Kutszegi Csaba: Biztonsági butoh
Bozsik Yvette Társulat – Tadashi Endo: HA DÔ (hullámmozgás) -
A HA DÔ táncos előadói kiemelkedő, páratlanul magas színvonalú teljesítményt nyújtanak, és maga a koreográfia is rendkívül alapos, elmélyült, következetes munka.
A HA DÔ (hullámmozgás) bemutatója után különös fénytörésben vetődik fel bennem egy már igen sokat rágcsált kérdés, hogy tudniillik kell-e a kortárstánc-előadásnak mondanivalóval bírnia, üzenetet hordoznia, illetve a műélvező és a hivatásos befogadónak kell-e az alkotásokban ilyesmit keresgélnie, feltételeznie. A leginkább elterjedt, trendi nézet szerint: nem. Ez a művészet ugyanis nem akar szájba rágni, levonható tanulsággal szolgálni, értelmezést előírni, hanem hangulatokat, érzelmeket közvetít, és a mindenkori befogadóra bízza azok saját, egyéni feldolgozását.
Tadashi Endo / Fotók: Jókúti György
Ennek megfelelően jártam el a Bozsik Yvette Társulat és a göttingeni japán butoh-guru, Tadashi Endo közös budapesti bemutatóján: épphogy belekukkantottam a Nemzeti Táncszínház honlapján található ajánlóba (örömmel olvastam el ott az előadáshoz társított Ady-versrészletet), majd nyitottan és kíváncsian engedtem magamra az opust, hogy közben és utólag szabadon feldolgozhassam az élményt. A hivatásos befogadó általában sokkal rosszabb helyzetben van a jegyet váltó műélvező polgárnál, mert míg a normális néző általában esetleg két-háromhavonta véletlenül lát egymáshoz hasonló mozdulatokat, megoldásokat, jeleneteket, témákat a színpadon, a hivatásos – olykor évtizedeken át – hetente többször is. És mint tudjuk, még a jóból is… Ám van olyan eset is, amelyben a szakmabeli jobban jár – és ilyen a HA DÔ előadása is. A produkcióban ugyanis számos olyan szakmai érték, csemege van, melyek nagy részét – azt gondolom – a nem szakmabeli közönség nem képes felfedezni. Összességében elmondható: a HA DÔ táncos előadói kiemelkedő, páratlanul magas színvonalú teljesítményt nyújtanak, és maga a koreográfia is rendkívül alapos, elmélyült, következetes munka. Mindezek ellenére szerintem ez az előadás nálunk tartós sikerre nem számíthat (a premieren sem verte szét a közönség a házat), és ennek több oka van.
Először is jó sok felkavaró borzalom látható a színen, és a magyar táncfogyasztó nagyközönség eléggé régóta (eléggé el nem ítélhető módon) álszépséges, mélygondolat-mentes, puhán esztétizáló látványosságokkal „van elkényeztetve”, és nem azért jön be táncelőadásra, hogy más problémáin és/vagy a saját életén gondolkozzon (félreértés ne essék: nem igénytelen a magyar néző, csak ha mélyebb tartalomra és újszerű, izgalmas formákra vágyik, elmegy művészszínházba vagy artmoziba, esetleg elolvas egy komolyabb könyvet). A táncfogyasztó nagyközönség nálunk arra is rá lett nevelve, hogy igényelje a közérthetőséget, a könnyen megfejthető, követhető, értelmezhető művészi üzenetet. Ez a közönségigény abszolút érthető, teljesen elfogadható, csak az a szomorú, hogy mellette nem tudhatott megfelelően fejlődni az elvont ábrázolás, a felkavaró valódiprobléma-felvetés, a fontos ügyek melletti bátor művészi kiállás igénye is.
De térjünk vissza a HA DÔ erényeire. Tadashi Endo kitartó és következetes; kiérlelt motívumkinccsel és eszköztárral, a maga elhatározott, ábrázolásmód megkövetelte tempójában felépít egy színpadi világot, amelybe egyszerűen nem lehet nem belevonódni. Még aki szeretné is távol tartani magát a borzalmaktól, a végére az se nagyon tud kívülálló maradni. A lassan múló színpadi idő (mely az előadáson fokozatosan egyre kevésbé tűnik lassúnak) és a mély lelkiség-gondolatiság a butoh stílus (és világlátás) ismert, immanens sajátja, mégis felüdülés látni, hogy egy külföldi koreográfus magyar együttesnek átadja, annak sajátjává teszi egy (eredetileg „nemzetközi”) alkotását úgy, hogy a produkción felesleges kitérők nélkül végigvezeti a vezéreszméjét és a módszertanát. (Hazai kortárs koreográfusok ezt sokszor nem így csinálják, hanem díszítésül, avagy rosszul értelmezett sokoldalúságból – bátor határátlépésekként hirdetve – egy darabon belül különböző stílusokhoz, felfogásokhoz és műfajokhoz kapkodnak, és ez nem ritkán felszínes egyveleget, tartalmatlan eklektikát eredményez.)
