativitásra bírja. Ez az ismertető szerint nem más, mint az, hogy ha meg vagyunk győződve arról, hogy valami ilyen, akkor majd ez az előadás rögtön ráébreszt bennünket, hogy nem is, hanem inkább olyan. Ezzel nem igazán lehet mit kezdeni, de ha az estét úgy értelmezzük, hogy fiatal táncosok saját koreográfiáit láthatjuk saját maguk előadásában, akkor már közelebb állunk a valósághoz. A sokszor csak apró szekvenciák laza szövete itt-ott közhelyes, néhol megrázó, ugyanakkor apró, ínyencfalatnak számító pillanatokkal is megajándékoz.
Az egész úgy kezdődik, mint egy szokványos bemelegítés. Helyükre kerülnek az ízületek, mindenki a topra helyezi magát, nyújtó- és hajlító gyakorlatokat végez, miközben a nézők csordogálnak befelé. Kinn a büfében a kávégép csúcsra jár, itt bent pedig valami szépen, lassan elkezdődik. A táncosok körben ülnek, kezükkel dobogva szolgáltatják az alapot az improvizációkhoz. Ketten-hárman válnak ki a tömegből, majd szépen lassan összeáll egy kilenc táncosból álló négyzet a következő koreográfiára.
Az est egyenetlen jelenetek sora. Az egyenetlenség mind a jelenetek hosszában, mint a kidolgozásban, mind a koncepcióban megmutatkozik. Vavra Júlia Trillája például szívszorítóan mellbevágó. Örkény István Trillája alig fél perc felolvasva, a koreográfiában Wolfné, a gépíró(kis)asszony tragédiája kábé egy percben bontakozik ki. Kerek, egész történet, sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.
Nagyszerű stílusgyakorlat Kovács Emese Szárnypróbálgatása. Semmi mást nem látunk, mint egy táncos meztelen hátát. Az izmok és az inak játékát a lapockával, a nyak és a hát csigolyáival. Érdekes asszociációkat ébreszt.
Kevésbé sikerült a Füles című opusz. Itt a táncosok mp3-ról fülbedugva, az adott zene ritmusára és stílusára hangolva mozognak a térben, egymást is olykor zavarva, saját kis világukba merülve. Van, aki salsázik, van, aki legényest jár, van, aki egyszerűbb break-mozdulatokkal kísérletezik. Kavarog-fecseg a felszín, de a mély továbbra is hallgat. Továbbra is úgy érezzük magunkat, mint egy tánciskolában egy év végi vizsga előtt: mindenki a magáét gyakorolja…
Az este legérdekesebb része a zenehasználat, ugyanakkor sokszor ez a leggyengébb láncszem is. Az Élőkép-variációkat szinte fel sem tudjuk fogni, annyira rövidek, így egy-egy alig 20-30 másodperchez többféle, egymáshoz nem illő zenét használni botorság, és meggyőződésem, hogy kifejezetten káros is – elvonja ugyanis a figyelmet a látványtól.
Grencsó István közbezenélései viszont megállják a helyüket . A Rajna kincsére basszusszaxofonnal ráhörögni szentségtörő pimaszság, de ha működik – 
márpedig működik – akkor igenis elfogadható.
Az már kevésbé elfogadható, hogy ugyanő fahangon, rosszul hangsúlyozva sablonos – költői – kérdéseket bök közbe az este – számomra esetlegesnek tűnő – pontjain. Amennyiben a néző olvasta Angelus Ivánnak az előadásra „felkészítő” sorait a neten, akkor ezeket a pillanatokat kínosan didaktikusnak és amatőrnek fogja érezni. Még akkor is, ha az este elején Grencsó jelmeze inkább derültséget mint kínos légkört teremt – középkék köpenyében és hozzá illő kék Lenon-napszemüvegében leginkább egy másnapos technikatanárnak tűnik, aki a szünetben még egy-egy spanglit is elfüstöl a tanári vécében. A „varázs” azonban elmúlik, amikor Angelus, a mester – aki egyébként az este folyamán végig föl-le mászkál növendékei előtt – odamegy hozzá, valamit a fülébe súg. Grencsó eltűnik a színpadfenéken egy ajtó mögött, és átlagos fehér pólóban tér vissza.
Az est „koreográfiája” szerint 20.30-kor van a finálé, ez az a pillanat, amikor az ajtókat – az utcafront felőlit is – becsukják. Addig bárki jöhet-mehet a Trafó terében, lehet az táncos, néző, érdeklődő. Az est lazaságához hozzátartozik, hogy olykor egy-egy kutya szimatol bele a csendbe vagy bekukkant egy járókelő – mindez rendben van, hiszen az est szedett-vedettségéhez, fiatalos lendületéhez ez is ad valami plusz színt. Ám amikor az ajtók bezárulnak, a néző szó szerint a poklot éli át. Az addig laza, invenciózus, újszerű ötletekkel megspékelt este hirtelen a megszokott formákhoz kezd alkalmazkodni: a néző ül legalább negyven fokban, meg sem mozdulhat, legfeljebb ficereghet a helyén.
Aztán, amikor a programnak vége szakad, mégiscsak kinyílnak az ajtók, s a nézők megállíthatatlanul szállingóznak kifelé. Pedig még csak most jön a „java”: újra láthatunk mindent, fordított sorrendben. Egy idő után azonban a hőség nyert…
?-ek
A koreográfiákat készítették és előadják: A BUDAPEST TÁNCISKOLA TÁNCOSAI. Közreműködik: B A K Ó Tamás és G R E N C S Ó István. Zene: M I Z S E I Zoltán. Fény: P E T E Orsolya. Rendező: A N G E L U S Iván.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. május 24.
