Horeczky Krisztina: Szűkül, szakad, (el)múlik
Lucy Guerin: Split -
Általában véve azonban olyan, mint egy matematikai egyenlet – két ismeretlennel.
Szakadás, (szét)bomlás, hasadás – ez az ausztrál Lucy Guerin darabcímének jelentése. A Lilian Steinerre és Melanie Lane-re írt, 2017-es duónak afféle mottója az alábbi, az alkotó site-ján olvasható mondat: „A tér egyre szűkösebb, az idő egyre rövidebb” – amely, bár szellemtörténetileg nem éppen mérföldköves gondolatot Guerin kiterjeszti a színpadra, az életre és a világra is („This is a square, a stage, a world, a life. Space is getting tighter and time is getting shorter.”). Az idő egyébként is a táncos – és eredendően a táncművészet – mumusa, csakhogy ezzel a jegeces közhellyel kevesen tudnak érdemben (meg érdemtelenül) mit kezdeni. Ugyanez érvényes a táncművészet – mint olyan – jelentősége, presztízse fokozatos csökkenésére, a színterei (be)szűkülésére is a 21. században, kivált a nyilvánosságban.
Az 1961-es születésű, többek között Bessie-díjas táncos-koreográfus 2002-ben hívta életre Melbourne-i székhelyű társulatát, és a pályafutása során hét évet (1989-1996) töltött New Yorkban. Dolgozott Twyla Tharp együttesének egyik alapító tagjával és annak hajdani vezető táncosával, Sara Rudnerrel, valamint Bebe Millerrel és Tere O’Connorral. Strukturalista darabját nézve az volt a benyomásom, hogy erősen hatottak rá az amerikai posztmodernek – és a posztmodernek úttörői, mint például Trisha Brown. A Sydney-i Operaház stúdiójában idén augusztusban többször adták elő a Splitet, amelyet hazájában díjakkal is elismertek; ez évben Green Room-díjra érdemesítették – egyebek közt ‒ a koreográfiát, a két előadót és külön Lilian Steinert, utóbbi 2017-ben a legjobb táncosnő kategóriájában vehette át a Hermann-díjat.
A fotó forrása: trafo.hu
Az ötvenperces opus két részre osztható – vagy ha úgy tetszik, két részre szakad. A pőre Steiner és a hosszú, disztingvált kék ruhát viselő Lane húsz percig végez tökéletes szinkronmozgást a fekete táncpadlón, melyet fehér ragasztószalag szegélyez. Steiner haja kontyban, Lane-é lófarokban, a mozgásuk alapján akár egymás tükörképei. Ez az óramű pontosságú, minimalista mozgás nagyban épül a kar- és kézmunkára, roppant koncentrált és lassacskán válik valamivel intenzívebbé – forgásokkal, kisebb ugrásokkal, játékos és infantilis szökkenésekkel, egy-egy (mintha) a klasszikus balettra emlékeztető gesztussal. Az előadók szenvtelenek, közönyösek, és ‒ dacára Steiner önmagában kifejező, valamint természetesnek ható meztelenségének ‒ a mozgásnyelv is mentes minden érzékiségtől, bár néha fölbukkan benne valami ősi, rítusszerű. Általában véve azonban olyan, mint egy matematikai egyenlet – két ismeretlennel. Ezt a tárgyilagos hűvösséget szolgálja a brit Scanner (polgári nevén Robin Rimbaud) pulzáló, ütő- és ritmusalapú (ún. perkusszív) elektronikus szerzeménye is. Egyébiránt Guerin először a táncosaival – akik mozgáskomponisták is – dolgozta ki a koreográfiát, eztán alkotta meg a Londonban élő zenész, zenei teoretikus a kompozíciót.
A Split sajátja, hogy számos képzettársításra kínál módot/lehetőséget, de nem azért mert hagymázas (épp’ ellenkezőleg), hanem mert rejtélyes. Végig kérdéses a két nőalak közötti kapcsolat jellege, egyáltalában: hogy ki-mi ez a két karakter? Lehet például egy személy két része – azaz a test és a lélek –, lehet egy mentális értelemben is hasadt személyiség, és lehet két személy. Valamint lehet a civilizáció (így a szocializáció) meg a primitív-ősi (így a zsigeri) metaforája, sőt, a későbbiekben megfordult a fejemben még az anyaság, és az anya-csecsemő kapcsolat is. Ami bizonyos: a huszadik perc után alapvetően változik meg a két nő viselkedése, személyisége, következésképp a darab jellege. A távolságtartást, személytelenséget fölváltja bizonyos barbarizmus, és a nyers, tiszta ösztön – ezzel párhuzamosan egyre szűkül a tér, amelyet az előadók a fehér ragasztószalaggal feleznek, harmadolnak, tizedelnek stb. Ahogyan egyre csökken a tér, úgy nő az intimitás, csakhogy ez az intimitás animális jellegű, azaz sokkal inkább erőszakos-leigázó mint gyöngéd. A szereplők szagolgatják egymás végtagjait; amikor egyikük kitátja a száját, a másik mintha belenyúlna a szájába; Lane akárha a földből ásna és húzna ki valamit, amit aztán a szájába vesz, és Steiner majd ugyanezt a mozdulatsort ismétli meg, csak Lane-nel, így a cselekvés kannibalisztikus jelleget ölt. Meglehet, hogy földhözragadt az asszociáció, de a látottakról – a rezerváltság miatt is ‒ eszembe jutottak az ausztrál őslakosok. (Egy 2016-ban publikált genetikai kutatás szerint az ausztrál ún. aboriginal törzs tagjai ötvenezer éven át – egészen az 1788-as brit gyarmatosításokig – éltek elszigetelve a világtól, a civilizációtól.) Ezt az érzésemet erősítette meg a darab záró képe: Steiner – ismét – az egyhelyben álló Lane hátára ül, olyanok így, akár egy totemszobor, de ezúttal Steiner nem húzza meg, és emeli fölfelé Lane lófarkát. Ez a kép is többnek látszik hatásos elemnél, így lehetséges, hogy mélyebb értelemmel, szimbólummal bír.
Lucy Guerin munkája rendkívüli aprólékossággal kidolgozott, nagyon intelligens produkció, két remek, kivételesen erős jelenlétű előadóval. Mindezek ellenére számomra „minden idők egyik darabja” maradt, merthogy végig kívül maradtam a látottakon. A talán túlságosan is tudatos, rendszerelvű, és (számomra) kevés elevenséget hordozó mű nem gyakorolt rám semmiféle hatást, túl azon, hogy konstatáltam: eredeti hangú, minőségi munka, amelyben az avas közhelyet – mint amilyen a meztelenség is – értelemmel, mélyebb jelentéssel ruházták föl.
Split
Rendező-koreográfus: Lucy Guerin. Zeneszerző: Scanner. Jelmeztervező: Harriet Oxler. Producer: Annette Viesseux. Fénytervező: Paul Lim. Hang: Robin Fox.
Táncosok: Lilian Steiner, Melanie Lane.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. november 23.
