Szivárvány és csacsacsa
Kutszegi Csaba kritikája a Minus 2-ről
Lengyel táncos barátaink az utolsó előtti napon, a fellépésük után szimbolikusan átvették tőlünk az Európai Unió elnökségét. Erre az alkalomra a poznani Lengyel Táncszínház a Minus 2 című egyfelvonásossal érkezett, amelyet az izraeli Ohad Naharin koreografált. A mi logikánk szerint az esten vonuló lengyel nemesek polonézében vagy népviseletbe öltözött leányok és legények vidám mazurkájában kellett volna gyönyörködnünk…
Kutszegi Csaba kritikája a Minus 2-ről
A III. Győri Táncművészeti Biennálé műsorkínálata kapcsán elgondolkodtam: vajon a programok azt tükrözik-e, hogy milyenek vagyunk, vagy azt, hogy milyennek szeretnénk látszani. Ha az előbbi az igaz, nehéz eset vagyunk, ha az utóbbi, akkor fura az ízlésünk. Szerintem valamelyest mindkettő igaz, és ebből az következik, hogy nehéz eset vagyunk, és fura az ízlésünk.
Európa fejlettebb régióiban kevesen törik a fejüket nemzetkarakterológiai kérdéseken. Biztos vagyok benne, hogy ettől senki sem kevésbé brit, francia vagy cseh – utóbbi nemzetet azért is említem, mert még mindig a fülemben cseng a balatonfüredi konferencián a cseh kollégától hallott, kicsit csodálkozva megfogalmazott mondat: mi otthon nem beszélünk arról, hogy mi a cseh. Amikor azt tapasztalom, hogy mi, magyarok Európa felé, meg magunknak is kényszeresen meg akarjuk fogalmazni önfontosság-tudatunkat, szívesen „érezném inkább csehül” magamat – bár ez a magyarban (jellemzően) egyáltalán nem jót jelent.
A biennálé a nulladik napon a Győri Balett Magyar rapszódiájával kezdődött, amit másnap – egyebek mellett – a Szegedi Kortárs Balett szintén Liszt-zenére készült Belső pokolja követett, majd látható volt bábos-néptáncos előadás, Álomidő az Állami Népi Együttestől, Kőműves Kelemen marosvásárhelyi barátainktól és végül Revans címmel magyarosch Lúdas Matyi-gagyi az Experidance-től. Bár volt közben TranzDanz- és Badora-produkció is, meg klasszikus és modern balett az Operaházból és a Pécsi Balettől, de a szemle magyar felhozatala összességében mégis kicsit erőltetetten nemzetiszínnel pántlikázottnak tetszik. Már hallom is: de hát magyarok vagyunk, nemde? Igen, igen, de ez mégiscsak olyan, mint amikor egy férfi állandóan azt bizonygatja, hogy férfi.
Lengyel táncos barátaink az utolsó előtti napon, a fellépésük után szimbolikusan átvették tőlünk az Európai Unió elnökségét. Erre az alkalomra a poznani Lengyel Táncszínház a Minus 2 című egyfelvonásossal érkezett, amelyet az izraeli Ohad Naharin koreografált. A mi logikánk szerint az esten vonuló lengyel nemesek polonézében vagy népviseletbe öltözött leányok és legények vidám mazurkájában kellett volna gyönyörködnünk, esetleg kaphattunk volna modern balett nyelven feldolgozott Wyspiański-adaptációt vagy (nép)táncszínházi Reymont-Parasztokat. Helyette egy „kozmopolita” koreográfus elvontan ábrázolt zsidó sorssal is súlyosbított, általában az Emberről szóló darabját láthattuk. (A kozmopolita jelzőre Naharin rászolgált: a világ legjelentősebb társulataiban és táncalkotóinál tanult, táncolt, koreografált vagy igazgatott, hasonlóan gazdag, sikeres életművet kevesen mondhatnak magukénak a világ kortárs táncszcénáján.)
Az előadás a komoly, tragikus felütés felől az egészen könnyed individuális pillanatok felé halad, de nem fokozatos célirányultsággal, hanem állandóan végletes lépéseket kevergetve, a nézőre sokszor szinte egyszerre hideget és forrót zúdítva. Óriási félkörben tizenkilenc széken (és rajta, és körülötte) mozgalmas állandósággal táncolnak nők és férfiak, legtöbbjük együtt, egyformán, egyszerre, de akad közöttük olyan, aki a széke előtt mindig hasra veti magát, egy másik pedig rendszeresen egyedül feláll a székre. Előtte és közben ruháiktól megválnak: expresszív mozdulatok következtében repülnek a kippák, zakók, nadrágok, ingek, lábbelik – a középre, közös kupacba hajított ruházat látványa a drámai közegben felkavaró. Férfiak és nők egyen-alsóneműre vetkőzve sorakoznak, kiválik közülük hét lány, akik a színpad elején sorba állnak, és a súlyos dobok után beállt csendben apró, izolált mozdulatok építgetésével mozgássorozatba kezdenek. Majd barokk áriára kettős következik. Később egy újabb csoport erőltetett, groteszk mosoly („kortárs archaikus vigyor”) kíséretében – egyebek mellett – szaggatott csípőrángatásba kezd, aztán halk lánytáncot körbemeneteléssel szakítanak meg, utána szájjal furcsa cuppogó hangot adnak ki, helyben futnak, kisétálnak.
A továbbiakban még számos extrém hangzás, tárgy és mozdulat megjelenik, egy idő után egyre gyakrabban csendülnek fel könnyűzenésített muzsikák, először szórakoztató izraeli worldmusic, majd felhangzik a kortárstánc-színpadok kedvelt-lepusztított zenekliséje, a Somewhere over the Rainbow kezdetű dal diszkósított változata. Fekete öltönybe visszaöltözött kalapos táncosok lesétálnak a nézőtérre, és gyanútlan nézőket felkísérnek a színpadra, ahol – intenzív derültséget kiváltva – megpróbálják groteszk ugrándozásra bírni őket. Az erős kontrasztból (ugráló táncosok – tétova civilek) lájtos csacsacsába egységesülnek a vegyes színpadi csapat tagjai, a derültséget a továbbiakban az okozza, hogy a nézőket fokozatosan visszaengedik a helyükre, de eleinte egy-két, végül egy önfeledt és lelkes áldozat még hosszú percekig a színpadon marad. A vidám percek után újabb barokk zenés trió következik, majd újabb groteszk dzsesszbalett.
Naharin koreográfiája az a tipikus kortárs táncalkotás, amely nem kíván a nézőnek semmi olyat mondani, ami szóra lenne fordítható. Érzelmeket, hangulatot közvetít, groteszk létünk görbe tükre. Nem kommentál, viszont rendkívüli érzékenységgel mutatja fel az emberi lélek finomszerkezetét, érezteti, hogy történelemben élünk, dacára annak, hogy individuumok vagyunk. Mindemellett Naharin koreográfusi eszköztára sokszínű, mozgásnyelve felépített, következetes, hatásos. És a poznani társulat fiatal táncosai remekül táncolnak. Lengyelkedés nélkül is büszkék lehetnek rájuk a lengyelek… Mint az Unió soros elnökségére is.
Minus 2 (Lengyel Táncszínház, Poznan)
Koreográfus: Ohad Naharin.
Győr, 2011. június 26.