Tadashi Endo egy másfajta lenyűgöző tudása is tetten érhető az előadáson: a betanítói, próbavezetői képességei. Bár a Bozsik Yvette Társulat régebbi és újabb tagjai egyaránt tehetséges táncművészek, és a többség közülük sokat tapasztalt előadó, a Németországban élő japán butoh-mester mégis rengeteg pluszt tudott kihozni belőlük, egyeseknek új arcukat is felmutatva. Igazságtalanság bárkit is kiemelni a csapatból, de nem tudom említés nélkül hagyni, mennyire belém égett néhányszor például Sebestyén Tímea és Zambrzycki Ádám egy-egy mozdulata, gesztusa, mimikája. És maga Tadashi Endo is bírja a nagy butoh-táncosok előadói erényeit: kisugárzása van, mozdulatlanul vagy apró rezdülésekkel is képes a bűvkörét működtetni, kiterjeszteni a térben. Több évre visszanyúló együttműködése a Társulattal a magyar táncművészet igen hasznos, jelentős eseménye. Az ilyen, közös előadásban manifesztálódó kapcsolatokat rendszeresíteni kellene valamennyi együttesnél.
Visszatérve cikkem elejére, egyéni értelmezésem szerint a HA DÔ-ban az 1947-ben született művész (aki az előadás elején és végén jelenik csak meg a színpadon) kiengedi magából mindazt, amit a 20-21. században megélt több mint hét évtizede közben magába szívhatott, magán átengedhetett az emberiség történetéből, majd az elvont, de konkrét eseményekre is (például háborúkra) utaló képeket és hangokat visszaáramoltatja, újragyűjti magában, hogy néhány pillanatra e korszak élő mementójaként álljon meg előttünk. Akár, mint a mag hó alatt, mely szebb időkre vár, hogy új élet sarjadhasson belőle (a fentebb említett idézet az ajánlóban Ady Endre Mag hó alatt című verséből származik). Értelmezésem saját igazsága és helyessége elvitathatatlan (mert az enyém), ebbéli meggyőződésemet az sem kezdi ki, hogy az előadás után az Interneten ráakadtam a 2017-es göttingeni bemutató anyagára, amelyben nem Ady-versrészletet és egy általánosító Tadashi Endo-idézetet olvashattam, hanem azt, hogy a koreográfus a darabbal a hazájukból a Földközi-tengeren át háború és nyomor elől menekülő, hullámsírban meghalt embereknek állít emléket („kiknek a teste a tenger mélyén fekszik, de a lelkük továbbvándorol”).
Továbbra is fenntartom, hogy az én értelmezésem is tök helyes, valamint változatlanul állítom, hogy nem feltétlenül jó, ha egy kortárs műalkotás konkrét üzenetet fogalmaz meg. Ennek ellenére megfogalmazódik bennem a kérdés: miért is kellett Magyarországon a konkrét humanitárius kiállást egy Ady-idézetre cserélni? Lehetséges, hogy azért, mert mifelénk mostanság nem tanácsos vízbe fulladt migránsokkal együtt érezni? Ha ez így van, akkor nagyon komoly a baj. Akkor már nem az a kérdés, hogy van-e szükség furtonfurt okvetetlenkedő művészetkritikára, hanem az, hogy lehet-e szeretni, megszokni a félős, biztonsági kűröket futó művészetet… És most kicsit sem Tadashi Endo életművére, hanem cirka a magyar táncszcéna tekintélyes részére gondolok (hatalmas tisztelet a kivételnek).
HA DÔ (hullámmozgás) (Bozsik Yvette Társulat – Tadashi Endo)
Fényterv: Pető József. Látvány: Vati Tamás. Jelmez: Bati Nikoletta. Zene: Daniel Maia. Kreatív producer: Iványi Marcell. Asszisztens: Joó Gyöngyvér.
Koreográfia: Tadashi Endo.
Előadják: Hasznos Dóra, Hegedűs Zsófia, Hortobágyi Brigitta, Samantha Kettle,
Krausz Alíz, Sebestyén Tímea, Széki Zsófia, Frigy Ádám, Gombai Szabolcs, Indrei Ábel, Krizsán Dániel, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs, Zambrzycki Ádám, valamint Tadashi Endo.
- március 23., Nemzeti Táncszínház Nagyterem
